Hogyan indult a BP Underground projekt?
Turán Eszter: Álltunk egy koncerten 2015 őszén, akkor még csak felületesen ismertük egymást. Egymás mellé sodródtunk és beszélgetni kezdtünk, nem is figyeltünk a koncertre. Tudtam, hogy Anna tévézik, és ő pedig azt, hogy én filmes vagyok és kiderült, hogy mindketten gondolkodunk egy dokumentumfilmen, ami különböző szubkultúrákat mutatna be. Én főleg az ikonikus szórakozóhelyeket akartam megörökíteni, például a Totalcar-t, ahol a fél életemet töltöttem. A közös érdeklődésen túl abban is hasonlítunk, hogy gyakorlatiasak vagyunk: nem csak beszélünk dolgokról, hanem teszünk is értük. Az is segített, hogy mögöttem itt van egy filmgyártó cég a Movie-bar, mögötte pedig a tv-s hatter. Össze tudtuk tenni, amink volt.
Koltay Anna: Nagyon szeretem a brit szubkultúrákat és zenéket, ezekről sok érdekes és izgalmas dokumentumfilm született már a témában. Elkezdtem gondolkodni, hogy nekünk miért nincs ilyenünk, pedig olyan “egyszerű” lenne: meg kell szólaltatni ezeket a hiteles arcokat, össze kell szedni az archív anyagokat, és kész is a film. Valójában innen jött az ötlet, ami könnyen hangzik, de hihetetlen munkát kellett belerakni, hogy meg is valósítsuk. Jó, hogy Eszter és én is otthonosan mozgunk bizonyos szubkultúrákban, a zene közös szeretete és a lendület vitt minket tovább. Gyakorlatilag már másnap elkezdtünk ötletelni, még nem tudtuk, hogy pontosan mi lesz ebből az egészből, de ahogy befejeztük az első részt, tudtuk, hogy szeretnénk folytatni.
A BP Underground Hiphop szakmai bemutatóján / Forrás: Moviebar
Ki melyik műfajt hozta be a képbe?
K.A.: Ami közös volt, az a punk/hardcore, ebben a közegben ismerkedtünk meg, ebben is mozogtunk más-más időszakokban – Eszter főleg a 90-es évek végén, én meg a 2000-es évek elején. Ez is érdekes íz volt a filmben, ahogy ezek kiegészítették egymást.
T.E.: Én a hardcore/punk közegre mindig kicsit kívülről tekintettem, de nagyon érdekelt, mert a baráti köröm oszlopos tagjai ebből kerültek ki. Egy tizenévesnek és fiatal huszonévesnek folyamatosan fejlődik a személyisége, bizonyos életszakaszokban más szubkultúrákat vesz komolyabban. Benne is voltam a punk rockban, de nem is, pont ez volt az izgalmas a forgatás alatt is, hogy ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, amiket akkor is kérdezgettem tőlük: hogy ti mire vagytok ennyire dühösek? 2000 után a hiphop lett a meghatározó számomra. Külföldön tanultam, itt ért csomó hatás, ami formálta a zenei világképem. De amúgy már 15 évesen ott voltam a Beastie Boys koncerten az összes barátommal, hisz a Beastie Boys eredetileg egy punk zenekarként indult és konszenzus volt a Beastie Boys-t szeretni. Sok ponton összeér ez az egész, az egyik szubkultúra találkozik a másikkal.
Belsőséges világ a budapesti underground, külföldi közönség számára mennyire érthető? A film szerepelt már fesztiválon, és egy zenei fesztiválon egy színpadot is elneveztek a projektről.
K.A.: A hardcore és a hiphop is Amerikából érkezett, de mi azt akartuk bemutatni, hogy ez mitől lett sajátosan magyar. Hasonlóak a hatások és sok a zenei párhuzam, a stílusban, az öltözködésben, hiszen a vasfüggöny leomlása után hirtelen beáramlottak az infók, könnyebben hozzá lehetett jutni a lemezekhez. Minket az érdekelt, hogy ezek a külföldi hatások hogyan fonódnak egybe a hazai ízzel: mitől lesz a szubkultúra sajátosan kelet-európai, magyar és budapesti, pl. a dalszövegeken és a különböző izgalmas formációkon keresztül. Egy nyugat-európai vagy akár a környező országban élő ember számára is izgalmas lehet, vagy azért mert hasonlóan alakult, vagy mert teljesen másképpen.
