Annak, aki rendszeresen követi a nemzetközi híreket, nem újdonság, hogy az Amerikát feszítő politikai indulatok minden választási évben nevetségesen indulatos szintre lépnek, és az önmagát a világ legnagyszerűbb nemzeteként definiáló ország egyre kegyetlenebbül kettészakad a piros és a kék határvonalak mentén. A legutóbbi amerikai elnökválasztás legdurvább epizódja 2021. január 6-án zajlott le, amikor a választási verségébe beletörődni képtelen Donald Trump hívei a csalást kiálltó vezetőjük szavaitól felfűtve megostromolták a washingtoni Capitoliumot, így próbálva megakadályozni a frissen megválasztott Joe Biden beiktatásához szükséges hivatalos procedúra elindítását.
Bár a piros baseballsapkások ,,felkelése" ebből a szempontból sikertelennek bizonyult, Bidenből négy évre matuzsálemi elnök lett, mégis egy kirívó incidensről van szó, ami minden korábbinál jobban példázza a belső egység megbomlását a szélsőséges politikai ideológiák mentén az Egyesült Államokban. Valószínűleg nem véletlen, hogy pont idén, azaz a 2024-es választási évben kerül a mozikba a közeljövőben játszódó Polgárháború, ami a capitoliumi ostromhoz vezető helyzet legrosszabb kifutását vetíti előre: egy második amerikai polgárháborút, amelyben a testvér testvér ellen fog fegyvert, miközben az ország teljesen darabjai hullik.
Nem törzsgyökeres amerikai lévén a film brit író-rendezője, Alex Garland csak távolról figyelheti az amerikai politika szélsőségeit és érzékelheti annak globális hatásait. Garland ugyanakkor szeret spekulálgatni, a sci-fi műfaj olyan ékköveit köszönheti neki, mint a mesterséges intelligencia kérdéskörében igencsak előremutatónak bizonyuló Ex Machina, így nem meglepő, hogy az USA politikai válságának ábrázolásához a külső szemlélő nézőpontjában is izgalmas lehetőségre bukkan.
Amerikában játszódó háborús filmje arra a dillemára épít, hogy mennyire kell bevonódnia annak a körülötte zajló eseményekbe, akinek a foglalkozása az, hogy passzív szereplőként tudósítson róluk. Főhősként adott itt egy professzionális passzív megfigyelő, egy veterán harctéri fotós, akinek szakmájából fakadó kötelessége az objektív szenvtelenség, a háborús borzalmak tényszerű megörökítése a teleobjektíven keresztül. Csakhogy ezúttal nem valami távoli fegyveres konfliktusról van szó, valahol a világ másik felén, hanem a nő saját hazája változott véres harcmezővé.
A Magnum Fotóügynökségnek dolgozó Lee Smith (Kirsten Dunst) szakmájában legendának számít (karaktere egyértelműen Lee Millerről, a világhírű II. világháborús fotóriporterről lett mintázva), de láthatóan a kiégéssel küzd, és egyre nehezebb elvonatkoztatnia a megélt traumatikus helyzetektől. Az amerikai polgárháború végnapjaiban járunk, a harcok még dúlnak, de szakadár erők körülvették az USA megmaradt államait kétségbeesetten összefogni próbáló Washingtont, a sajtó képviselőinek pedig csak napjaik vannak hátra, ha még élve akarnak interjút csinálni az elnökkel. Lee és társa, a Reutersnek tudósító Joel (Wagner Moura) neki is vágnak az útnak, hogy New Yorkból mielőbb eljussanak a fővárosba, de ehhez keresztül kell jutniuk a veszélyes sújtotta térségen, ahol egyáltalán nem mindegy, hogy az ember „milyen fajta amerikai.”
Pókember egykori szerelmére rá sem lehet ismerni a kemény, félelmet nem ismerő fotóriporterként, aki próbálja magát érzelmileg eltávolítani a vérontástól. A harctéri tudósítók egy másik alfaját képviseli mellette az adrenalin-junkie Joel, akit csak a veszélyes helyzetek éltetnek és a tűzharcoktól kap erekciót. A brazil Wagner Moura jobbára keménytökű vezetőkre specializálódott (Elit Halálosztók 1-2, Narcos), így kellemes meglepetés, hogy karizmáját egy vakmerő, laza floridai firkászként is megnyerően tudja érvényesíteni.
Kettőjük mellé bekéreckedik még a kocsiba az idős Sammy, a New York Times rutinos, megfontolt újságírója, aki Lee kvázi mentoraként szolgál. A Dűnében az Attreides-család házi kémfőnökét alakító Stephen McKinley Henderson kellemesen megnyugató jelenség, és ha már Villeneuve eposzának második részéből kiírták, legalább itt eltölthetünk vele egy kis időt. Szereplőink nyakába akaszkodik még Jessie, a fiatal, izgága fotóriporter (Cailee Spaeny), akinek Lee a példaképe és el akarja sajátítani tőle a szakmát.
