A film forgatókönyve, ami Munkácsi Miklós Kihívás című regényét dolgozta át, tökéletesen megfelel akár a mai hollywoodi sikerfilmek feszes követelményeinek is. Adott egy instant szimpatikus figura (Cserhalmi György hajszolt sofőrjével egy fárasztó munkanap végén, náthásan találkozunk), aki semmi mást nem szeretne, csak befejezni a műszakot és hazamenni pihenni. Adott még egy erőteljes közeg körülötte, ami azonnal magába szippant, illetve egy ellenállhatatlanul örvénylő konfliktus, aminek nem is lehetne más kifutása, csak ami a szemünk előtt pereg.
Simon József láthatóan keményen dolgozik. A záró fuvarnak felvett két idős hölgy igazságtalanul kötekedni kezd vele, miközben egyikük ellopja a napi bevételt. Az egyre vadabb események láncolatát beindító bűntény objektíven nézve nem túlságosan jelentős. Nincs szó milliókról, bűnbandákról vagy nagyívű tervekről, az elveszett tízezer forint (akkoriban nagyjából két havi fizetés) Simon József számára mégis mindennél fontosabb. Nem is az összeg maga, hanem amit jelent a számára. Mondhatnánk úgy is, itt az elvekről van szó, másba ugyanis a férfi nem nagyon kapaszkodhat.
Egykor mérnök volt, aki a válása miatt adósságokat halmozott fel és csak taxizással képes valahogy a felszínen maradni. Becsületes állampolgárként rögtön a rendőrségre megy, majd a főnökéhez, de senki nem hisz neki. A barátai és kollégái sem érzik át a probléma súlyát, a szülei sem tudnak segíteni. Simon egyedül a néző empátiájára számíthat. Mi pedig értjük a figura szorult helyzetét és végig feszülten figyeljük, ahogyan egyre elkeseredettebben próbál pénz szerezni. A férfi először csak az ellopott összeget akarja valahogy pótolni, de amikor a tolvajok nyomára bukkan, végleg eltörik benne valami. Fellázad a sorsa ellen, de a cselekvési lehetőségei ebben a szűkös rendszerben nagyon is korlátozottak.
Simon ugyanis egyáltalán nem naiv vagy idealista. Pontosan tudja, a társadalmi egyenlőség, az igazságosság és a haladás jelszavai mögött ezt a (szocialista) rendszert is csak a pénz mozgatja. Aki talpon akar maradni, annak ismerni kell a megfelelő embereket és kiskapukat, azaz ügyeskedni, lavírozni, mindent okosban megoldani. A taxisofőrt a törvényes út azonnali zsákutcája csak megerősíti abban, a pesszimizmusa jogos, a körülötte lévő világ álságos és mélyen igazságtalan. A becsület és bűn között pedig nagyon illékony a határvonal, különösen ha az ember dühös és képtelen tovább tűrni. Simon meg akarja büntetni a tetteseket, majd valamiféle példát akar mutatni. Önként választja az utat, ami óhatatlanul a bukásához vezet. Itt pedig rögtön eszünkbe juthat egy New York-i kollégája, Travis Bickle.
Bárhol, bármikor játszódhatna ez a bűndráma, mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ebben a konkrét esetben ne lenne nagyon is fontos a cselekmény konkrét helye és ideje. A nyolcvanas évek legeleje, az agonizáló Kádár-rendszer pangása, csökkenő életszínvonallal és növekvő kilátástalansággal. A filmen látható őszi-téli Budapest kopár és szürke, barátságtalan betondzsungel, szűk lakásokkal, kockaladákkal és cigifüstös presszókkal.
A főcím madártávlatból tárja elénk a fővárost, alatta Kovács György keserűen vagány zenéje. A Dögkeselyű szándékoltan ragad ki adott hangulatú helyszíneket, amelyekből egy nagyon erőteljes városkép áll össze. Ez már nem a Budapest, te csodás neonfényű varázsa, nem az elegáns és büszke főváros, hanem egy olyan labirintus, ahol a bűn nem anomália, hanem hétköznapi valóság. Éppen ezért kisebbfajta csoda, hogy 1982-ben ez a film egyáltalán elkészülhetett.
Ahol mindenki a másikon átlépve ügyeskedik, ott a bűn törvényszerűen van jelen. Simon taxis haverjai ismerik a dörgést, a barátnője anyagi ellenszolgáltatásért kínálja a bájait egy ronda hájas kádernak, aki óránként ellenőrzi az utcán parkoló Ladáját. A rózsadombi gazdagságot tolvajlással tartják fenn, a néhány év múlva berobbanó vadkapitalizmus előszelét jelentő gazdag újvállalkozó autókat lopat és annyi szobát zsúfol a zuglói családi házba, hogy már ő sem számolja. Simon szülei ellenben becsületes kisemberek, akik öregkorukra egy dohos lakásban sínylődnek és haragszanak a fiukra, mert otthagyta az értelmiségi pályát és ha csak érintőlegesen is, de a taxizáson keresztül maga is ügyeskedni próbál.
