„Il piu grande festival del cinema popolare asiatico” – szól a plakát, tömegfilmekről van tehát szó, ekként pedig ugyanúgy el lehet felejteni a japán Ichikawa Jun új moziját, mint a dél-koreai Hong Sang-soo vagy a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul legfrissebb alkotását. Nem minősítés ez, inkább csak tényközlés, habár nem gondolnám, hogy a mérhetetlenül unalmas, bezápult hollywoodi mainstream ismeretében különösebben védelmeznem kellene az apadhatatlannak tetsző kreatív tartalékokkal rendelkező délkelet-ázsiai régió populáris mozgóképtermését.
Legnagyobb bánatomra azonban jelen beszámolómban a méltató szavak helyett a kritikai reflexiók lesznek túlsúlyban, tekintve, hogy az általam látott 18 film bizakodás helyett értetlen fejvakarásra, mi több, dühös kirohanásra szolgáltathat alapot. Ez már csak azért is furcsának tűnhet, mivel a programválogatók konzulensei kifogástalan ízléssel bíró, tiszteletreméltóan nagy tudású emberek: Mark Schilling (Japán), Darcy Paquet (Dél-Korea) és Shelly Kraicer (Kína) azonban inkább a tárgyév fontos (értsd: a mozikasszáknál sikeres) alkotásait, semmint az értékes opuszokat részesítették előnyben.
Ideális esetben persze a népszerűség és a nívó átfedi egymást, mint mondjuk az idei Titanicon is bemutatott A gazdatest (The Host) esetében, de ellenpéldaként sajnos sokkal több tételt tudunk felsorakoztatni. Itt van rögtön az elrettentő Umizaru 2: Test of Trust esete, amellyel egy életre el lehet venni az ember kedvét a fősodorbeli japán filmektől: egy mentőcsapat tevékenységét kísérhetjük figyelemmel, amint néhány szép arcú, hibátlan alakú fiatalember kiment egy süllyedő hajóból sok csúnya statisztát, súlyosbítva mindezt egy hahotára érdemes melodrámai szállal.
 |
| A gazdatest szereplői |
Ha megindul a vonó a nagyzenekar hegedűseinek kezében, rendszerint megindul a néző könnycsatornája is, ám rívás helyett inkább a röhögőgörcstől: a teátrális színészi játék láttán, a Szomszédokat idéző dialógok életszerűsége és természetessége hallatán, valamint az olyan abszurd események percepcionálása közepette, mint amikor a főhős a legnagyobb krízishelyzet alatt, a félig vízzel telt hajón egy működő mobiltelefont talál. Az Apollo 13 óta nem reagálta le a tragédiát ilyen vicces arckifejezésekkel a bázison található vezetőség, ám az überelhetetlen szcéna mégiscsak az, amikor a mindig elszánt tekintetű protagonista, mini-apokalipszis ide vagy oda, a talált mobilon jó öt perces csevelyt folytat a barátnőjével, akinek kifejti, hogy ha összeházasodnak, és gyerekeik lesznek, akkor majd minden vasárnap elmennek sétálni a parkba.
Természetszerűleg visítva kacag fel a Teatro Nuovo közönsége, mindenesetre a film végeztével udvariasan megtapsolják a szuperprodukciót Udinébe is elkísérő direktor munkáját. (Amennyiben a negatív értéktartományban rendeznénk képzeletbeli kompetíciót, akkor jelen munkával csupán a Sinking of Japan című nacionalista nippon filmkatasztrófa, illetve az Agent X44 elnevezésre hallgató homofób, James Bond-paródiának tetsző humortalan fülöp-szigeteki blődség konkurálhat.)
Feltűnő volt az animék hiánya, kapásból három olyan egészestés darabot is lehetne mondani a 2006-os évjáratból, amelyek szélesvásznú megtekintése igazi kiváltság lett volna: különösebben nem sírt volna a szám, ha beválogatják a programba a legnagyobb bevételt hozót (Tales From Earthsea: Miyazaki Hayao fiának alkotása), a legszebbet (Tekkonkinkreet: a Studio 4°C a briliáns Mind game után újfent kitett magáért), illetve a legzseniálisabbat (Paprika: becsülje meg magát, aki az Anifesten moziban láthatta ezt a csodát).
