2004. 01. 26. filmhu
Sz. S. hónapokig készült a szökésre. Négy órahosszat sodródott a jéghideg Szamosban. Kalandfilmbe illő módon jutott Magyarországra. Szerencséje volt: nem fulladt meg, nem fagyott meg, nem lőtték le. Később a családja is utána jöhetett.
H. A.–ék szeretőt hazudtak a bíróságon, hogy elválhassanak. Évekig idegenként mentek el egymás mellett az utcán, eloszlatva ezzel a kisvárosban élők gyanúját. Külön-külön névházasságot kötöttek. Titkolózás, konspiráció, rengeteg papírmunka és még több lelki gyötrelem kísérte vállalkozásukat. Hat és fél évükbe került, mire megint együtt lehettek, és mindent újrakezdhettek – immár Magyarországon.
De lehet-e mindent hátrahagyva új életet kezdeni? Otthon helyett itthont találni? Milyen előítéletekkel, ellenállással kellett megküzdeniük? Mi lett velük?
Filmünk szereplői magyarnak születtek a mai országhatárokon túl. 1980 és 1991 között települtek át Magyarországra egy jobb, szabadabb életet remélve az anyaországban.
„És ekkor jöttek az igazi pofonok. Valaki azt mondta nekem: ti vagytok a hibásak, mert veletek bármit meg lehetett csinálni…” „Lerománoztak minket és megkérdezték, hol tanultunk meg ilyen jól magyarul. Gyűlöltek minket az itteniek, mert elvesszük előlük a munkát...”
Más szokások, más szocializáció, más öltözködés, mind megnehezíti azt, amire a legtöbb betelepült vágyik: elvegyülni, és egy lenni a többi magyarországi között. Az utóbbi 15 évben százezernél is többen jöttek, hogy valahol otthon legyenek.