2015. 01. 13. Barkóczi Janka
Varga András: Koló nyomában
Interjú az „...És az ég a vízre ráhajolt...” rendezőjével
Karácsonykor mutatta be a közszolgálati televízió a Kolonics György életéről szóló egész estés dokumentumfilmet („És az ég a vízre ráhajolt...”). A rendezővel, Varga Andrással beszélgettünk a fiatalon elhunyt sportlegenda örökségéről, és arról, hogy miért fontosak a jól megválasztott példaképek.
Filmhu: Kinek volt a legfontosabb, hogy elkészüljön ez a film?
Varga András: A film ötlete a forgatókönyvíró-szerkesztő, Zentai Nóra fejében született meg. Ő régi kollégám és barátom, aki korábban sportriporterként különböző rendezvényeken sokat találkozott Kolóval, és akivel a sportoló személyesen is jóban volt annak idején. Nóra egy délután azzal hívott fel, hogy éppen egy duisburgi versenyt néz a tévében, aminek kapcsán megfogalmazódott benne a film ötlete. Amikor átmentem hozzá, hogy megbeszéljük a részleteket, mindketten egyértelműnek láttuk, hogy szükség van erre a mozgóképre. Kolonics György legendáját elevenen őrzi a sportemlékezet, létezik róla elnevezett alapítvány, létezik róla elnevezett díj fiatal sportolóknak, de a történetét ebben a formában még nem mondta el senki. Amikor dolgozni kezdtünk a terven, rögtön tudtuk, hogy az operatőr Reich Dániel, a vágó pedig Kapitány Dávid lesz. Felvettük velük a kapcsolatot, ők pedig az első perctől örömmel vettek részt a dologban. Így kvázi alkotóműhelyt létrehozva, elkezdtük a finanszírozás forrásait keresni.
Filmhu: Ez hogy nézett ki ebben az esetben?
V. A.: A projekt elég nehezen indult be, sok helyen próbálkoztunk, több helyre pályáztunk, de sehol nem nyertünk. Végül Simicskó István sportért felelős államtitkár karolta fel a témát, akinek ez a történet személyesen is fontos volt. Általában az volt a tapasztalatunk, hogy azok, akik ismerték Kolonics Györgyöt, különösen örültek a film ötletének, fontosnak tartották, hogy megvalósuljon.
Az ő neve egyfajta hívószó volt, aminek hallatán végül sokan csatlakoztak a segítőkhöz, és támogatták valamilyen formában a munkánkat. A terv, ami kezdetben meglehetősen underground módon szerveződött, végül utat tört magának, de ez, azt hiszem, az egyik jellemző kivitelezési forma mostanában.
Werkfotó a filmből
Filmhu: A filmet karácsonykor tűzte műsorra a közszolgálati televízió. Mi lesz a sorsa a továbbiakban?
V. A.: A 75 perces filmben 5 percnyi anyagot használtunk fel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság archívumában található felvételekből. Ha valaki ilyen dokumentumokat szeretne használni, azt kizárólag ettől a szervezettől tudja kikérni, ők pedig megszabják, hogy adott ár ellenében mire vagy jogosult. Mi 2,5 millió forintért vásároltuk meg ezeket a részleteket, az pedig a film dvd-n történő kiadását és forgalmazását, valamint két alkalommal történő hazai bemutatását teszi lehetővé. Amennyiben nevezni szeretnénk valahova, akkor meg kell vennünk egy másik, több felületre jogosító, drágább és magasabb licencet, az pedig sajnos nagyon sokba kerül.
Számomra az igazán nagy meglepetés az volt, hogy a televíziós sugárzást követően több kisebb hazai város moziüzemeltetője érdeklődött a film iránt, valamint iskolák, pedagógusok kerestek meg minket nagyon nagy számban. Az internetes kommentelők nagy része is azt javasolta, hogy iskolában, osztályfőnöki órán vetítsük az anyagot, mert nagy szükség van ilyesmire. Úgy tűnik, hogy a Koló példája, amit egyébként mi magunk is szerettünk volna ábrázolni, működik, az, hogy a valódi, értékálló siker és csillogás nem magától adódik, hanem rengeteg munka, esetenként fájdalom van mögötte, átjöhetett a közönségnek, mert taníthatónak tartják belőle.
Filmhu: A példaképek fontossága egyébként is forró téma nálunk. Több könyv is megjelent mostanában, amely ezt a problémát járja körül, és a legkülönbözőbb fórumokon kerül elő újra és újra a kérdés. Egy friss kutatás szerint a magyar gyerekek több mint 70 százaléka külföldi példaképet választ magának...
