Baumbachnak a húsz évnyi pályafutása és tizenegy játékfilmje során nem gyakran kellett messzire nyúlnia egy kis inspirációért. A szülei válását keserédes vígjátékban dolgozta fel (A tintahal és a bálna), a 40-es éveinek válságát egy new york-i házaspár portréjában (A 40 az új 20), de hasonlóan a családi dinamikái és saját válása ihlették A Meyerowitz-történetek és a Házassági történet alakjait is. Bár bevallása szerint kínszenvedés neki az írás, életének lenyomata, különböző formákban a legtöbb munkáján tetten érhető. Annak ellenére, hogy valahol minden Hollywoodban játszódó történet reflektál a készítőjére és a filmezésről való gondolataira, Jay Kelly önismereti utazásában hiába keressük ezt a különleges, személyes hangot. A két és negyedórás, kontinenseken átívelő film végére nem elégedettség, inkább zavarral vegyes csalódottság marad bennünk.
Jay Kelly a róla elnevezett film egy pontján egy kis önbizalom-boostolásért a tükörbe nézve a legnagyobb hollywoodi ikonok között emlegeti saját magát. Cary Grant, Gary Cooper, Robert De Niro, Clark Gable, Jay Kelly. Saját egója a filmtörténet legfontosabb alakjai közé sorolja őt, de láthatóan rajongók milliói is ugyanezt gondolják. Közel 40 évnyi filmezés után Jay mégis elfárad, és egy rég nem látott ismerőssel való incidens után a múltba kezd visszatekinteni. Látszólag mindent elért, amit akart, de vajon a jó utat választotta, amikor annak idején a család helyett a felfelé ívelő karriert helyezte előtérbe? Elvált, két lányából csak a fiatalabbik (Grace Edwards) áll szóba vele, az idősebb (Riley Keough) már csak egy megkísérelt családállításon próbálja vele megosztani, milyen érzés volt, amikor elhagyta őt. Közeli barátok híján a leghűségesebb társa a menedzsere (Adam Sandler), aki végigkísérte őt a pályáján, de akinek a privát életében szintén komoly áldozatokat kellett hoznia, hogy az elmúlt harminc évben óvóbácsiként fusson a világsztár után.
A szórakoztatóipar magasságairól és mélységeiről számtalan film készült már, valódi és fiktív alakokról, a csillogás mögötti nehézségekről, áldozatokról, függőségekről, a filmgyártás gyors tempójú változásaiba belerokkanó művészekről. Esendő alakokról, akik a siker oltárán mindent feláldoztak, a magánéletüket, a fizikai és lelki egészségüket, és sokszor a józan eszüket is. Noah Baumbach két évtizede mozog otthonosan a filmipar melegágyában, Jay Kelly portréján keresztül mégsem kapunk mélyebb betekintést ebbe a komplex világba. A pályája csúcsán lévő férfi problémái pedig nagyon is validak, a család szellemisége és eszméje iránti pánikszerű kapálózás, az ürességtől és magánytól való félelem mind valós és hihető dilemmák, csak éppen a hitelesség veszik el a film szerkezetének és stílusának oltárán. Kelly nem válik szerethető figurává, hiába tart minden ebbe az irányba.
A múltidézés közben a színész többször lép úgy vissza élete meghatározó pillanataiba, mintha egy film díszletébe sétálna bele, szó szerint átgyalogol a múltba. Lányai gyerekkorába, a másik nővel való viszonyának születésébe, vagy amikor egy barátja elől elnyerte a karrierjét elindító nagy szerepet. Ezekből a mozaikokból építi fel a film Kelly személyiségének a darabkáit, bízva benne, hogy az út végén kirajzolódik belőle az ember, és nem csak egy celebritás porhüvelye marad velünk. A végállomás félsiker, mert ha még meg is esik rajta a szívünk az ürességgel való szembenézéskor, az is inkább a filmes hatásmechanizmusok – a drámai felvezetés, a zene, a karrierösszegző montázs (Clooney valódi filmjeiből) és a főszereplő könnyes pillantása – miatt van, Kelly ettől még nem válik hús-vér emberré, egy üres ikon marad.
A múltba tett látogatások következetlenül vannak szétszórva a film különböző pontjain, Kelly néha személyesen narrálja a látottakat, néha csak megfigyel, végül a kulcsfigurák fel is bukkannak az oldalán, hogy egy látomás képében számot vessen velük. De a jelenben is mintha csak egymás mellé lennének dobálva a különböző hangnemet megütő jelenetek, ennek kirívó példája a lánya után Európába utazó színész és csapatának vonatútja, és az utasokkal bohózatba átcsapó interakciója. Baumbach nyilván okkal döntött így, a célja egy olyan ember alakjának megrajzolása volt, aki egész életében szerepet játszott, még akkor is, amikor nem forgott a kamera. Minden találkozása a pórnéppel tisztán értelmezhető, de az összhatást tekintve nem ad hozzá semmit a benne lévő drámához, ahogy egyetlen gesztusával lehengerel egy vagonnyi utast, vagy egy toszkán falu lakóit. Ha ez a harsányság egy önmagába forduló meta-gesztus akart lenni a hollywoodi élet kétszínűségéről, az eredmény egy gyengébb netflixes komédia szintjéig jut el - amiken a Meyerowitz- és a Házassági történet is toronymagasan felül tudott kerekedni.
A Jay Kelly legérdekesebb aspektusa a híresség mögötti mikrovilág működése – a menedzser, a PR-os (Laura Dern), a fodrász (Emily Mortimer, egyben a film társírója) és a stylist egysége, ami a csillogás háttérében egy buzgó hangyabolyként működik, de a csapat fésületlensége, különösen a menedzser és a PR-os minidrámája sem áll meg a lábán, és nem ad hozzá Kelly történetéhez. Laura Dern és Adam Sandler persze ezekből a szerepekből is kihozzák a maximumot, utóbbi lényegében minden társát lejátssza a vászonról képernyőről, még a címszereplő Clooneyt is. A 90-es években rakétasebességgel felemelkedő Clooneynak akár karrierje egyik legmarkánsabb pontja lehetett volna ez a sok szálon önazonos szerep, Kellyt mégsem sikerül emberivé tennie, de ez sokkal inkább a gyenge írás és nem a karizmatikus színész hibája. Minden, ami a filmben emlékezetes, az neki és társainak köszönhető, Baumbach pedig jobban teszi, ha visszatér az alapokhoz, és a következő filmjét inkább megint saját magáról forgatja.
