The Sibs: A szabadság vihara

Filmhu: A magam részéről nagyon élvezetesnek, követhetőnek találtam a filmeteket. Viszont nem felejthetem el, hogy én önkéntelenül is magyarként, a nagyszüleim generációjának történeteként néztem az alkotást. Gondolom, külföldi nézőkre is számítotok. Hogyan fogják ők befogadni, megérteni a filmet?

Megan Raney: Már négy éve dolgozunk a filmen, úgyhogy nagyon sok barátunknak, munkatársunknak beszéltünk – eleinte csak a történetről, nem is szólva arról, hogy filmet tervezünk készíteni belőle. Legnagyobb meglepetésünkre, a többség eleve sokat tudott az 56-os forradalomról és a magyar vízilabda sikereiről egyaránt. Amikor pedig elárultuk, hogy dokumentumfilmet készítünk a témáról, mindenki bíztatott: „csináljátok meg, ez egy nagyon jó sztori”. Szerintem a szabadság problémaköre mindenkit izgat, pláne egy kis sporttal megfűszerezve, így joggal remélhetjük, a nemzetközi filmpiac is vevő lesz a filmre.

Colin K. Gray: Emlékszem, amikor megkerestük a Nemzetközi Dokumentumfilm Szövetséget – ami egyébként a produkció talán legkorábbi támogatója volt  –, az egyik munkatársuk először csak ennyit mondott: „Hogy ti mennyire szerencsések vagytok!” Mi csak néztünk egymásra, és kérdeztük: „De hát miért?” „Más filmesek egész életükben várnak egy ilyen erős sztorira, amit ti már most, a pályafutásotok elején feldolgozhattok.” 

A többség eleve sokat tudott az 56-os forradalomról

CKG: Az érdeklődésünknek alapvetően két oka volt. Az egyik, hogy sokáig vízilabdáztam, és az edzőm – akinek Gyarmati Dezső volt a mestere – rengeteget mesélt a magyar vízipólóról, így az 56-os melbourne-i meccsről is; a magyar csapat játékosai az első pillanattól kezdve igazi legendának tűntek számomra. A másik, hogy minket, Megannel mindig is lenyűgöztek a magyar forradalomhoz hasonló, társadalmi igazságosságot, szabadságjogokat megcélzó törekvések. 1989-ben, amikor egyetemre jártam, nagyon megérintettek azok a felvételek, amelyek a kínai diáklázadásról eljutottak hozzám. Úgy éreztem, mintha a barátaim harcolnának, és olykor legszívesebben én is ezt tettem volna. Hasonlóképpen csodálom azt az energiát, ami a magyar diákokban lehetett, amikor mindent kockáztatva szembementek a szovjetekkel.

Filmhu: Miután már megvolt a téma és az elhatározás, mivel kezdődött a munka?

MR: Hát, alig emlékszem, ez már olyan régen volt... Először Kanadában készítettük elő a filmet, megpróbáltunk különböző forrásokat találni, kanadai magyarokkal kapcsolatot létesíteni, és persze beleásni magunkat a korabeli sajtóba és egyéb fellelhető anyagokba, amelyek a melbourne-i olimpiáról, illetve az ’56-os forradalomról szólnak.

CKG: Természetesen az egész munka semmit nem ért volna, ha nem találjuk meg, és nem tudjuk szóra bírni az aranyérmes csapat tagjait. Elsőként Zádor Ervinhez jutottunk el, aki az Egyesült Államokban él, vele rögtön könnyen szót értettünk, már csak a pólós múlt miatt is. Nagyon sokat segített abban, hogy eljussunk a többiekhez, és hogy ők is kötélnek álljanak.

MR: 2002-ben készítettük az első felvételeket Budapesten, megszámolni sem tudnám, a vízilabda-csapaton kívül még hány emberrel beszéltünk, rengeteg hihetetlenül érdekes, személyes történet hangzott el a kameránk előtt. Aztán visszamentünk az Államokba megnézni, hogyan is állunk a vágás előtt, és akkor egy kicsit megijedtünk. Mert összesen nem kevesebb, mint 150 órányi anyagot vettünk fel, amihez még 50 óra archív felvételt gyűjtöttünk össze. Néztünk egymásra: tessék, akkor ezt vágd össze egy kétórás filmmé!

Filmhu: Mit tesz ilyenkor a dokumentumfilmes? Volt egy előzetes koncepció, amihez tartani tudtátok magatokat, vagy a nyersanyag teljesen megváltoztatta  az elképzeléseiteket?