V. A.: Szerintem ez a film valóban segíthet abban, hogy a hazai mintákra jobban odafigyeljenek a gyerekek. Egy példakép megválasztásánál fontos lehet, hogy figyelembe vegyük az illető környezetét, körülményeit. Egy sportoló fiatalnál nagyon nem mindegy, hogy mondjuk 18 ezer dollárt keres egy hónapban, és így olyan szakembereket tud megfizetni, akik a legkorszerűbb módon segítik az élre. Külföldön a sportfinanszírozás mindig is más volt és más lesz, mit itthon, ezért egy külföldi sportolót nem jó alapul venni.
Kolonics esetében éppen az az érdekes, hogy a magyar körülményekkel lett a világ legjobbja, verhetetlen küzdő, aki már életében legendának számított. Ez azt mutatja, hogy ugyan el lehet és kell mondani, hogy a hazai körülmények nem jók, de ennek ellenére is lehetséges a világ tetejére állni. Kitartás és szorgalom kell hozzá, meg az az alázat, amiből rengeteg volt neki. Ha a távoli, esetleg irreális példák helyett a gyerekek azt tanulják meg, hogy minden erejükkel próbáljanak meg függetlenedni a körülményektől, hogy kellő akarattal bármi legyőzhető, igazán hatékony stratégiát kapnak az életre. Láttuk persze a filmben, hogy Kolót is állandóan kétségek gyötörték: amikor nem volt eredménye azért, amikor volt, azért. Volt olyan állandó megfelelési kényszer benne, amivel együtt létezni nem a legegyszerűbb dolog a világon, mégis lement minden vasárnap az edzésre, mégis mindig nekiállt a szükséges gyakorlatoknak, akár egyedül is. Baráth Etele mondja az egyik interjúban, hogy Koló egy sikeres átlagember volt. Ebben tökéletesen igaza van, hiszen egy átlagos kissrácból lett bajnok, ez a sztori, ez az értékrend pedig tökéletesen illik ehhez a régióhoz.
Filmhu: A 10 éves operatőri múltadat kiegészíti a karate világában zajló sportolói életed. Hogyan hatott ez a film képi világára?
V. A.: Mivel egy évtizede dolgozom a szakmában, feltétlenül olyan dokumentumfilmet szerettem volna, ami képileg is profitál ebből, egyenesen játékfilmes igényességgel és technikával készül. Illusztrációként használtunk játékfilmes betéteket, illetve különleges még, hogy egyes esetekben légi felvételeket is alkalmaztunk. Én alapvetően képekben gondolkodom, és ezért is tudtunk nagyon jól együttműködni Reich Danival. Ő szeret olyan rendezőkkel dolgozni, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének látni a vásznon, ehhez az elképzeléséhez pedig hozzáadja az ő ötleteit és tehetségét. Korábban már volt néhány közös munkánk, és azt mondhatom, hogy nagyon nagy szerencse, hogy megtaláltuk egymást. A film látványának központi eleme természetesen a víz. A víz színe és hangulatai, valamint az a folyamatos, szép kiállítás, amit mi a munka során flow-nak hívtunk.
Filmhu: Ennek a történetnek mégis szomorú a vége. Kolonics és a film szerepét végső soron hogyan értékeled?
V. A.: Amikor elkezdtünk a témával foglalkozni, természetesen felvettük a kapcsolatot Koló szüleivel is, akik kezdetben nagyon zárkózottak voltak. Több megkeresést kaptak korábban, de egyikre sem mondtak igent, mert nem érezték úgy, hogy eljutottak már a történtek feldolgozásában erre a pontra. Az első látogatásunk mégis olyan jól sikerült náluk, hogy utána többször is találkoztunk, és sok fontos, mélyről jövő benyomást és információt kaptunk tőlük. A megszólalók esetében általában erősen éreztük, hogy mindenki máshol tart a gyász folyamatában. Amikor az Urániában bemutattuk az elkészült filmet, a közönségen furcsa eufória vett erőt, amire azt mondanám, hogy a terápia, a gyógyulási folyamat része volt.
Kolonics György nagyon fiatalon, 36 évesen hagyott itt minket, ami talán nem történik meg, ha nem hajtja túl magát, ha úgy dönt, hogy a jövőben inkább edzőként és családapaként marad közöttünk. A filmben elhangzik, hogy ez az ő akarata szerint történt, „a lelke úgy döntött, hogy így hagyja el a csatamezőt”, ezért nyugodtan kimondhatjuk, hogy ezzel együtt kerek a történet. Amikor a pekingi olimpián Kozmann Györggyel Kiss Tamás indult helyette, a csónakban Koló is ott ült, és az ő emlékére nyerték meg a bronzot.
Ez a filmet nem a főhős halálára hegyeztük ki, hanem arra, hogy mit hagyott örökül, mire kell odafigyelnünk, a példája pedig csak úgy lehet teljes, ha a sok egyéb dolog mellett észben tartjuk, hogy vigyáznunk kell magunkra, az egészségünkre is.