Garland, aki a rendezés előtt forgatókönyvíróként aratta le első babérjait olyan kiemelkedő műfaji filmekkel, mint a 28 nappal később, a Napfény vagy a jegypénztáraknál méltatlanul alulmaradt Dredd, a szereplőgárda legfiatalabb tagja esetében lusta volt: a naiv lány, aki elvileg húsz éves, de maximum tizenhatnak tűnik, inkább sablonos forgatókönyv-elem, mint valódi karakter. Egyrészt ő Lee fiatalkori tükörképe, aki arra szolgál, hogy a főhősben felébredjen valamiféle felelőségérzet, másodlagos funkciója pedig az, hogy meggondolatlanságával mindig a megfelelően drámai helyzetekre felé terelje a cselekményt.
A Polgárháború értelemszerűen háborús film, de közben egy road movie jólismert szerkezetét követi. A kocsiban összezsúfolt riporterek átutaznak a keleti parton, veszélyes helyzetekbe kerülnek, fotózzák a hullákat és a katonákat vagy rácsodálkoznak a különböző meghökkentő állapotokra, amiket a háború teremtett. Parkolóban lezuhant helikopter, menekülttáborok, mesterlövész fészkek, helyi milíciák, hullákkal teli meszesgödrök vagy a függetlenséget választó, meglepően álmos kisváros „színesítik” az útjukat. Garland szerencsére nem feledkezik meg a harcjelenetektől, amelyek intenzitása teljesen elragadja az embert – még akkor is, ha riporter hőseink nem csinálnak mást, csak kiskacsákként követik a katonákat vagy a páncélozott harci járműveket. A filmet záró fehér házi ütközet pedig kifejezetten nagyot üt.
A rendező a véres jeleneteket gyakran vidám zenei aláfestéssel zárja – cinikus húzás, pont olyasmi, amivel a külső szemlélő eltávolítja magát attól, ami lezajlott a szeme előtt, és ami emberi életeket követelt. A film stilárisan tehát egységes, más kérdés, hogy nem elég bátor a világépítéssel. Garland meg sem próbálkozik kifejteni a polgárháború ideológiai okait, ami elég bátortalan lépés, főleg, hogy közben elvárja, hogy a néző elfogadja, hogy Texas pont Kaliforniával szövetkezik, és az USA ultraliberális és a kőkonzervatív fellegvára együtt szakad el az anyaországtól.
Azon kívül, hogy rengeteg populista lózung hangzik el a film eleji beszédében (és valószínűleg háborús bűnöket követett el), nem ismerjük meg az amerikai elnök (Nick Offerman) valódi vétkeit sem, ahogy az ellentétes oldalon harcoló katonák nézeteiről sem hallunk semmit – valaki a másik házban van, és le akar minket lőni, foglalja össze az ellenségről alkotott képet az egyik mesterlövész, akivel a főszereplők összefutnak. Egyedül egy tömeggyilkos milícia képviselőjéről – Dunst férje, Jessie Plemons vérfagyasztó pszichopata-módban tűnik fel egy testreszabott epizódszerepben – derül ki rasszista indíték.
A film el akarja hitetni, hogy mennyire kemény a helyzet az országban, de ezt vizuálisan főleg gyenge CGI betoldásokkal próbálja meg végbevinni. Néhol ugyan lángolnak az épületek és a fák, vagy feltorlódtak a sztrádán az elhagyott kocsik, de ezek közül semmi sem érződik valódinak, annak ellenére sem, hogy az A24 indie stúdió eddigi legdrágább (50 millió dolláros) produkciójáról van szó. A szereplők a háború ellenére is mindenhol olyan kiváló minőségű betonutakon hasítanak, amiről itthon csak álmodnak az autósok, az épületek és felhőkarcolók egyben vannak, és nagyjából annyi törmelék állja el az útjukat, amit egy nap alatt bőven el lehet takarítani.
A Polgárháborúnak nem feltétlenül kellett volna sokkal nagyobbnak vagy epikusabbnak lennie, hiszen a harci konfliktusnál sokkal fontosabbnak tartja főhősét, a riportert, akin keresztül átszűri az eseményeket. Kirsten Dunst köszönhet a filmnek egy erős, emlékezetes főszerepet, de Garland alkotása ugyanakkor sok tekintetben mégis fapados és kidolgozatlan. Mintha a rendezőnek valójában nem lett volna több mondanivalója Amerikai jelenlegi helyzetéről azon túl, hogyha így folytatják, akkor az ország maradék becsületét és értékeit is feláldozzák az esetlegesen valódi háborúvá fajuló culture war oltárán. Ez pedig nem egy különösebben meglepő jóslat.
