Köbli, kommunizmus és történelmi thriller: A vizsga óta tudjuk, hogy ebből a felállásból csak jó sülhet ki. Pláne most, hogy a túszejtők szerepére olyan színészeket szerződtettek, akik talán hitelesebben is kezelik a pisztolyaikat, mint a gyorsan skiccelt figuráik érzelmi motivációit. Kádas József és Szabó Kimmel Tamás meggyőzően formálja a megkésett forradalmárokat: bár Köbli a valós, kétségbeesett emigránsoknál hősiesebbre rajzolja őket (Bános és Ábel egy kódkönyvet akarnak beolvasni a Szabad Európa Rádió élő adásában, és ezzel leleplezni a rezsim bűntetteit), azért így is kicsap kamikaze-akciójukból a forradalom bukása utáni verejtékszag.
Az eredmény: Bános személyében egy érdekfeszítő szabadságharcos filmkarakter a maga lappangó halálvágyával. A szűk másfél órás játékidő (73 perc plusz reklám) persze nem engedi, hogy a forgatókönyv mélyre fúrjon a jellemekben, de a kompakt háttértörténetekkel fel- és megruházott szereplők vannak annyira árnyaltak, hogy az akciótlan pillanatokban is sodorják a cselekményt párbeszédeikkel. Főleg az idealista Ábel és az opportunista követ, Koroknai (Kulka János) kettőse bilincseli le a figyelmet, mert Köbliék a morál és a kötelesség határmezsgyéjére terelik a cselekményt. A kérdés – meddig lehet elmenni a jó ügyért, és egyáltalán, mi a jó ügy – hasonló, mint a Szabadság különjáratban, Köbli harmadik, ötvenes éveket boncoló történetében. Ahhoz a filmhez hasonlóan itt is fontos az erkölcsi dilemma és a szereplők közti feszültség kiélezése.
A forradalom alatt ÁVH-sokat hazaküldő, de a hatalom legitimitását meg nem kérdőjelező Koroknai ugyanolyan eltalált figura, mint A vizsga látszólag mélyen érző (haldokló kislányát ápoló), de a ranglétrán magát kíméletlenül felkönyöklő Kulcsárja. Mindez csak azért fontos, mert A berni követet pont a korrektül lebonyolított túszdrámáért szokták dicsérni, miközben igazából a kommunista rendszer kitermelte, hihető karakterek felléptetése a záloga annak, hogy a tényleg precíz hatásmechanizmus flottul működhessen.
Szabó Kimmel Tamás
A berni követ persze nem akar nagyot mondani, fókuszpontja legalább olyan szűk, mint a tévéfilmes körülményekből adódó játéktere. De a maga szűkszavúságában fekete-fehérre meszelt ötvenhatozás nélkül is állít valamit a forradalomról, miközben az összefogást, a politikai cselekvőképességet érintő mondandója nem annyira a múltról beszél, mint inkább a jelenhez szól.
Kétségtelen, hogy anno a Szegénylegények precízebben modellezte a hatalom természetét, a nyolcvanas évtized „ötvenes évek filmjei”, mint A ménesgazda vagy az Angi Vera pedig plasztikusabban gördítették a rezsim személyiségdaráló fogaskerekeit, mint Köbli trilógiája. De az író filmjei pont azáltal válnak érdekessé, hogy (történelmi) parabolák helyett műfaji sablonokba, a thriller fordulataiba ágyazzák a magyar történelmet, és az új évezredbeli közönség felsrófolt impulzusigényéhez mérik az izgalmakat.
Műfaj és diktatúrajellemzés összefonódásában A vizsga, profizmusban viszont A berni követ teljesít jobban. Egyszerűen azért, mert Szász Attila leleményesebben rendez, és találó beállításokkal dinamizálja a klausztrofób teret. Az akciók végre hihetőek, a szereplők jól játszanak, a feszültség szinten marad. Nem úttörő és nem is forradalmi munka A berni követ – a kevés, de emlékezetes honi thriller-próbálkozás, például a Dögkeselyű fajsúlyától azért elmarad –, de még a hazai játékfilmek között is lazán állja meg a helyét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ősszel a Montreali Filmfesztiválon díjazták elsőfilmes kategóriában – épp a mozifilmek szoros mezőnyében.
Szerző: Soós Tamás
A berni követet október 16-án és október 18-án vetítik a Cinema City MOM Park Moziban.
