Azt hinné az ember, nem kell bemutatni, és referenciákkal bajlódni, de hát ne önáltassunk. Úgyhogy: Varga Zoltán - noha két évadra, 93-95-ig elbitangolt a ma Tháliává visszakeresztelt Művész Színházba - tizenöt éve a budapesti Katona József Színház tagja. Spiró Csirkefejében ő volt a Srác, így pályakezdőként megkapta a színikritikusoktól és a VI. Országos Színházi Találkozón a legjobb epizódszereplő díját. Tizenhárom évvel később - Sátánnal, a Lukáts Andor rendezte Portugálban - ismételt. Játszott Kósa Ferenc, Monory M. András, Simó Sándor, Sára Sándor, Lukáts Andor filmjeiben, József Attilát alakította Madaras József Eszmélet című, ötrészes tévéfilmjében. És ő az egyik főszereplője Maár Gyula Ennyiből ennyi című produkciójának. Még sohasem volt címlapon, de négy-öt éve nevét már összehozták a Fradi akkori edzőjével. Ha gonoszkodni szeretnék, azt mondanám neki: látod, manapság ennyi kell a kiugráshoz!

- Az egyik veled készült interjúban, amikor az újságíró kimondta, hogy a pályád kezdetétől fogva boldogtalan embereket játszol, helyesbítettél: sérült embereket. Majd hozzáfűzted, a rettegés, a szeretethiány, a frusztráció ledolgozására, a lefojtott értékek robbanásszerű hévvel történő megmutatására a színház különösen alkalmas. Vagyis: a színészet terápia?
- Valamennyire persze, az is. De alapvetően megszállottság és megélhetés. Olyan értelemben nem nevezhető terápiának, hogy az ember egyben mentesülne azoktól az érzelmi hordalékoktól, amelyeket összegyűjtött az előző évtizedeiben. És mivel elkerülhetetlen, hogy ne jöjjenek újabb és újabb embert próbáló, nehezen elviselhető periódusok a "terápiában", így sosem érhetem magamat utol. Bármennyi szerepet játszom el, a kezelés végeredménye sosem mutatja majd egy gyógyult ember állapotát.
- Miközben a téged ért sokkoló, szerintem feldolgozhatatlan élményeket felszínre hozhattad, hozhatod, nyilvánvaló, hogy ennyi azonos tartalmat hordozó szerep esetében már nem beszélhetünk felszabadító élményről. Sőt, ott a lehetőség, hogy önmagadba gabalyodsz.
- Minden eddigi tapasztalatom azt bizonyítja, hogy hasonló életutak, gyerekkorok, élethelyzetek után nagyon kicsi az esély arra, hogy az ember ne ragadjon bele abba a közegbe, amiben élt, hogy ne torzuljon el, és hogy felnőttként ne legyen belőle börtönbe vagy önmagába zárt lény. Ha arra gondolok, hogy mi mindent éltem meg, és hogy mivé tudtam válni, szerénytelenség nélkül állíthatom, a ritka esetek körébe tartozom. Amikor az ember visszanyúl az emlékeiben, élményeiben olyan dolgokhoz, amelyek nélkülözhetetlenek egy szerep eljátszásához - az én esetemben meg elég gyakran kellett visszanyúlni - és túl vagyunk néhány évtizeden, akkor már rendelkeznie kell azzal a tudatossággal, rálátással, koordináló készséggel, hogy ne történhessen meg az, amiről beszélsz. Már van annyi rutinom, mert kell lennie, hogy egy jó próbanap után is, amikor nehezebben találok vissza önmagamhoz, kézben tudjam tartani az elszabadult táltosokat, sárkányokat.
- Feltételezem, hogy a mindennapi történéseket is meglehetősen intenzíven éled meg.
- Ma már egyenesben közvetítik, hogyan vérzik el és virágzik a világ, hogyan zabálja fel magát az emberiség, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mindezt végignézve ha nem is jóízűen, de azért közönnyel felfaljuk a reggelit, a vacsorát - miközben a Julius Meinlben, az előzőekhez képest egy pitiáner ügy miatt felhergelem magam. Mert, mondjuk, nem tudom kifizetni a reggeli bevásárlást és nem tehetem meg, hogy négy József Attila verssel kompenzáljam a két és fél ezer forintos számlát. Ilyen idétlenül működöm jelen pillanatban.
- Azzal az őszinteséggel, amit magánemberként mutatsz, és mindazzal, amit színészként képviselsz: a romlottság, a fájdalom, az elesettség, a magány, a szerencsétlenség, a megaláztatás megmutatásával, abban az országban, amelyben elfogadhatatlan a szenvedés látványa, lassacskán egzotikummá válsz.
