A Led Zeppelin sohasem szerette, ha kamerákat pakolnak a színpadra és a nézőtérre; egyfelől, nem a felvevőgépek, hanem a közönség és a maguk örömére zenéltek, másfelől tisztán üzleti húzásnak, nemtelen pénzhajhászásnak tartották a koncertfilmek nagyüzemi gyártását.

Csodás bluesokkal nyitnak
(Earls Court, 1975)
Jimmy Page, a banda gitárosa így nyilatkozott utóbb: „Mi sohasem voltunk részei a popzenei színtérnek. Tartózkodtunk a kereskedelmi szempontoktól, ezért is van, hogy korábban oly kevés felvételt került ki a zenekarról.”. 2003-ig a The Song Remains The Same (A dal ugyanaz marad) című hivatalos koncertfilmtől eltekintve alig minimális képanyag, leginkább nem hivatalos forgácsok, vitatható minőségű tévés felvételek, 8 milliméterre rögzített barkácsanyagok és klipek kerültek közkézre, holott a Led Zeppelinnél erősebb és izgalmasabb koncertzenekar aligha létezett a ’70-es években.

A 2003-ban megjelentetett cím nélküli, méltán büszke, szálegyenes gerincű dupla DVD nem csupán örök érvényű igazságtétel, vegytiszta bizonyítéka a zenekar pompázatos zsenialitásának, de az életút megfontolt áttekintése, egyszersmind kiválóan szerkesztett, nagylelkűen összeállított kiadvány.

Az első korongon egy Royal Albert Hallban adott fellépés található 1970-ből mintegy 102 percben, nem kevés járulékos anyaggal kiegészítve. A másodikon az Immigrant Song (Sydneyben rögzítették 1972-ben), a Madison Square Gardenben adott legendás koncert évtizedek múltán rehabilitált részletei (ez a 24 perc a The Song Remains The Same filmről lett leollózva egykoron), egy 1975-ből származó koncertfelvétel (Earls Court, 50 perc), és egy Knebworthban adott fellépés 1979-ből (52 perc) terpeszkedik. Hellyel-közzel ennyiből áll a Led Zeppelin archívum, több anyag nem maradt hátra publikálható minőségben, ám a srácok vacakolás és sumákolás helyett mindent kipakoltak, amilyük csak volt.

Ez pedig nem kevés, sőt: azt az asztalt, ami ily nehéz terhet elviselne, ember még el nem készített. Teljesen értelmetlen minősíteni az egyes koncerteket, viszonyrendszert felállítani, patikamérlegre tenni az adott szekvenciákat, mert ez alkalommal minden ugyanarról szól: az a fajta pazar muzikalitás és dörgedelmes tehetség, sziporkázó kreativitás és ösztönös  kooperáció, őszinte érzelmek és letaglózó őserő mutatkozik meg, ami így, ebben a kombinációban soha többet nem bukkant fel az egyetemes zenetörténetben, mert csakis a Led Zeppelin birtokolta ezt a mágiát.

Ördög bújt a vonóba
Jimmy Page és a Les Paul
A dalok minőségét illetően elég annyi, hogy a rockzene történelmének tíz legjobb dalából kilenc megtalálható a lemezeken (az ok: a Good Times Bad Times sajnos nem lelhető fel a kiadványon), a muzsikusok virtuozitása egyszerűen sokkoló, lábdobogtatásra-fejbólogatásra készteti még a halvérű segédkönyvelőket is, azok pedig, kik szeretik és ismerik a csapat lemezeit, tán még a ház falait is szétrúgják a katarzistól (kipróbáltuk, könnyen ment). A Led Zeppelin zenéje pszichotróp narkotikum, Robert Plant hangja, John Bonham megismételhetetlen dobjátéka, John Paul Jones gerinccsavaró basszusa, Jimmy Page bivalyerejű gitárja örökre megragad a fejben. A Gibson cég ma már minden egyes Les Paul Standardbe gyárilag belevuduzza a Whole Lotta Love, a Rock’n’Roll, a Black Dog, a Kashmir, és a többi legendás dal gitártémáját, miként az sem nevezhető rockdobosnak, aki legalább egyszer ne próbálta volna lejátszani a Moby Dicket, az énekesek pedig a mai napig próbálják imitálni Plant különleges stílusát és egyéni frazírjait, többnyire kevés sikerrel. Ez lenne a rockzene mindenség-egyenlete, az abszolút minőség, a Szent Grál, mert a Zeppelin olyat értékkel töltötte fel a műfajt, amit plagizátorok ezrei sem tudtak széthordani, és a kortárs bénázók hada sem tehet semmissé.

