A két párhuzamos cselekményszálat mozgató Vérvonalban az izlandi krimiszerző Erlendur-sorozatának főhősét, a mogorva rendőrnyomozót ismerhetjük meg, aki egy betört koponyájú, öreg kamionsofőr ügyében ezúttal (is) olyan bűntényre bukkan, melynek előzményei a múltba, több évtizedes messzeségbe vezetnek (ez korántsem szokatlan Indridason Erlendur-krimijeiben: a magyarul szintén olvasható Kihantolt bűnökben is a múlt kísért).
Erlendur nyomozásával párhuzamosan a genetikai intézet fiatal kutatóját követhetjük, aki ritka betegségben (neurofibromatózis) elhunyt kislánya halálának okait kutatja elkeseredetten. Hogy a két külön szál miképp kapcsolódik össze, természetesen fokozatosan fog kiderülni, segítségükkel pedig az alkotó nemcsak thrillerré fejleszti az egyszerű, nyomozós „whodunit” krimit, de még izgalmas többletjelentést is ad neki.
A Vérvonal ugyanannyira szól magáról a nyomozóról, mint a nyomozásról. Erlendur remekül eltalált figura, akit számos aprósággal nagyszerűen egyénít a forgatókönyv (kedvenc eledele a birkafej, és szinte hivalkodik azzal, hogy nincs humorérzéke). Különös jelentőségre tesz szert ezenkívül, hogy megtudjuk: a nyomozó lánya súlyosan drogfüggő. Ezzel kettős ellentét jelenik meg, hiszen a néző is többször a tanúja lehet, ahogy az élet és halál mezsgyéjén elakadt Eva Lind tékozolja a más számára oly becses életet, másrészt a lány figurája által, váratlan felbukkanásának köszönhetően Erlendur éppen ellentétes utat jár be a másik cselekményszálhoz képest, melyben egy apa elveszti a kislányát.
 |
| Ugyanannyira szól magáról a nyomozóról, mint a nyomozásról |
A nyomozó hangsúlyos, az egész eseménysort megbélyegző figurája, a helyszínbeli és hangulati hasonlóság együtt pedig időnként az Álmatlanság című 2002-es thrillert idézik. Az érzést csak erősíti, hogy a Vérvonal gyakran él hasonló formai megoldással, mint az egyébként szintén skandináv alapokon (egy 1997-es norvég eredetin) nyugvó Christopher Nolan-munka: a gyönyörű tájat bejáró kameramozgások, a vízfelszín felett futó, sikló kamera igen erősen rokonítja egymással a két művet.
Amennyire közel visz a film a nyomozó alakjához, ugyanúgy sokat mond az országról is, ahol játszódik. A Vérvonalban szinte delejes szépségű totálokat mutatnak Izlandról, a tájat pedig olyan kifejezően használják az alkotók, hogy igen beszédesen jelenik meg általa az a nyomasztó élmény, amit egy elzárt, mindössze 300 ezer lakosú szigeten való tartózkodás jelenthet. Gyakori kép a magányosan álló épület, melyre szinte rászakad a hidegszürke ég – ami mintha csak összenyomná az embert. A bezártság élmény legerősebb szimbóluma azonban a magánzárka. Az őrjöngő bűnöző, Ellidi mintha nem is börtönbe, hanem lombikba lenne zárva – ezt az érzést erősíti az az aktus is, ahogy odapasszírozza az arcát az üveg falához (vö. a film angol címével, a Jar Cityvel).
A nyugtalanító, nyomasztó atmoszféra kialakításában a vizualitáson kívül nagy szerep jut a zenének is: diegetikus és aláfestő zeneként egyaránt egyházi kórusművet éneklő férfikart hallunk, melynek jelenléte egyúttal transzcendenciával is átitatja a művet. A keretként funkcionáló egyenruhás férfikórus gyászzenéje pedig az egész filmet elemeli az egyszer használatos, szimpla „whodunit” krimik szintjéről, és időtlenné teszi (úgyszintén az időtlenségre reflektál az időkezeléshez kapcsolódó trükkös megoldás, a játék az idősíkokkal, amire a néző csak utólag döbben rá).
 |
| Életről, halálról, elátkozott családfákról és bűntelen bűnhődésről |
Mindezeknek köszönhetően a Vérvonal nemcsak erős képekkel és nagyszerűen felépített atmoszférával dolgozó feszült thriller, illetve a tudományt (lásd: az ország géntérképének elkészítésén dolgozó kutatóintézet) a transzcendenssel vegyítő tragikus és fojtogató dráma, hanem maradandó példázat életről, halálról, elátkozott családfákról, bűnről és bűntelen bűnhődésről.
