A két zenészről szóló két dokumentumfilm számtalan tekintetben eltér egymástól: a Gould-film rendezői, Michele Rozer és Peter Raymont, és Anthony Seck, a Feist-film alkotója teljesen más irányokat és eszközöket választottak. A zseni - Glenn Gould belső élete tradicionális dokumentumfilm, biografikus pontossággal mutatja be a huszadik század egyik legjelentősebb zongoraművészének életét a születéstől a halálig. Láthatunk fotókat, az éppen még csak óvodás zseniről a zongora mellett, hallhatunk beszámolókat közeli és távoli barátaitól furcsa habitusairól, kabaláiról, vagy éppen archív felvételeket és eredeti hangvételeket hallhatunk Gould virtuóz játékáról. A rendezők az „embert” próbálták megragadni, vagy pontosabban azt a hatást, amelyet ő kiváltott a vele kapcsolatban álló személyekben. A film nem személyes, nem szubjektív hangvételű, sokkal inkább többnézőpontú, polifónikus, akárcsak Gould egyedi játékstílusa. A komolyzenéhez komoly hangvétel dukál, hiszen a film közönsége is a klasszikus zenét kedvelő emberekből áll, akik valószínűleg egy tradicionálisabb megközelítésmódot jobban élveznek.
Ez az irány azonban egy „megfilmesített önéletrajzot” ad, amely ugyan a két órás terjedelmével néha le- lecsukódó pillákat eredményez, mégis informatívnak és alaposnak mondható. Hiszen megtudjuk belőle, hogy a zseni már háromévesen zongorázott, mindig magával hurcolt egy kis széket, mert csak azon tudott furcsa testtartásával Bachot, Mozartot játszani. A történelmi kitekintés során kiderül, hogy ő volt az első észak-amerikai zongorista, aki kint koncertezett a Szovjetúnióban, és a kusza szerelmi életébe is kapunk egy kis bepillantást. A szavak által jellemezték és ragadták meg Glenn Gould-ot, mintsem hogy az ő sokkal beszédesebb játéka segítségével mutatták be volna őt - sokkal szívesebben hallgattam volna a játékát vagy az archív felvételről beékelt interjú-részleteit, mint a mások által elmesélt gyógyszerfüggőségét, szélütését, és a kesztyűiről szóló anekdotákat.
Anthony Seck munkája éppen azokban az eszközökben gazdag, amelyek a Gouldról szóló alkotásból kimaradtak, ezáltal egy másféle megközelítésmódot, alkotói attitűdöt képvisel. A Nézd, mit csinált a fény! (Look,what did the light now!) nagyon érzékeny és intim portré egy különleges énekesnőről, és tágabban véve az egész művészetről, művészeti létről. Ha meg is tudunk információkat a múltjáról, az a művészhez kapcsolódik, és nem nyújt szélesebb képet a főszereplő életében betöltött más szerepeiről.
Leslie Feist egy nagyon csinos, érzékeny énekes-dalszerző, akit nem csupán a Szezám utcai szerepléséről ismerhetünk, de onnan is megjegyezhettük, hogy a Reminder című albumát Grammy- díjra jelölték. A film ennek a korongnak a készülését mutatja be úgy, hogy Feist is, és segítő-művész barátai (az „erősítői”/„amplifiers”) beszélnek saját feladatukról, saját művészetükről. Az alkotói folyamat(ok) rögzítésével a művészetről való diszkurzus-gondolkodás lehetősége teremtődik meg. Itt is hallhatunk közel negyven embert arról, hogy mint zenészt és művészt hogyan látják a főszereplőt, azonban itt – szemben a Gouldról szóló filmmel- a rendező jelen van és értelmezi, hozzájárul Feist csapatához.
Nagyon érdekes végigkövetni annak a folyamatát, hogy egy-egy próba vagy koncertfelvétel alatt hogyan gazdagítják egymást a más-más területről érkező művészek elképzelései, hogyan értelmezik újra és gazdagítják Feist személyiségét és zenéjét: bábosok, fotósok, zenésztársak beszélnek saját kreatív feladataikról. Az egyik élő show felvétele alatt Feist-et hallhatjuk gitáron játszani és énekelni, miközben a háttérben homok-animációt láthatunk élőben, a rendező azonban a kulisszák mögül közeliben is mutatja az animáló lány kezét, amely a zene (Honey, honey) melankolikus- szerelmes szövegét kiegészítve intimitást, érzékenységet sugall.
A rendező, Anthony Seck a filmje segítségével is éppúgy hozzájárul Feist mítoszához, ahogyan a többi művészbarát. Már a stáblista megjelenítési módja is nagy kreativitást hordoz magában, a különböző fényjátékokkal, fényírásokkal megjelenő stábtagoktól jutunk el a fény és a hang egymást felerősítő dialógusához. A film nagyrészt 16 mm-es kamerával forgott, amelynek használata nagyban hozzájárul a személyesség, a természetesség megjelenítéséhez.
