Csuja László / rendező, forgatókönyvíró, dramaturg (Virágvölgy, Szelíd)
A feketeség és annak fénye jut eszembe róla. Annak csillogása, ahogy egy törött szénbrikettet megsúrol a reggeli napsütés. Nem véletlen, filmjeiből árad a romlás, a sötétség, a bűn, a korom. Minden, amit az egyszeri magyar néző rühell: „Annyi baj van a világban, minek mutogatják ezt a moziban” szokták mondani. Árpi azon kevesek közé tartozott, aki tisztességgel elvégezte a melót a rendszerváltás környékén. Tudta, érezte, semmi jó nem sül ki abból, ha cserben hagyjuk a megnyomorítottakat, ha szabadság és egyenlőség helyett milliók sorsa az univerzális magárahagyottság és idegenség. Nem vettük elég komolyan a Céllövöldét vagy a Torzókat, s ennek most is isszuk kénsavas levét.
Sokat köszönhetek neki. 2004, Borszék, Filmtett tábor. Árpitól tanultam meg, mi az, hogy anschnitt, mi az, hogy bühne, mi az, hogy demerung, mi az, hogy plán... szóval majdnem mindent, amit a filmkészítéshez tudni érdemes. Ott ült a vágószobában, segített, hogy a tábori filmünket összerakjuk. Csettintett, ha úgy érezte, egy beállítást el kell vágni. Utána még évekig én is csettintettem, azt hittem, így kell, mire egy vágó szólt, hogy hagyjam abba, mert nagyon idegesítő.
Árpi mindig ment előre, nagyba’ volt, szituba’ volt, véleménye volt, amit nagy erővel hangoztatott. Beszéltünk néhány hónapja. Nem panaszkodott, pedig súlyos beteg volt, kíváncsian érdeklődött, mi van velem, a jövő érdekelte.
Minden filmjébe majdnem belehalt, aztán végül belehalt abba, hogy elnyomták, hogy nem készíthetett olyan filmet, amilyet szeretett volna. Basszus, basszus. Pótolhatatlan veszteség, hogy nem lehet velünk többé.
Torzók
Dombrovszky Linda / rendező, forgatókönyvíró (Pilátus)
“Gyerekek, hol vannak a gyerekek?” - kiabál Árpi nap mint nap a stábnak. Aztán persze szállóige lett ebből. A hetedik kör című filmet forgattuk vidéken, hat gyerek főszereplésével - köztük a 15 éves Vilmányi Benett.
SZFE-s diákként lehettem itt másodasszisztens - illetve nyilván nem lehettem az, hiszen mit tudtam én akkor, mit csinál egy másod. De Árpi hívott, én pedig repültem. Nem profizmust akart ugyanis, hanem (így utólag, 16 évvel később látom már tisztán) társakat, érző és értő embereket maga körül. Gyerekeket - ami ő is belül valahol megmaradt.
Árpi művészete bár nagyon magányos volt, mégis, partnerként kezelte forgatás közben azokat, akikben megbízott. Nem nagyüzemi profizmus, hanem Filmművészet, amit ő képviselt: akinek egy snittből, egy jelenetből felismerni a kézjegyét, a lelkét. Bár nem volt elégedett, hiszen sokkal több film volt benne, mint amire lehetőséget kapott - én mai szemmel mégis szerencsésnek látom: mert megadatott neki, hogy létrehozzon egy életművet, méghozzá a saját történeteiből.
És ez a fajta életmű, a Sopsits-életmű, ez nemcsak ritka - hanem örök is.
A hetedik kör
Fliegauf Bence / rendező, forgatókönyvíró (Womb, Csak a szél, Rengeteg)
Vita, sakk, szerelem, film, szendvics készítés, költészet - mindig mindenben győznie kellett. Nem ivott egy kortyot sem, nem használt drogot, mintha félt volna, hogy eltompul, és azt nem engedhette meg magának, mert neki élesnek kellett lennie. A legélesebbnek. Gyerekkoráról nem beszélt, amikor mégis, akkor azonnal érthetővé vált, hogy miért hallgat. Embertelen munkabírása, kitartása, pajzsot emeltek köré. A páncél alól fel-fel villant a kisfiú, a zavarba ejtően érzékeny gyerek, akinek nem volt más választása: meg kellett ragadnia az igazságot, mert ha nem, egyszerűen belezuhan a semmibe. Szenvedélyesen szerette az embereket, de nem bízott senkiben, mert már rég eljátszották a bizalmát. Neki az örökkévalóság kellett. Nem viselt fegyvert, ő maga vált fegyverré.