- Nagyon tetszik a szó: egzotikum. Hízelgő, amit mondasz, megmelengeti a szívemet. Jó ilyet hallani. És az is jó, hogy a színház - főleg a színesre festett luftballonok korában - önmagához hűen, rendkívül karakteresen ragaszkodik ahhoz, hogy azt a művészileg tartalmas irányt képviselje, amelyet kijelölt magának. És annak ellenére, hogy állja a sarat, kicsit mintha arra kényszerülne, hogy belefolyjon abba a gusztustalan sodrásba, amely körülveszi a színházak és a készülő szappanoperák, sztárújságok zömét.
- Az elmúlt időszakban egyre élesebb kritikát fogalmazol meg a teátrumoddal szemben. Kimondod, hogy nem figyelnek rád kellőképpen, és nem teremtik meg a feltételeket a művészi fejlődéshez. Szép, amikor bevallod, menthetetlenül a Katonához tartozol, mégis, sokszor legszívesebben elmenekülnél...
- A koromból, alkatomból adódóan évről évre dolgozik bennem egyfajta állandó elégedetlenség. Pedig tudom, noha az általam játszott szerepek sokasága jó pár év óta valóban meglehetősen azonos jellemű, azért elvétve jön egy-két másfajta feladat, amikor meg tudom mutatni, hogy van bennem humor, frivolság, cinizmus, vágy egy nő iránt, és az isten tudja, még mi minden. Viszonylag sokat játszom mostanában, nem arról van szó, hogy több, hanem inkább, hogy nagyobb, komolyabb szerepet szeretnék. De ez nem jelenti azt, hogy a legutóbbi, a napokban bemutatott produkcióban, amit Máté Gábor rendezett, ne éreztem volna nagyszerűen magamat. (Peter Handke: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról - H.K.). Itt egy óra húsz perc alatt több száz karakter jelenik meg, közel harminc színész szereplésével. A színfalak mögött ez villámgyors átöltözéseket, rendkívüli koncentráltságot és energiát követel. Igazán nagyszerű próbaidőszak után vagyok. Remek volt ez az egész, és kivételesen jó előadás született belőle. Ráadásul a darabhoz, ami egy téren játszódik, titokban felvettem az aluljárókban, utcán muzsikáló emberek zenéit. Ebből - bár kicsit megrongyolva - elég sok minden benne van az előadásban. És különleges érzés volt nézni azt az alázatot, azt a hihetetlenül letisztult színészi munkát, amit ebben az előadásban az idősebb korosztály, így Horváth József, Máthé Erzsi, Végvári Tamás, Olsavszky Éva, Garay József, Szacsvay László, Kun Vilmos képvisel. Briliáns volt, amit tőlük láttam a próbák alatt. Főiskolásként éreztem utoljára ezt, amikor Székely Gábor a Menekülés című Bulgakov darabot próbálta. Elvarázsolt az a fajta művészi létezés, ahogyan az a produkció is készült.
- Ascher Tamás Koldusoperájának bemutatója előtt a Zsöllyében elmondtad nem éppen hízelgő véleményedet a rendezőről. Tigris Brownt játszod, neked való szerep, és noha a darab megosztotta a kritikusokat, téged mindenütt méltattak. Álságos kérdés jön: hogyan érzed magad ebben az előadásban?
- Nem szeretném megbántani sem a rendezőt, sem a kollégákat: én ebben az előadásban nem érzem jól magam. Mondhatnám az ellenkezőjét is, sőt, akár azt is megtehetném, hogy nem válaszolok a kérdésre. És mindegy, hogy mit ír a kritika, mert tudom, hogy ezt a szerepet még csak hetven százalékosan sem oldottam meg. Erre már nem is lesz nagyon esélyem, mert előadás közben nem kívánok kísérletezni. Pici módosításokat kipróbálhatok még, de bizony ez a szerep megoldatlan. Nem tudtam kihozni belőle azt, ami benne rejlik. Viszont: noha az asztalnál ülve azt mondom, nem érzem jól magam benne, amikor játszom, akkor az a dolgom, hogy megmutassam, ha valakinek, hát akkor nekem igazán közöm van ehhez a szerephez - egyébként ez így is van -, és maximálisan hitelképessé kell tennem azt, akit játszom. De ez mégsem az, amit önmagamtól elvártam.
- Miközben azt mondogatom magamnak, téged nem zártak skatulyába...
- ...de! Van skatulya! Majdnem mindenki skatulyában van, és én már nem is akarom szétfeszíteni a skatulya oldalait, hogy kilépjek belőle. Hagyom a francba. Ráülök erre a szellőre, aztán vigyen. Vagy belém látják azt, amit még gondolok magamról, vagy megette a fene.
- Akkor még érdekesebb, hogy ezt az arcot Grunwalsky Ferenc vagy Szomjas György nem találta, vagy nem látta meg.
