John Patton Ford (Emily bűnbe esik) új filmje olyan, mintha a Saltburn és a Nincs más választás ötvözete lenne, előbbiből a törtető, a szupergazdagok világába vágyó főhős, utóbbiból pedig a történet alapja lehet ismerős. Becket Redfellow (Glen Powell) egy kőgazdag dinasztia sarja, azonban a státuszát már a születése előtt elvesztette. Édesanyját kitagadták a családból, mert amikor tizennyolc évesen várandós lett, nem akarta elvetetni fiát. Miután Becket korán elveszti az édesapját, és az anyukáját is, árvaházba kerül, fiatal felnőttként pedig egy öltönyháznál vállal munkát, és egy tisztességes, középszerű életet él.
A főhőst azonban újra összehozza a sors gyermekkori bálványával, Juliával (Margaret Qualley), aki egy félig vicces beszólásával bosszúra biztatja Becketet. Az elárvult fiú ráébred, hogy az örökség jár neki, így az egyetlen megoldás, ha kiiktatja a konkurenciát. Így elhatározza, hogy módszeresen kiiktatja a Redfellow-dinasztia azon tagjait, akik előtte állnak az örökösödési listán. A film ezt a küldetésnarratívát viszi végig, Becket szépen halad a maga kis halállistájával, és válogatott módszerekkel teszi el láb alól a számára ismeretlen rokonokat. Eközben szerelmi háromszögbe keveredik, és még két FBI-nyomozó figyelmét is felhívja magára.
Az epizodikus szerkesztés lehetőséget ad arra, hogy az áldozatok képében kőgazdag-archetípusokat vonultasson fel a rendező. Becket bosszújának alanyai karikatúraszerű figurák, a forgatókönyvet is jegyző Ford pénzben fürdő wall street-i yuppie-t, önjelölt, semmirekellő művészt és nagypályás pénzügyi machinátort is mozgat a történetben. Felszínes, és idegesítő emberek ők, akik pont úgy viselkednek, ahogyan egy nagyon gazdag embert kívülről el lehet képzelni. Ez a megközelítés arra utal, hogy a Hogyan kaszálj nagyot (a magyar forgalmazó egyébként ügyesen emelte át az eredeti cím kétértelműségét) egy abszurdba hajló fekete vígjáték szeretne lenni, amiben ellenszenves emberek halnak meg, sötét helyzetkomikummal fűszerezve.
Becket karaktere sokban hasonlít Costa-Gavras A fejsze című 2005-ös szatírájának főszereplőjére (maga a film ugyanannak a Donald E. Westlake-regénynek az adaptációja, amiből a tavalyi Nincs más választás is készült). Costa-Gavras hőse, Bruno (José Garcia) nagyjából ugyanúgy kap rá az emberölés ízére, mint Becket. A sztori ráadásul annak is külön figyelmet szentel, ahogy Becket egyre tudatosabbá válik a rokonsága likvidálásában: a keretként szolgáló narrációban többször utal arra, hogy mennyire könnyű volt jégre tenni egy-egy Redfellow-t, és azokra a pontokra is felhívja a figyelmet, amikor fejlesztenie kellett a stratégiáján, hogy kivitelezzen és megússzon egy gyilkosságot.
A Hogyan kaszálj nagyot főhősének küldetése is nagyjából ugyanannyira abszurd, mint a hasonló képességű munkavállalókat kiirtani igyekvő papíripari dolgozóé. A cél azonban konkrétabb, hiszen ha elfogynak az örökösök előle, akkor tényleg övé lesz a mesés családi vagyon. Ford filmje emiatt a transzgenerációs traumákról is szól a főszereplő halálos misszióin keresztül. Becket az édesanyja kitagadásáért áll bosszút, és igyekszik megszakítani a káros mintázatot: a mellőzöttsége ellen tesz a maga eszközeivel.
Ford azonban a gyilkos fekete humorra, és a főhős személyes küzdelmére is rápakol még néhány réteget. A történet kirajzol egy szerelmi háromszöget, és a Becket utáni nyomozás is teret kap a rendszeresen felbukkanó, kissé enervált FBI-ügynökök által, akik úgy sejtik, a sorozatos Redfellow-halálozások nem a véletlen művei. A Hogyan kaszálj nagyot túlságosan telített, ám a ritmusa mégis sokszor döcög, így a bő száz perces játékidő sokkal hosszabbnak és terjengősebbnek érződik.
Ennek egyik fő oka az eldöntetlenség lehet: bár néha - például az első, yachtos gyilkosságnál, vagy amikor Glen Powell Robin Hoodként próbál használni egy íjat - jól működik az abszurd helyzetkomikum, Ford mégsem tolja el ezeket az ötleteket a falig.
Ehhez hasonlóan a szerelmi évődés is csak bizonyos pontokon működik: Glen Powell és a Becket új barátnőjét játszó Jessica Henwick közös jelenetei bájosak és szerethetők, ám Powell és Margaret Qualley között mintha megszűnt volna létezni bármiféle kémia. Julia karaktere egyébként szintén eldöntetlen, főleg a másik fontos női figura fényében, Qualley játéka pedig fásult, és nem tudja hozni azt a végzet asszonya-archetípust, amit a szerep megkövetel tőle.
Glen Powell viszont erőn felül viszi a hátán a filmet, intelligens alakítással talál fogást Becket figuráján, aki egyszerre egy traumatizált, komplexusos kisember, és egy kissé elrajzolt karikatúra. Powell jól időzít, és ráérez a film humorára, sok jelenetet meg tud menteni jellegzetes mimikájával és a komikus hatásszünetekkel. A Hogyan kaszálj nagyot azonban, bár egyes jeleneteiben működik, nem tud mélyre ásni sem a felső tízezer, sem a főhős lelkében.
Ford csak felszínes következtetésekre és konyhapszichológiai bölcselkedésre jut, a túltelített történet nem mond sok újat egyik témában sem. Ezzel önmagában nem is lenne baj, ám az eldöntetlenségekkel, és a dramaturgiai döccenőkkel párosítva inkább tanácstalannak érződik a film, az író-rendező nem tudja megteremteni azt a meglepetésszerűen berobbanó, öntörvényű őrületet, ami például a Nincs más választás erejét is adta.
A Hogyan kaszálj nagyot így kihagyott ziccernek érződik, az osztályharc-filmek telített mezőnyét nézve ráadásul még inkább kiütköznek a hiányosságai. Ennek ellenére Ford munkája egy szimpatikus darab, ami nem hivalkodik és okoskodik, ám hiányzik belőle az az energia és markáns rendezői vízió, ami egészében emlékezetessé tehetné.
A Hogyan kaszálj nagyot április 9. óta látható a mozikban, a Prorom forgalmazásában.