Irásai, rendezései szenvedélyes vádiratok a létezés igazságtalanságai ellen. Műveiben nincs tűzszünet sohasem, hősei akár ölnek is csak megvédjék azt ami megmaradt - és az nem sok. Talán ez a harc volt az élete, és a halála - a többi titok marad.
Sopsits Árpád a Céllövölde forgatásán / Forrás: NFI, Alapfilmek
Hajduk Károly / színész (A martfűi rém, Akik maradtak, Mesterjátszma)
Árpival először egy színházi munka kapcsán találkoztam. Egy kétszereplős egyfelvonásost rendezett Jászberényi Gabival és velem. Örültem, hogy hívott, régóta szerettem volna dolgozni vele. Már előzetesen a telefonban elmondta, hogy nem túl jó a darab, de lehet belőle jót csinálni. Megnyerő volt a természetes őszintesége. Az első próbákat az akkori lakásán tartottuk. Közvetlen volt, lazán, nyíltan kommunikált és lenyűgöző intellektussal beszélt bármilyen felmerülő témáról. Egyáltalán nem tűnt kérlelhetetlen, zárkózott művészembernek, mint amilyennek éveken keresztül addig képzeltem. Egy dologban viszont mégis kérlelhetetlennek tűnt már az első óra után is: az alaposságban, a felszínesség kerülésében. És így nyert értelmet, amit előzetesen a telefonban is mondott: nem túl jó a darab, de lehet belőle jót csinálni.
A technikai részletek nem túlzottan érdekelték - az a néhány kellék, néhány ruhadarab és a helyszín adott volt - a két szereplő viszonya azonban annál inkább volt számára fontos. A viszonyuk alakulása, fordulatai, megrekedései, felizzásai és főként csöndjei. Így tudott igazán érvényessé válni a helyenként nem túl acélos szöveg is. Mintha színházi rendezőként is kamerát használt volna, amivel minél közelebb mehet a szereplői arcához. Lélektani realizmus. Nagyon érdekelte és úgy tűnt, pokolian ért hozzá. Jó munka volt, azt hiszem, megkedveltük egymást.
Sopsits Árpád, Balsai Móni és Hajduk Károly A martfűi rémben / Forrás: MTI, Kallos Bea
A martfűi rémben először a fiatal ügyész szerepére hívott be, és a mai napig hálás vagyok neki, hogy végül meglátta bennem a sorozatgyilkost, bízott bennem színészként annyira, hogy meg is tudom csinálni. Nagyon erős volt a forgatókönyv - Árpisan mellkas-szorító - első olvasásra gyomorszájon vágott. Ezen a forgatáson tanultam meg igazán, hogy kamera előtt milyen sokszor elég csak egy pontos tekintet, elég csak gondolni valamire, mert jó esetben látszik. És az ellenkezőjét is, hogy néha érdemes egy-egy levegővételt, egy felszisszenést pár milliméterrel vastagabban fogalmazni, mert éppen az rajzolja, mi történik odabent. Hogy mennyi más kifejező eszköze van egy színésznek filmen is, ha éppen nem látszik az arca. Hogy bármilyen jól ki van találva és elő van készítve egy jelenet felvétele, a legváratlanabb helyekről és helyzetekből érkezhetnek kincset érő apróságok. De leginkább azt, hogy annak, amit Árpi filmesként tudott, én már csak egy pici szeletét kaphattam el és figyelhettem testközelből.
Tudom, hány nem megvalósult filmterve volt. Vagy hát valószínűleg nem is tudom. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem tudott még párat közülük megvalósítani. Meggyőződésem, hogy kiváló thrillerekkel, krimikkel és igazán jó történelmi filmekkel is szegényebb így a magyar film, mert az ő alapos lélektani realizmusa nagyon sokat tudna adni egy zsáner filmhez is.