CKG: Természetesen volt előzetes koncepciónk, de ilyen mennyiségű és ennyire gazdag nyersanyagra nem számítottunk. Egy idő után azt vettük észre, hogy már magunk sem látunk ki a történetből, így aztán arra jutottunk, hogy a film központi témájának, azaz a vízilabdameccs eseményeinek megértéséhez el kell magyaráznunk a pontos történelmi hátterét, meg kell világítanunk, miért volt ennyire fontos, feszültséggel teli az összecsapás. Ez azt eredményezte, hogy meglehetősen hosszú lett a film első része, amely 1945-től 1953-ig mutatja be Magyarország történelmét: azt a folyamatot, ahogy a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, valamint a terrort, amellyel végül kiprovokálták a forradalmat. Meglehet, néhányan túlzásnak fogják tartani a terjedelmes bevezetőt, de a célunk az volt, hogy olyan fiatalok is értsék a filmet, akik korábban még nem hallottak a forradalomról. Az interjúkat is ennek megfelelően igyekeztük szerkeszteni, csoportosítani. Nagy hangsúlyt kellett fektetnünk arra is, hogy bemutassuk a vízilabda brutális szépségét, ezért részben rekonstruáltuk a nevezetes meccs eseményeit. Közben persze voltak problémáink – elfogyott a pénz –, hiszen sokkal többet kellett forgatnunk, sokkal nagyobb lett a projekt, mint ahogy terveztük, de szerencsére mindig sikerült újabb forrásokat találni. Sajnos a dokumentumfilmezés rengeteg kompromisszummal jár, borzasztó érzés volt értékes részeket kivágni, azok után, hogy mindenki annyira segítőkész volt.

A dokumentumfilmezés erősebb és sikeresebb, mint valaha

Filmhu: Ki volt a kedvenc „színészetek”, ha dokumentumfilmnél van egyáltalán értelme ennek a kérdésnek?

MR: Hát persze, hogy van! Nagyon sok szereplőnkkel kerültünk erős, személyes kapcsolatba, de ha egy kedvenc karaktert – hiszen a dokumentumfilmesek éppúgy karaktereket keresnek – kell megneveznem, akkor Zádor Ervint választom. (Colin hevesen bólogat) Ő igazi jelenség, fantasztikus humorral, annyira szívélyes volt hozzánk mindvégig, hogy már csak miatta is érdemes volt megcsinálnunk a filmünket. De Rácz Sándort éppúgy említhetném, érdemes figyelni, milyen szenvedélyesen, már-már költőien beszél arról, milyen volt annak idején –néhány napig – a szabadság levegőjét beszippantani. A legbüszkébbek arra a jelenetre vagyunk, amelyben megszerveztük az egykori szovjet és magyar csapat találkozóját, majd’ ötven év után – Budapesten. Csodálatos volt látni az örökifjú sportembereket, ahogy találkoznak a múltjukkal, és tovább tudnak lépni a régi sérelmeken. Ezzel együtt azt mondom, nagyon nehéz bárkit is kiemelni, hiszen – mint a dokumentumfilmekben általában – mindenki pótolhatatlan, mással be nem helyettesíthető.

CKG: A vízilabdázókon kívül nem lehetünk eléggé hálásak azoknak a szakértőknek, akik gondolataikkal segítettek a történelmi kontextust megteremteni. Többek között Nagy professzor vagy Pomogáts Béla szavai is igen lényegesek ebből a szempontból, hogy az egykori szovjet főtitkár fiáról, Szergej Hruscsovról már ne is beszéljünk, aki a személyes nézőpontjából igyekezett megvilágítani az apjában lezajló folyamatot, valamint az őt kényszerítő körülményeket, ami végül a magyar forradalom leveréséhez vezetett. 

Filmhu: Végezetül arra lennék kíváncsi, hogy látjátok, milyenek a lehetőségei egy dokumentumfilmnek – Michael Moore filmjeinek vitatott sikerei után?

CKG: Egy dolgot nem lehet elvitatni: a dokumentumfilmezés erősebb és sikeresebb, mint valaha. Akárhogy is nézzük, ez egy embernek köszönhető, őt pedig Michael Moore-nak hívják; ő az, aki megnyitotta a mozik ajtaját a dokumentumfilmek előtt, hiszen korábban az emberek csak nagy ritkán ültek be hasonló filmekre. Moore másképp dolgozik, mint ahogy megszoktuk: van véleménye, és azt mindenáron közvetíteni akarja a nézők felé. Mindazonáltal Amerikában – és világszerte is – természetesen még mindig létezik egy erős tradíciókkal rendelkező dokumentum-filmezés, amely reméljük, szintén nagyobb teret kaphat Moore sikerei által. Ez nekünk is okot adhat a bizakodásra.