Úgy tűnik, a nagy családi vasárnapi ebédeknek nemcsak a tősgyökeres európaiak, hanem a Franciaországban élő algériai bevándorlók körében is nagy kultusza van. Így van ez a hatvan év körüli, megfáradt Slimane úrnál és családjánál is. Hiába vált már el a hajógyári munkásként tengődő férfi feleségétől, az asszony ugyanúgy félretesz neki egy nagy tányér kuszkuszt az ebéd után, ahol egyébként kötelező a megjelenés az egész família minden tagja számára. Így válik a közös étkezés a családi összetartás szimbólumává Kechiche filmjében.
A zajos, közös nagy családi ebéd éles ellentéte a műben Slimane „öreglegénylakása”, egy picike szoba egy afféle munkásszálláson, olcsó panzióban; egy „ocsmány odú” – ahogy az öreget meglátogató két fia mondja. Hiába: Dél-Franciaország nemcsak Cannes és Nizza, hanem Sète koszos kikötővárosa is, ami nem verőfényes turistaparadicsom, hanem maga a pusztulat, ahol a gyönyörű kék tenger csillogó víztükrében lepusztult kikötő és rút iparnegyed tükröződik. Itt bizony másként fest a tengerre néző apartman és a félpanzió is – ahogy azt főhősünk instant szoba-konyháján is láthatjuk.
Ilyen helyszíneken nem is történhet más, csak fárasztóan hétköznapi helyzetek sora. A kuszkusz titka a legtöbbször mintha csak cinema direct dokumentumfilm lenne. A hősök hosszas (részben improvizált) beszélgetéseket folytatnak a semmiről – ahogy az az életben is történik. Kis túlzással a film szinte minden jelenete egy-egy hosszú beszélgetés, közel valós időben ábrázolva (legnagyobb részük a címhez hűen a konyhában vagy az ebédlőben zajlik le). Néha már egyenesen olyan, mintha csak home videót néznénk (főleg a mű középpontjában álló ebéd-jelenetnél érezheti így a néző, amikor a helyszín a családi fotókkal és emléktárgyakkal a háttérben még tovább erősíti a hétköznapiság és ismerősség érzetét). A home videók sajátossága azonban, hogy a kívülállók számára meglehetősen fárasztóak és érdektelenek tudnak lenni.
|
| Szinte minden valós időben történik, mégis érdekes, amit látunk |
Abdel Kechichének nagyrészt sikerül ugyan érdekeltté tennie közönségét a cselekmény során (főleg az apa, Slimane személyével kapcsolatban, ami elsősorban a nagyszerű Habib Boufares színészi játékának köszönhető – már pusztán abban, ahogy néz, benne van egész élete minden tragédiája, elkeseredettsége, reménye és ábrándja), ehhez azonban két és fél hosszú órára van szüksége. A film élvezete tehát főként azon múlik, hogy szeretjük-e kihallgatni mások beszélgetéseit – ez pedig igencsak kockázatos vállalkozás: bele lehet ugyan feledkezni ezekbe a maratoni társalgásokba, de mindez ugyanakkora eséllyel válhat bárki számára érdektelenné, unalmassá és fárasztóvá.
A hétköznapi katasztrófák sorozata (kiborul-e a bili, amiért Slimane egyik fia folyamatosan megcsalja a nejét?; sikerül-e a türelmes öregnek megnyitni a család számára létfontosságú étteremhajót?; megkapja-e a szükséges engedélyeket?; lesz-e kuszkusz az ezt elősegítő nagyszabású nyitóvacsorán? stb.) nagyon hitelesen, életszerűen ábrázoltatik A kuszkusz titkában (a konyhában szinte orrunkkal is érezni a zsírszagot, a hivatalban az áporodott levegőt), ami így bátran nevezhető dokumentum-játékfilmnek is. A film legnagyobb hibája azonban, hogy kis túlzással nem kezd semmit mindezzel a hitelességgel. Ez a bizonytalanság leginkább a záráson látszik meg: egyenesen pofátlanság ugyanis egy ilyen hosszan elnyújtott, hosszasan előkészített, csaknem félórás befejező jelenet végére nyitott véget elhelyezni.
„Beszélgetős” képsorainak túlsúlyából adódóan ráadásul Kechiche filmje formailag sem valami érdekes: közelik és félközelik a beszélő fejekről, illetve a közöttük arcról arcra sikló kamera uralják (el) a filmet. Slimane úr és népes családjának története – elsősorban a kiemelkedő színészi játéknak köszönhetően (a már említett Boufares mellett 21 éves partnernője, a legígéretesebb fiatal színésznő César-díjával jutalmazott Hafsia Herzi is remek) – mégsem válik haszontalan beszédfolyammá, s ha más nem is, a jó kuszkusz titka mindenképpen kiderül belőle (ami egyébként ugyanaz, mint egy jó húslevesé)...