Nem volt könnyű ember, és talán emiatt megosztó is volt időnként. De nagyon jókat lehetett vele beszélgetni. Bármiről. Színházról, filmről, aktualitásokról. És nagyon jókat lehetett vele röhögni is. Ezt az első találkozásunkig álmomban sem gondoltam volna róla. Ahányszor találkoztunk vagy beszéltünk telefonon, mindig kiderült, hogy követi, érdekli, mi van a magyar filmmel, színházzal, a fiatal filmesekkel, markáns véleménye és rengeteg gondolata van egy frissen látott alkotással kapcsolatban. Számomra az utolsó magyar filmes bölények egyike volt. Büszke vagyok rá, hogy ismerhettem. Nagyon fog hiányozni.
Maruszki Balázs / forgatókönyvíró (Semmelweis, Együtt kezdtük)
Sopsits Árpád alkotói pályája utolsó tíz évének voltam a részese. Az első találkozónkon elküldött a fenébe (majd ha elolvastad a Torzók forgatókönyvét, akkor dumálj...). Ez a nem túl bíztató indulás fordult alkotói kapcsolatba, majd barátságba. Az ajtócsapkodó, szenvedélyes viták megmaradtak, de már egyre több összeérő gondolattal, érzéssel, lelkesedéssel. Tavaly kiderült, ismeretségünk előtt mindketten írtunk forgatókönyvet egy bűnügyi fantomképrajzolóról, nagyon hasonló alapvetésekkel. Összegyúrtuk, beadtuk, nem kaptunk támogatást.
Jászberényi Gábor és Sopsits Árpád a Mellékszereplőkben
Négy közös forgatókönyvből csak egy tudott megvalósulni, a Mellékszereplők. Egy fotótáborban leforgatott harminc percnyi felvételekhez kellett forgatókönyvet írni – nem szokványos munka volt. Árpi pályájának az egyik legszemélyesebb darabja, időskori félelmeit, hiányait fogalmaztuk meg az egyik főszereplő karakterében, akit el is játszott. A film fillérekből, lehetetlen feltételek között készült -társíró, producer, rendező és színész is volt egyben. Sosem felejtem el a tízórás forgatási napot negyven fokban a levegőtlen józsefvárosi alagsori műteremben. Árpi jelenete volt, egyszerre rendezte magát, nézte vissza monitoron a jelenetet, instruálta a fiatal operatőrt, és még a kellékek beszerzésére is volt ideje. Ja, és szünetben javítgatta és magolta be a szövegét. Óráról-órára lett fáradtabb és ingerültebb, hisz túlvállalta magát. De mégis, addig ment a felvétel, amíg nem volt vele teljesen elégedett. Ezt a lehetetlent nem ismerő fanatizmust őrzöm meg leginkább róla, amely oly sokakat magával ragadott, engem is.
Most szavak kavarognak a fejemben. Tehetség. Életerő. Indulat. Szeretet. Elégedetlenség. Ragaszkodás. Szabálytalanság. Valamilyenség. Mindig mindenképp valamilyenség! És a sehova nem tartozás áldott/átkozott függetlensége. Van abban valami melankolikusan jelképes, hogy a Mellékszereplők, amely a legutolsó lett, se Veszprémben se a Filmszemlén nem tudott versenybe kerülni.