- Ez tényleg érdekes! Különösen azért, mert típusában dolgoztak olyan színészekkel, mint amilyen én is vagyok. Lehet, hogy csak egyszer kellett volna velük forgatni, és akkor eltesznek engem a lomtárba, aztán a későbbiekben esetleg elővesznek. Szerettem volna, mert tudtam, miket csinálnak, és tudtam, hogy belefértem volna a képbe. De a rendezők legtöbbje, különösen a filmrendezők, leginkább a már kipróbált, bevált színészeket hívják meg, vagy hívják vissza. Az együttműködésben erősen benne van a következő közös munka lehetősége. Maár Gyula kis szerepet adott első alkalommal, és azt hiszem, Törőcsik Mari, akivel volt néhány közös munkánk, hívhatta fel rám újra a figyelmét. Volt, akikkel csak egyszer-egyszer dolgoztam, talán azért, mert nekik mind ez idáig nem adódott lehetőségük arra, hogy újra filmezzenek.
- Jellemző a veled kapcsolatos sztereotípiákra, hogy Maár filmjét nézve még magamon is észrevettem a rácsodálkozással vegyes örömködést: nahát, noha ebben a filmben is romlott, cinikus, rohadt alak vagy, de legalább megmutatják a vonzó férfit is.
- Mitől vonzó?
- Hogyhogy mitől? Vonzó!
- Te, mint nő, elvonatkoztatsz bizonyos jellembeli, lelki torzulásoktól. Ebben a figurában, tagadhatatlan, van valami vonzó. Talpraesett, erősen markáns férfi. De valójában egy hatalma tudatában lévő ember, aki kihasználja a lehetőségeket, lenyúlja a falu legjobb nőjét, mindenkin uralkodni fog és majd mindenkit kíméletlenül eltapos. Mitől tud ez neked vonzó lenni?!
- Most itt ravaszul megkerülsz valamit, ezért kimondom: amikor elrejtik valakinek a nyilvánvalóan előnyös adottságait, a reveláció erejével hat, amikor ezt megmutathatja...
- Igyekszem vonzóvá tenni önmagam (nevetés). Figyelj! Nem vonzó vagyok! Hiú vagyok! És ez kikerülhetetlen. Van, aki tesz azért, hogy a hiúsága kicsit vonzó is legyen, és van, aki szarik rá. Vannak emlékeim arról, hogy az Amphytrion című előadásban, még főiskolásként, Merkúr égi alteregójának szerepében egy szál pendelyben voltam jelen a színpadon, bokámon, fejpántomon tollazattal. Bizonyos értékesnek vélt bordáim és izomkötegeim - fodrászunk-sminkesünk munkájának eredményeként - aranycsíkkal voltak kiemelve. Néhány előadáson felhörgött egy-egy középiskolai leányosztály, és ez jól esett, már-már megtorpantam szerepem játszása közben, alig tudtam folytatni. Innen-onnan visszahallottam: Micsoda pasi volt ez annak idején! Ez volt a múlt. A jelenről: A vihar próbáinak idején keményen edzettem, hogy Calibanként, szintúgy egy szál pendelyben, látványképes legyek. És a kisebbik lányom többször odasúgta a fülembe a strandon, milyen jó, hogy ilyen erős apukája van. Azt hiszem, a nagyképűségből ennyi bőven elég lesz.
- Ha már a fizikumnál és az állóképességnél tartunk: mi is történt, amikor néhány évvel ezelőtt felhívtad a televízió irodalmi szerkesztőségét....
- ... jaj, hát ez gyönyörű!
- ...hogy felajánld, elmondod A walesi bárdokat?
- A szerkesztővel akartam beszélni, de a szerkesztő-helyettes vette föl a telefont. Azt gondoltam, pozíciójánál fogva, továbbá tíz, Katonában eltöltött év, és egy-két sikert jelentő szerep után, talán kell, hogy tudja, kivel beszél. Amikor bejelentkeztem: Varga Zoltán vagyok, és a nő is bemutatkozott, első kérdése így hangzott: "A Fradi edzője?". Annyira leforrázott a kérdés, olyan váratlanul ért, hogy teljesen elbizonytalanodtam. Talán hebegve-habogva még elmondtam, hogy így harmincöt évesen most tartok ott, ráadásul a karakterem és a nagyon erős borosta, hogy én A walesi bárdokat, ami mostanában annyira foglalkoztat, akár honorárium nélkül... De akkor már nagyon-nagyon bántam! Rögtön le kellett volna tenni a telefont, rohanni a levegőre és kiszellőztetni az agyamat. Pár hétre rá megkerestem Sára Sándort, mert úgy gondoltam, A vád című film után talán előállhatok ezzel a kéréssel. Végül is egy Ady-etűdöt csináltunk, öt verset mondtam el. Ezt a Költészet napján leadta a Duna tévé.
- És mi lett A walesi bárdokkal?
- Mire meglettek a kondíciók a felvételhez, egy színházi szerepre készülve meg kellett szabadulnom az akkori rendkívül impozáns és borostás, patinás arctól.