A gyakorta mangán alapuló japanimationnel ellentétben mangafilmek (japán képregényből készült élőszereplős adaptációk) viszont akadtak bőséggel, vetítésre került a Nana 2., az Arch Angels és a brutálisan népszerű Death Note mindkét epizódja is (Death Note; Death Note: The Last Name) – igaz, Otomo Katsuhiro második élőszereplős munkáját, a vadonatúj Mushishit erőteljesen hiányoltam.
Az Arch Angels agyalágyult, idegesítő J-pop marhaság, amely még a manga-eredeti humorát sem képes átmenteni, nem is érdemes róla értekezni, lépjünk is tovább a sokkalta tanulságosabb Death Note-ra.
 |
| Death Note: The Last Name |
Külön dolgozatot érdemelne a manga, a máig futó animesorozat és a sztorit két részben elregélő élőszereplős változat összehasonlító elemzése, maradjunk most annyiban, hogy a nagyon nyilvánvaló problémák (Daniel Radcliff-i magasságokat ostromló kölyökszínészduó) konstatálása mellett mélyebbre kell ásni annak a megokolására, hogy miért nem működik a történet live-action kiadása. Kiesnek a belső monológok, nem kerül előtérbe az ősellenségek zsenialitása (sodró lendületű logikai játékaik lenyűgözik a mangát olvasót/animét nézőt), és egy raklap ziccer marad ki – a mangából hiányzó – Yagami Light barátnőjének beemelésével, a legnagyobb hibát mégis ott vétik a készítők, amikor az első rész végén a Death Note-jelenség esszenciáját párolják ki a fabulából: mégpedig azt, hogy a néző a „gonosszal” (Light) azonosul, és az excentrikus weirdo „jó” (L) figuráját találja unszimpatikusnak. Azáltal ugyanis, hogy Light a saját nőjét végzi ki, az egész koncepció nagyszerűsége veszik el (az animesorozat nem követ el ekkora baklövést; mindenki szíves figyelmébe ajánlom az animált szériát, roppant addiktív egy jószág).
A fájdalmasan halovány felhozatalból végezetül szeretnék kiemelni egy hongkongi darabot, amely ugyan nem hibátlan, mégis nagyon korrektnek nevezhető, a fesztiválon pedig egyenesen üdítő hatással bírt. Feltűnik a Milkyway productions logója, felzeng a taps – márkajelzés ez az értő közönség számára: tudvalévő, Johnnie To bármiféle szinematikus szutyokhoz nem adja a cége nevét. Yau Nai-Hoi, To forgatókönyvírójának debütáló alkotása, az Eye in The Sky jó ritmusú, izgalmas rabló-pandúr játék a rendőrség különleges megfigyelőcsapata és egy ékszerrabló gengsztercsapat és annak rejtőzködő vezetője között. Yau leginkább (nagy)totálokkal operáló, fordulatos bűnügyi mozijának házak tetejéről filmezett, variózással bíbelődő jelenetei olyan hatást keltenek, mintha csak a televízió közvetítene élő adásban: e folytonosan figyelő, kereső kamera egyben a rosszfiúk után kémkedő titkos ügyosztály filozófiáját is szimbolizálja.
Sallangmentes, egyenes film az Eye in The Sky, amely nem kalandozik el a fő cselekményszáltól: mindvégig ugyanazt a rendkívül érdekfeszítő, lebilincselő nyomozást követjük figyelemmel. Amennyiben mindehhez hozzáadunk két komoly, most is remekül teljesítő nevet (Tony Leung Ka-fai a „mastermind”, Simon Yam pedig a megfigyelőcsapat vezetőjének szerepében), sejthető, hogy egy ízben sem kell az óránkra pillantani a 90 perces játékidő alatt: a zárlat ugyan kissé elkapkodottnak tűnik, mégis örülünk, hisz végre egy kellemes celluloidemlékkel távozunk a mozivá varázsolt udinei színház épületéből.