dr. Muhi András / producer - Inforg (Csak a szél, Testről és lélekről, Larry)
Mi fog a legjobban hiányozni? A kérlelhetetlen, a minden pillanatukban téttel bíró beszélgetések. Ezt ő tudta a legjobban az általam ismert Világban. Árpáddal nem lehetett csak úgy lazán létezni, el lenni, üldögélni és felelőtlenül mondani, dünnyögni valamit, bármit. Olyan "locsi-fecsi pincérhangra" alapon... Azonnal teljes fegyverzetben és meglehetősen élesen, súllyal indított, kapcsodott, érvelt, sorolta a tényeket, majd indulatosan figyelve hagyta ki a válasz helyét, hogy riposztként folytathassa az adott témában való még teljesebb alászállást, lett légyen szó bármiről, DE tényleg, bármiről... Ha éppen nem volt időm, (ugyan, miért nem értem rá?) és előbb vettem őt észre, mint ő engem, nemegyszer, ócskán megfutamodtam e beszélgetések elől. Mert nem csak a mélységeket és a teljességet nem lehetett elkerülni, de ennek megfelelően a beszélgetésekre fordítandó alapos időt sem lehetett megúszni, mert ha komolyan vesszük egymást, akkor nem lehet megúszni.. Nincs félbehagyás, tréfának szánt izével elütés, kreatívnak remélt elmismásolás. Vagy-vagy. Nincs középút. Ha már elkezdtük, járjuk körbe és járjunk a végére. Így van értelme... Minden beszélgetésre, amibe valaha belekeveredett, került ideje, bőven. Rajta nem múlott, soha...
Muhi András Interpretációk sorozatának epizódja
Muszatics Péter / filmtörténész, fesztiválkurátor
Ó, Árpi. 2017-ben végigbeszélgettünk egy Varsó-Budapest autóutat. Akkor lettünk barátok. A hasonló gondolkodás, a hasonló világlátás felismerésének ritka örömét éreztem. Együtt voltunk Pozsonyban és Lembergben - megfilmesítetted az egyik könyvemet. Ezt a képet ott, Ukrajnában, a lembergi - lvivi - piacon, forgatás közben csináltam rólad. Együtt voltunk Miskolcon, ahol a CineFest zsűrijét vezetted.
És a házadban, Budafokon. Magam előtt látom, hogy vidáman dobolsz. Meg főzöd a pörköltet. Muszáj-Herkules voltál te is, mint sok nagy magyar filmes. Remélem, a halálod előtt megnyugodtál. Nyugodj békében. Isten éltesse a filmjeidet, a verseidet és az emlékedet!
Fotó: Muszatics Péter
Salamon András / filmrendező, a Lumiere Filmiskola igazgatója (Zsötem, Getno)
Az idei szemesztert még veled kezdtük el a Lumiere-ben, ahol szakmai értelemben újra otthonra találtál, mert neked szenvedélyed a film, de a tanítás is.
A Filmgyárban ismerkedtünk meg, te éppen asszisztens voltál Makk Károly filmjében, én meg a friss forgatókönyvemmel érkeztem a Hunniába, ahol aztán később megcsináltad életed első, s szerintem legnagyobb dobását, a Céllövöldét. Sok időt töltöttünk az egykori Latinovits kávéházban, ahol általában filmtörténeti szkander partikat vívtunk, amiket legtöbbször te nyertél. Nagyon élveztem ezeket a szellemi csatákat veled, miközben nekem hallatlanul izgalmas volt látni egy elsőfilmes alkotó indulását. Tegyük hozzá: a nehéz indulását. Az osztálytársaid közül néhányan már megcsinálták a debütáns filmjeiket, de téged valahogy nem akart engedni az akkori filmfőigazgatósági-és stúdiórendszer.
Sokszor láttalak szomorúnak, csalódottnak, magányosnak is. Viselted magadon az intézeti gyerekkor fájdalmait. A Céllövöldével hatalmas sikereket értél el, és ez máris megnyitotta számodra az igazi lehetőségeket. De később sajnos a fényes sikereid ellenére ismét bezáródtak az ajtók előtted. Tragikus volt látni, ahogy a pályád végén sorban omlanak össze az ígéretes, nagyszabású terveid: a Capa, a Halasi.
Mint az első filmed kezdő képsorain, ahogy a kisfiú szalad a kedvenc céllövöldéje után, majd úgy kergeted a megvalósulatlan filmjeidet az emlékeidben, vagy a még mindig, most is élő gondolataidban, amiket ránk hagytál.
