Udinében még mindig süt a nap, a fesztivál fő helyszínét jelentő Teatro Nuovo előtti füves részen megannyi lila színben pompázó, pillangó alakú trendi ülőalkalmatosság, amelyek inkább szépek, mint kényelmesek; itt pihen meg két mozi között a rengeteg lelkes fiatalt számláló nézőközönség. A hardcore arcok e sorok írójához hasonlóan napi 4-5 mozgóképet abszolválnak, a különösen pihent egyedek pedig még a hajnali fél egykor kezdődő vetítést sem hanyagolják el. Igazán ütős midnight movie-t nem leltem a programban, mindazonáltal egy thaiföldi munka mégiscsak említhető, amely a brutalitási/gusztustalansági ráta kiugróan magas értékeivel rászolgált arra, hogy ezen műsorsávban kapjon helyet. A tárgyalt alkotás a 13-beloved címet viseli, és hajlok rá, hogy az utóbbi évek legszebben beteg haláljelenete található benne (motorosbanda vs. az úttesten nyakmagasságban kifeszített drótkötél). A durvább anyagokat sem megvető publikum számára nagyszerű szórakozás ez a mozi, amelyben a frissen kirúgott, pszichotikus tömeggyilkosokra hajazó arcberendezéső főhőst egy komoly pénznyereménnyel kecsegtető, mókás játékra invitál egy ismeretlen, rejtélyes perszóna. 13, morális szempontból egyre problémásabb (légycsapástól a gyilkosságig) feladatot kell megoldania a szemüveges munkanélkülinek, minden egyes sikeresen teljesített feladvány után pedig SMS-ben érkezik információ a bankszámlája egyre barátságosabb számokat mutató egyenlegéről – kétségkívül addiktív muri, nemdebár? Fincher Játsz/májával ellentétben itt nem áll közvetlen életveszélyben a delikvens, ki lehet szállni a reality showból, bár akkor az eddig megszerzett pénzmag is semmivé lesz. Kiváltképp élvezetes moziban látni efféle korhatárra fittyet hányó, súlyos agymenést: a koprofágia közben hallható kollektív „fúj!”, illetve a termet elhagyó személyek látványa jelentős mértékben hozzájárul az élmény teljességéhez. Néhány helyen támadható persze e tempós, botránygyanús alkotás, például, hogy okosabb akar lenni, mint amilyen valójában, és elkezdi magyarázni az ámokfutást: a kényszeres társadalomkritika, valamint az antihős zűrös családi múltjára, gyermekkori traumáira való utalgatás merőben szükségtelen széljegyzetek.
|
|
Okosabb akar lenni, mint amilyen valójában 13-beloved |
Bizakodva élesítettem ki a receptoraimat a többi thai filmre is, ám lelkesedésem kénytelen volt lanyhulni egy csöppet: A Fekete Tigris könnyeit jegyző, tehetséges Wisit Sasanatieng The unseeable címû tétele az ismert panelekkel dolgozó, szimpla kísértetház-történet, amely ráadásul még egy az egyben le is nyúlja Amenábar kitûnő Másvilágának alapkoncepcióját. A Dorm címû, hasonlóképp horrornak beharangozott kedves dráma annyiban újszerű, hogy eljátszik a néző elvárásaival, és a játékidő első felének baljós atmoszférája és szórványos sokk-effektjei után egy szeretetreméltó barátság-mesévé fordul át a bentlakásos iskola újonnan érkezett nebulója és egy szellemkisfiú között. Ettől függetlenül meglehetősen közepes alkotásnak vélem, amely a hibái ellenére is kedvelhető. Az Ong-bak kapcsán itthon is volt lehetõség letesztelni az új thai akciófilmet, amelyet leginkább azért lehet szeretni, mert a kaszkadőrök mindenféle digitális díszítmény nélkül verekednek (helyesebben thai boxolnak), zuhannak és nyekkennek, szaltóznak és törik ki a bokájukat. Meg lehet nézni a Born to fight werkfilmjét, miként élesztgetik azt a kaszkadőrt, aki a tehetetlenségi törvényt demostrálva motorral beleszáguld egy akadályba, és valami olyan dörgedelmesen nagyot taknyál a film látványvilága kedvéért, hogy azt már nézni is fáj; amikor pedig a kamion tetején harcoló tagot térddel leheletfinoman letessékelik a roppant járműről, akkor tényleg fél méterre megy el a fejétől a teherszállító hátsó kereke. A Tony Jaa árnyékában tevékenykedő kaszkadőrből lett színészember, Dan Chupong 2007-es neoprimitív opusza (nem, mintha az elképesztően mutatós Ong-bak, a Tom yum goong vagy a Born to fight az akciószcénák kivételével bármiféle értéket is fel tudott volna mutatni), a Dynamite warriors kirívóan ostoba darab, az összes elsüthető klisét felvonultatja, sõt, még azt is megengedi magának, amit a fentebb elsorolt pompázatos látványorgiák nem: kapunk bele melodrámát is. Sajnos a bunyók sem változatosak, a koreográfus Panna Rittikrai tökéletesen ugyanazokat az elemeket hozza, amelyeket már láthattunk az Ong-bakban (futok, mindent kikerülök, mindent átugrok, mindenkit lerúgok). Reménykedjünk, hogy az Ong-bak 2. képes lesz valamiféle kreatív összetevőt belevinni a közismert „no story, no acting, but the fights are cool” formulába.
