A camorristák a többi területen is az árháború megnyerésével diadalmaskodtak a piaci versenyben. A felvilágosult bűnszövetkezet már nem olcsó hamisítványokkal, hanem tökéletes kópiákkal üzletel. Az olasz „alta moda” ma már nem Milánóban, hanem Nápolyban és környékén készül, az ottani olcsó, de profi munkaerő nem gagyi utánzatokat készít, hanem „eredeti” Armanit és Versacét, egyedül a címke hamis. Az olcsó munkaerő, az illegális varróműhelyek révén elkerült adózás csak úgy termi az extraprofitot. Olyannyira, hogy még az olcsó utánzatokban utazó kínai alvilág is átveszi a campaniai minőségi szemléletet. A Gomorra filmváltozatnak egyik hőse, Pasquale, a tüneményesen ügyes kezű, ám szerény bérért dolgoztatott szabómester átáll a bőkezűbb kínaiakhoz, akik végre jó szóval és busás fizetéssel becsülik meg páratlan szakértelmét.
|
| Nem gagyi utánzatokat készít, hanem „eredeti” Armanit és Versacét |
A camorra ugyan megújult, de annyira azért nem, hogy az efféle engedetlenséget szó nélkül hagyja. A mégoly szalonképessé lett modern bűnözésben is a fegyvereké az utolsó szó. Matteo Garrone filmjében ugyan rögtön a film elején elszabadul a klánháború, és egy szolárium semmi perc alatt vágóhíddá változik, mégsem az erőszakra kerül a hangsúly, hanem a mindennapok reménytelenségére, a klánok kegyelméből élő egyszerű nápolyiak sorsára. Garrone öt történetre redukálja Saviano szerteágazó és bőséges adatbázisát. A 13 éves Totó egyetlen vágya, hogy mielőbb camorrista lehessen, még egy félelmetes bátorságpróbát is kiáll, csak hogy bevegyék a drogüzletbe. Totó mind emellett épeszű, jóérzésű gyerek, tiszteli a törvényt, nem az ő bűne, hogy a város peremén, a sivár lakótelepen a camorra diktálja játékszabályokat. A leginkább börtönépületre emlékeztető lerohadt panelmonstrumból nincs menekvés, legfeljebb egy pillanatra lehet kitörni, ahogy azt Ciro és Marco, e két földbuta veszett kutya példája mutatja. Ők is a maffiózó eszményeken nevelkedtek, mindkettő filmhősnek, a „Sebhelyesarcú” Toni Montana hasonmásának képzeli magát. De bűnözőnek is annyira hülyék és féktelenek, hogy a klán rövid úton eltakarítja őket az útból, mert rontják az üzletmenetet.
Garrone dokumentarista tablójában a kisembereken, pitiáner bűnözőkön kívül a sikeres üzletemberré átvedlett camorristára is látunk példát. Az elegáns, udvarias, diplomatikus, ám rámenős Franco (az olaszoknál roppant népszerű, többnyire szimpatikus rendőrfelügyelőket alakító Toni Servillo játssza) már nem Nápoly, hanem a gazdag észak, Milánó és Velence sokkal veszedelmesebb mérgező szemetét takarítja el. A Vezúv környéke egykor Olaszország gyümölcsöskertje volt, ma már egyetlen óriási szeméttelep, ahol a mutatóba megmaradt barackfák toxikus gyümölcsöt teremnek.
|
| A camorra uralta társadalom a normális világ negatívja |
A könyv és a tavalyi cannes-i filmfesztiválon nagydíjas film legfőbb érdeme, hogy pontosan megmutatja, az, amit a camorra művelt Dél-Itáliával sokkal végzetesebb és ördögibb, mint amit a klasszikus maffiafilmek alapján hinnénk. A camorra (mely nem véletlenül nevezi magát „Rendszernek”) ma már nem csupán állam az államban, hanem maga a legfőbb törvényalkotó. A camorra uralta társadalom a normális világ negatívja, ahol a fekete fehér lesz, a fehér pedig fekete, ahol minden erény a visszájára fordul. A jótékonykodó camorra ölelése olyan, akár a fojtóhurok, amit a szabadulni akaró áldozat minden mozdulatával szorosabbra ránt. Ezt a társadalmat már nem a közös érdek, hanem a közös bűn hajtja.
Légvonalban csak 834 kilométer, szinte odalátni. Vigyázó szemetek Nápolyra vessétek.