Céllövölde / Forrás: NFI, Csicsay Claudia
Szabó Gábor / filmoperatőr (Jób lázadása, Meteo, A martfűi rém)
Árpival évtizedeken át kerülgettük egymás útjait, de valamiért mindig elkerültük egymást. Aztán A martfűi rém lett az a film, amit közösen készítettünk el, minkettőnknek nagy kihívás volt, és mindkettőnk számára a rácsodálkozás élménye, mert úgy tudtunk együtt dolgozni, mintha már évek óta összecsiszolódott alkotópáros lennénk, nagyon egymásra voltunk hangolva. És intenzív volt az élmény az egész stáb számára is, hisz manapság ritkaság, hogy egy filmstáb hónapokat töltsön együtt egy vidéki szállóban összezárva (Martfűn), ahol összefolyt a forgatással és a pihenéssel-felkészüléssel töltött idő. Valahogy úgy ért véget ez a forgatás, hogy mindannyian, az egész stáb, de még a martfűiek is megkönnyezték a búcsúzást. És bár a film minden tekintetben sikeresen zárult, azután elkezdődött Árpi és mindannyiunk számára egy olyan tízéves, kudarcokkal teli időszak, amelynek elkerülhetetlen következménye lett Árpád megbetegedése és halála.
Ez alatt a 10 év alatt több, mint 7 filmtervet dolgozott-dolgoztunk ki, amelyből egy sem valósulhatott meg. A legnagyobb köztük a (Vitéz) Halassy Olivér csonkolt-lábú úszóbajnokunkról szóló filmterve volt: ő úszóként és a Komjádi-féle vízilabda aranycsapat tagjaként is többszörös olimpiai és európabajnok lett, és egészen regényes, filmre kívánkozó élete volt. Ezt a forgatókönyvet 9 verzióban íratták át meg át Árpival, majd előkészíttették velünk a forgatást, megkerestük a helyszíneket, elkészültek a díszlet és jelmeztervek, technikai próbák, hónapokon át készítettük együtt a színészválogatás próbafelvételeit, felállítottuk a stábot, a költségvetést, a forgatási tervet, napokra lebontva. Több, mint két évet töltöttünk a film előkészítésével, majd leállították az egészet, azzal az indoklással, hogy ez a téma nem illik a Filmalap portfóliójába. Ezután írt forgatókönyveket Robert Capa 10 legikonikusabb fotója köré építve, volt egy fantomképrajzolóról szóló terve, a Kolhász Mihály történet mai átirata, Cziffra György életéről szóló film, és a móri gyilkosságról egy egész televíziós sorozatot írt át meg át, amíg végül abból sem lett semmi.
Ferenczy Gábor, Szabó Gábor és Sopsits Árpád A martfűi rém Brüsszelben nyert díjával / Forrás: Facebook
Szerintem ezt nem lehet ép bőrrel megúszni. Ki tud túlélni egy ilyen 10 évet? Azt hiszem ebbe csak belehalni lehet. Előbb vagy utóbb. Egy filmes ezer idegszállal kapcsolódik a világhoz. Ha nem ilyen lenne, képtelen lenne dolgozni, de ez a kitettség még sebezhetőbbé teszi. Árpi sokáig küzdött, minden alkalommal a teljes energiáját és hitét adta bele, újra és újra nekifutott - és falba ütközött. Sajnos, ma nem ő az egyetlen, aki ezt teszi. Van még jó pár tehetséges filmalkotónk, aki ugyanezt az utat járja. Isten óvja őket. Minket.
Till Attila / filmrendező, műsorvezető (Tiszta szívvel, És mi van Tomival?)
Csak azért se, csak azért is! Árpi tényleg egy végtelenül szelíd, ugyanakkor kemény ember volt. Ezt lehetett nagyon szeretni vagy utálni benne, én például kifejezetten kedveltem. Húsz éves koromban ismertem meg, akkor épp egy díszletfestő iskolába jártam és Árpi filmet tanított nekünk.