A dupla kiadvány menüje animált, mégis szimpla és elegáns, az extrák listája pedig üdvözlendő módon kiterjedt. Az egyes lemezen a ’70-es évek legelejéről származó tévés dokumentumok kaptak helyt, eme fekete-fehér felvételek a korai Led Zeppelint örökítették meg. A Párizsban, illetve Dániában rögzített anyagok - melyeken a Dazed and Confused, Communication Breakdown, és egyéb klasszikusok kevéssé kiérlelt változatait játsszák - megmutatják a zenekar majdani nagyságát, már lobog bennük a tűz, de még átjárja őket az ifjúkor zsengesége. Plant kissé félszeg, Page a különösen hülyén összemázolt Fender Telecasteren tolja a későbbi Gibson helyett, Jones sután toporog, Bonham tekintete még tiszta (tudvalévő, hogy a páratlan dobost mérhetetlen tehetséggel és szenvedéllyel, ám kevés józansággal áldotta meg a sors, amely jellembéli hiányosság végül önnön maga és a zenekar vesztét okozta).

Robert Plant
A kettes diszk interjúkat és promóciós célból összevágott klipeket tartalmaz, apró érdekességek ezek, túl sokat nem tesznek hozzá a koncertfelvételekhez, hisz azokhoz már nem is lehetne mit hozzátenni. A fentieken túl részletes kreditlisták is fellelhetők a lemezeken, a zenekar így tisztelte meg azokat, kik hozzájárultak az anyag elkészültéhez - a kompiláción szereplő dalok szerzői, az operatőrök, a hangmérnökök, mindenki nevesítve vagyon -, valamint az opcionális hangsávok menüje.

A hangmérnöki utómunkálatokat maga Jimmy Page végezte, s bár előfordult korábban, hogy botor módon szétkeverte az eredeti felvételeket (a Remastered dupla CD holmi drámai mértékben félreértelmezett, egyszersmind teljességgel szükségtelen modernizálás áldozatává vált), itt hibátlan arányérzékkel dolgozott. Egyaránt akad DTS, Dolby Digital és PCM Stereo sáv, a hangnak van alja és közepe és teteje (utóbbi érzésem szerint kicsit csattogósra sikeredett), tere és súlya, nincs mesterségesen széttolva a színpad, megmaradt az eredeti hangkép lényege, legfeljebb finomították, tisztították és polírozták azt; szerencsére sosem tolakodó módon, így még a digitális 5.1 keverés sem terheli az analóghoz szokott füleket. A képminőség, amint azt egy 10 évet felölelő kiadvány esetében várni lehet, változó: a Super 8-assal rögzített Immigrant Song a leggyengébb mind közül, ez kifejezetten szemcsés, a tévéfelvételek a korabeli technikai színvonalat képviselik, a gondosan átpucolt koncertanyag azonban archív felvételhez mérten megdöbbentően éles és tiszta, szép feketékkel és telített színekkel bír, legalább tizenöt évet letagadhatna valós korából.

A Led Zeppelin duplája minden szempontból páratlan mestermunka: bő kézzel mért és briliáns értékek tömegét hordozó, öt és egynegyed órányi (!!!) zenei csodával telepakolt kiadvány, ily minőségében pedig a létező legnemesebb ajándék a muzsika barátai számára. Bármit kérhetnének érte, megérné az árát; egyébiránt hat lepedő környékén kis szerencsével már beszerezhető, ami a DVD kvalitásait és értékállóságát tekintve felér egy rablással.

Dallista:

The Royal Albert Hall (1970)
We're Gonna Groove
I Can't Quit You Baby
Dazed and Confused
White Summer
What Is and What Should Never Be
How Many More Times 

"Öt és egynegyed órányi csoda"
Moby Dick
Whole Lotta Love
Communication Breakdown
C'Mon Everybody
Something Else
Bring it on Home

Sydney (1972)
Immigrant Song

Madison Square Garden (1973)
Black Dog
Misty Mountain Hop
Since I've Been Loving You
The Ocean

Earls Court (1975)
Going to California
That's the Way
Bron Y Aur Stomp
In My Time of Dying
Trampled Underfoot
Stairway to Heaven

Knebworth (1979)
Rock 'n' Roll
Nobody's Fault But Mine
Sick Again
Achilles Last Stand
In the Evening
Kashmir
Whole Lotta Love

Sydney (1972)
Immigrant Song

Madison Square Garden (1973)
Black Dog
Misty Mountain Hop
Since I've Been Loving You
The Ocean

Earls Court (1975)
Going to California
That's the Way
Bron Y Aur Stomp
In My Time of Dying
Trampled Underfoot
Stairway to Heaven

Knebworth (1979)
Rock 'n' Roll
Nobody's Fault But Mine
Sick Again
Achilles Last Stand
In the Evening
Kashmir
Whole Lotta Love