Minden fogyatékosságával együtt is szeretetreméltó elsőfilmet készített a fényképészbõl lett japán rendezőnő, Ninagawa Mika, aki az Edo-kori luxuskurvák (oiran-ok) életébe enged betekintést a Sakuran című alkotásában. A nagyon erőteljes, élénk színekkel dolgozó, vicces cameokat felvonultató (Sabu, Anno Hideaki) nevelődési mozi a bordélyházba kislányként bekerült főhősnő gyors felemelkedését követi végig az inaskodástól az oiranná válásig (ne tévesszük össze őket a gésákkal, akik kizárólag szórakoztató és társalkodói funkciót látnak el). Hosszú az út e kiváltságos, gyakorlatilag teljhatalommal bíró cím megszerzéséig, végig kell járni a bordélyházi státuszok mindegyikét: gyűlölködés és rivalizálás Zhang Yimou Vörös lámpás az ajtó felett című mesterműve óta nem volt ilyen plasztikus és szórakoztató. A főszereplőt megformáló, szuggesztív Anna Tsuchiya a korabeli etikettre fittyet hányó, lázadó, önnön sorsát kontrolláló alakja tapsikolásra késztetne bármely feministát: a középkorú, gazdag szamuráj helyett végül a tiltott fiatal szerelmét választja, akivel, biztos ami biztos, zárásként vidáman tovasprintelnek a napfényes messzeségbe. A filmzene a Marie-Antoinette koncepcióját idézi a pörgős, kortárs muzsikaszó alkalmazásával, amely jelentőset dob e szemkápráztató jelmezekkel és díszlettel dolgozó mozi hangulatán, mellesleg pedig rárímel a szuperkurtizán rebellis személyiségére – ilyenkor hajlamos vagyok megbocsátani az agyonhangsúlyozott, didaktikus aranyhal-szimbolikát is az egyébként ígéretesnek tetsző direktorhölgynek.
|
|
Cukormázba csomagolt humoros epizódok láncolata
Dasepo naughty girls |
Kellemes meglepetésként aposztrofálható a dél-koreai, teljesen eszement Dasepo naughty girls, amelyet zseniálisan kretén humora és karaoke-szöveggel megtámogatott musical-betétei tesznek nehezen feledhető audiovizuális élménnyé. Lee Jae-yong lehetetlen színekben pompázó, campy szatírája kíméletlenül lerántja a leplet a koreai iskolarendszer hatékonyságától kezdve a szegények és a bevándorló kisebbségek megítélésén át az elfojtott szexuális perverziókig, mindezt pedig olyan inventív, teljesen szabálytalan módon, hogy a néző nehezen találhasson rajta fogást. A cukormázba csomagolt Dasepo naughty girls tulajdonképpen humoros epizódok laza láncolata, amely a „Haszontalan Középiskola” normálistól fényévekre álló tanulóinak élete körül forog: lesz itt szűz küklopsz fiú, akinek a kétszemű nővére tulajdonképpen férfi, belé lesz reménytelenül szerelmes a roppant gazdag svájci bevándorló fiú, akibe viszont a szürke plüssfigura képében megszemélyesített Szegénységet stigmaként a hátán hordó tinilány zúg bele. A Huncut felhőcskéhez hasonlóan a legváratlanabb pillanatokban fakadnak dalra a szereplők, hogy aztán további gunyoros humor-sziporkák érkezzenek hasonlóképp teljesen kiszámíthatatlan irányokból – mintha csak a hongkongi Hui fivérek által meghonosított, Stephen Chow által átvett mo lei tau humor koreai variációját látnánk a hirtelen, meglepő váltásokkal operáló dialógok és szertelenül csapongó események képében.