Szerettük az óráit és őt magát is, nagyon határozott volt, de közben kedves. Érdekelte, hogy mi kik vagyunk és ezt nagyon bírtuk. Filmjei közül a Céllövölde, a Videó Blues és a Torzók erősen hatottak rám. Igazi régi vágású filmes volt, imádta a filmet és sokat tudott annak szakmai részéről is. Egész életében azzal kísérletezett, hogyan lehet bonyolult, a jó és a rossz kibogózhatatlan keverékét hordozó emberi viszonyokat megragadni, filmre vinni. Kétszer, háromszor annyi filmje lehetne, mint lett végül, hiszen már a kezdetektől sokszor elkaszálták terveit. Sok minden mellett ez is egy örök küzdelem volt életében (persze melyik magyar filmrendezőnek nem? pláne manapság) de ott volt a színház, a versírás. Árpikám szeretettel gondolok rád és örülök, hogy ismertük egymást, barátok voltunk.
Till Attila, Szabó Gábor, Sopsits Árpád, László Zsolt / Forrás: Tilla Facebook
Ugrin Julianna / dokumentumfilm rendező, producer - Éclipse Film (A döntés, Egy nő fogságban)
Sopsits Árpád emlékére
Sopsits Árpád a 20. század második felének, valamint a 21. század elejének meghatározó rendezője volt, 1994-ben Balázs Béla díjjal tüntették ki. A nevét a filmszakmában mindenki ismerte, elismerte és tisztelte. Olyan kiemelkedő filmek rendezője volt, mint a Torzók (2001), vagy A martfűi rém (2016). Játék és dokumentumfilmeket egyaránt rendezett.
A mi kettőnk személyes kapcsolata mégsem a filmszakmán keresztül fonódott össze. 2015-ben eladásra került a zuglói lakásom, melynek eladásával egy kedves fiatal ingatlanos hölgy foglalkozott. Egy nap felhívott, hogy talált vevőt, szerda délután jönne megnézni a lakást. A szemlére magával hozta az ajánlattevő levelét, melyen ez állt: Sopsits Árpád, született 1952-ben, Szegeden. Kikerekedett a szemem – vajon ez ő? Vagy csak névrokonság? Szegeden született? De kisvártatva belépett az ajtón, az én lakásom ajtaján maga a rendező, akit addig csak szakmai tiszteletből ismertem. Kedves volt, humoros, hamar összetegeződtünk, és miután körbevezettem az amúgy nem túl méretes lakásban, elkezdtünk a dokumentumfilm készítés rejtelmeiről diskurálni, hosszasan, mintha nem is azért lennénk ott, amiért. Az egyezség még aznap megszületett. Pár nap múlva, amikor már elkezdődött a kiköltözés, pár papír aláírása miatt felugrott, pont akkor, amikor a volt férjem az új házasságából született gyermekével is megérkezett, hogy a pincéből a személyes holmiját elvigye. A pincében tároltuk azokat a nászajándékba kapott ajándékokat, amiket a mindennapok még nem hívtak használatra. Árpád velünk maradt és végigkísérte a folyamatot, ahogy két volt társ elosztozik a légópincében rejtőző, amúgy jobbnál jobb tárgyakon, melyeket közös életük reményével kaptak. Árpád élvezte az egyszerre humoros és szívszorító jelenetet, amelyben két felnőtt örökre elbúcsúzott egymástól, majd megjegyezte, hogy ezt egy filmjébe mindenképp bele fogja írni.
Fotó: Komka Péter, MTI
Ezután bárhol is találkoztunk, ilyen olyan szakmai eseményen, mindig egymásra kacsintottunk, mosolyogtunk, tudva, hogy ő akkor valami nagyon személyes dolgot láthatott belőlem, amit én megengedtem neki, hogy magával vigye.
Aztán 2023-ban hallottam, hogy nagy beteg. Aztán Muhi András meghívott az „Interpretációk” sorozatba alanyként, amelyet még ő, Sopsits álmodott meg. És múlt csütörtökön 2025 március 6-án este olvastam a hírt, hogy meghalt. Megdöbbentett, letaglózott a hír. Pedig tudtam, hogy beteg. Egy mélység, egy érték, egy filmszakmai nagyság ment el. A tisztelet, mind az az érték, amit létrehozott és nekünk hagyott, marad. És remélem onnan a magasból is rám kacsint majd néha… Nyugodjon békében!
Ugrin Julianna
2025. március 10., Budapest