Számos kiváló elemzés olvasható arról, miért épp a hétköznapi hős megkísértése az az alapállás, amelyből az életképes magyar bűnfilmek születnek. A Dögkeselyű egymaga kijelölte azt a játékteret, ahol a vonatkozó műfaji elemek hitelesen életre kelhetnek. András Ferenc filmjének hatását a Kontrolltól A nyomozón át az Aranyéletig végig lehet vezetni. Itt talán csak az tekinthető apróbb kompromisszumnak, hogy a szocialista krimi íratlan szabályainak megfelelően a rendőrség nem működésképtelen, korrupt vagy ignoráns. A Dögkeselyű nyomozói teszik a dolgukat, csak épp totálisan elkésve, az események után loholva.
Már csak emiatt is érdemes egy pillanatra párhuzamba állítani Simon Józsefet a magyar bűnfilm másik alaphősével, Ötvös Csöpivel. A Bujtor István megformálta ikonikus karakter szintén nem hagyatkozhat a lomha hivatalos szervekre és ő is csak a kapcsolataival, némi feketézéssel, kiskapuzással és finesszel érhet célt. A két karakter nyilván totálisan eltérő habitusú, az alapállásuk mégis ugyanaz.
Ügyeskedniük kell, okosan keverni a lapokat. Mindketten a jég hátán is megélő kádári átlagember példái, csak míg Csöpi a napfényes Balatonon vitorlázva azt üzeni, így kell kimaxolni az életet a legvidámabb barakkban, addig Simon a kopár Budapestről azt üzeni, így maximum megdögleni lehet. A Dögkeselyű is olyan erőteljes időkapszula és kordokumentum, mint a Pogány Madonna, csak épp a sötétebb oldalról.
Ne feledjük azonban, a tragikus finálé ellenére Simon valójában eléri a célját és véghezviszi a spontán eszkalálódó tervét. Bár számára nincs többé hely ebben a rendszerben, egyrészt önként és nagyon látványosan csekkol ki, másrészt a gyerekének bebiztosítja a kiutat. Most először tényleg végigcsinált valamit, ahogy korábban megfogadta. A Dögkeselyű súlyos kérdéseket szegez a nézőnek és ránk bízza annak eldöntését, mennyiben volt igaza Simonnak.
Egyrészt nézhetjük úgy is, Simonnál a tízezer forint elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban. Fellobbant az igazságérzete és a tudatos önsorsrontásával beintett a rothadó rendszernek. Ennyiben ő az 1971-es Száguldás a semmibe című kultfilm egyéni szabadságot hajszoló megszállottjának sajátosan kelet-európai testvére, aki a végsőkig kitart az elvei mellett és nem alkuszik meg. Zárójelben érdemes megjegyezni, az 1971-es amerikai film főhősének neve Kowalski, a Dögkeselyű simlis vállalkozója pedig Kowarski – talán véletlen egyezés, talán nem.
E heroikus olvasattal szemben azonban úgy is értelmezhető Simon sorsa, mint akit megkísért a bűn és képtelen ellenállni a csábításának. Ennyiben ő is hasonló utat jár be, mint a Breaking Bad hőse, Walter White, a rákkal diagnosztizált kémiatanár. Ő is egy értelmiségi hős, akinek végleg elege lesz az igazságtalan anyagi és erkölcsi egyenlőtlenségből és a döntését abszolút jogosnak érezve tudatosan tér át a sötét oldalra, ami gyorsan magába szippantja és végül teljesen felemészti. Simon is látszólag uralja az eseményeket és ő hozza a döntéseket, ám valójában nincsen tudatában annak, miféle láncreakciót indított útjára.
A Dögkeselyű számos műfajt megidéz, a nyomozós krimitől a thrilleren át egészen az autós üldözős akciófilmig. Mindezek azonban csak látványos következményei annak az egyre meredekebb lejtőnek, amelyen Simon egyre gyorsulva száguld lefelé. Telivér bűnfilmről van tehát szó, ahol a noir látásmódjának megfelelően egy hozzánk hasonló szimpatikus átlagember bukását figyelhetjük.
Az alkotók szerencsére nemcsak a figura megítélését bízzák ránk, de nem foglalnak állást azokban a húsba vágó kérdésekben sem, Simon mennyiben felelős a sorsáért, van-e választása és elkerülhető-e a végzete. A Dögkeselyű mélyén így egy olyan univerzális egzisztencialista dráma zakatol, ami bárhol és bármikor érvényes marad. Egy recesszióba hajló, mindenféle egyenlőtlenségektől sújtott 2022-ben különösen.
A Dögkeselyű megnézhető a Filmión.
