Mivel lehet feldobni egy zsánerfilmet? Richard Jobson rendező szerint a stilizációval – a Tisztogatók című mozi, amennyiben tökéletesen lecsupaszítjuk, nem több egy igencsak gyengécskére és unalmasra sikeredett karate-mozinál, annak összes sablonjával.

A harcművészet kifejezés is értelmet nyer
Tisztogatók
Amiben több, az a képi és a nyelvi fogalmazásmód: lírai eszmefuttatások a narrátortól az erőszakról, a lojalitásról, a szeretetről, a képet egészében kitöltő telihold, amely előtt hősünk sziluettje sétál el, premier plánban mutatott szemek, melyekből hatalmas robbanásba tűnik át a kép, osztott képmezők, lassítások, gyorsítások, kékbe, pirosba játszó színek, sodró lendületű zene; egy futurisztikus világban vagyunk, valamikor a közeljövőben.

Talán mindez elég kellene, hogy legyen ahhoz, hogy a nézőt átlendítse a történeten, mely mi tagadás, eléggé soványka, és kimerül annyiban, hogy az utcán, melyet a kormány tehetetlensége miatt különböző karate-klubok uralnak – ezek között akad, amelyik a rendet szeretné fenntartani, de van olyan is, amelyik csak a saját hasznát lesi – az abszolút uralomra törő politikus, Moses (Kevin McKidd) miután a tiszta lelkű bandavezért, Johnt (Gordon Alexander) nem tudja maga mellé állítani, korrumpálja rendfenntartásra összeállt csapata néhány tagját, akik elárulják a vezérüket.

A várható következmények, mi több, a film bevezetése, tárgyalása és befejezése különféle harc-jelenetekben csúcsosodnak ki – vér kevés folyik ugyan, de az ütések száma megszámlálhatatlan, és az aprólékosan kidolgozott szcénák hatására a harcművészet kifejezés is értelmet nyer. Miután a lényeg a filmben ezeken van, mind a stilizált forma, mind pedig a tartalom meglehetősen művészieskedő benyomást kelt: ugyan minek a Holdat pisztolygolyóhoz hasonlítani és a barátságról moralizálni, ha mindez egy menetrendszerűen prognosztizálható csihi-puhiba torkollik?

Richard Jobson filmje felkínálja annak a lehetőségét, hogy több legyen egy átlagos B-kategóriás zsánerfilmnél, de egy-két valóban szép, gondosan megkomponált, hatásos képtől eltekintve ezt a feladatot nem képes teljesíteni; a szereplőkkel azonosulni nem tudunk, a sajátos forma minduntalan elidegenítő effektusként működik.

A film legfőbb ellentmondása a forma és tartalom feszültségéből adódik – az, aki nagy bunyókat vár a mozitól, nem igazán tud mit kezdeni a mind lírái képekkel és mondatokkal; aki pedig a poézis miatt többre számít, lemondóan tapasztalja, hogy ennek a filmnek bizony nagyobb a füstje, mint a lángja.