BP Underground Hardcore-punk
T.E.: Az első filmben kifejezetten figyeltünk arra, hogy mindenki hangsúlyozza, hogy Budapesten belül honnan jött. A hip hop-nál akkora témát kellett feldolgozni, hogy ugyanezt nem tudtuk túl részletesen belerakni. A csomópontok azért mindkét filmbe belekerültek – a Jászai a hip hop-nál, vagy a hardcore-punk-nál ilyen a Moszkva tér. Ez valamilyen módon egy korlenyomat is szeretne lenni arról, hogy milyen világ volt itt a 90-es és a 2000-es években, mit éreztek a fiatalok, miért lázadtak amikor már túl voltunk a szocializmuson, és ez milyen új problémákat hozott magával.
Hogyan fogtatok hozzá a hiphopos fejezetnek? Kinek mi volt a feladata?
K.A.: Ez egy óriási szubkultúra, sokkal nagyobb, mint a hardcore-punk. A részelemeiről, mint a break, a graffiti, csak a ‘90-es évek zenéi, vagy a roma rap önmagában lehetne ugyanilyen hosszú filmet készíteni. Először kicsit le kellett szűkíteni ezt a nagy lombkoronát, eldönteni, mely ágakat bondtunk ki és mennyire. E mellett részemről óriási kutatómunka előzte meg a filmet, sokféle emberrel ültem le ötletelni a szcénából – akiknek a segítségét ezúton is köszönöm –, és persze megszámlálhatatlan zenét hallgattam, koncerten voltam. Érdekes látni, hogy milyen érzelmeket indított el az emberekben már a film híre is, még kész se volt, de már rengeteg üzenetet kaptunk, érdekelte őkett, hogy ki van benne, ki nincs, kiben milyen kellemes vagy akár fájó emlékeket idéz fel ez a korszak. Végighallgattunk mindenkit, de mindig a józan paraszti eszünkre hagyatkoztunk. Értek minket hatások, mindent mérlegeltünk, van, amit megfogadtunk, és a helyén kezeltük, ha valami nem volt realis tanács.
T.E.: Nekem le kellett porolni a saját emlékeimet, a régi fotóim közt kutakodtam, amiből pár benne is van a filmben. Az emlékeimen keresztül indultam el, azt kerestem, hogy nekem ebben a közegben mi volt a fontos. Így jöttek a helyek, zenekarok, vagy akár a roma hip hop jelenség, a Cadik, a Mangó, meg az egész jazzesebb, intellektuálisabb vonal, főleg az AKPH. De rengeteg mindenről nem tudtam, a vidéki közeget például egyáltalán nem ismertem, kivéve a Punnany-t valamennyire. A dokumentumfilm készítés egy olyan műfaj, ami átitatódik szubjektummal.
Busa Pista a filmben
Hatalmas a téma, hogyan tudtátok abbahagyni?
K.A.: Volt egy pont, ahol muszáj volt szigorúnak lenni önmagunkhoz. Adott volt az a 28 ember, akivel beszélgetünk, lehetett volna ez 48 is, de nem fért bele az időbe. Úgy indult a közös szűkítés, hogy felvázoltuk a témaköröket, csoportosítottuk az embereket, mi legyen a dramaturgiai ív, ezeket tisztáztuk az elején és még így is három órás volt a film, plusz ott voltak a személyes favoritok. Eszternek például a vidék kapcsán a Punnany volt ilyen, vagy a budapesti szcénából az Árral szemben, vagy az AKPH, míg nekem a Hősök, az NKS, Az idő urai, a rövid graffiti rész. Annak is a híve vagyok, hogy a kevesebb néha több. Ha gyorsan, pörgősen, izgalmasan van bemutatva valami, akkor lehet, hogy hatásosabb, mintha még tíz percet beszélnénk róla.
T.E.: Praktikus szempont az is, hogy egyszer csak elfogyott a pénzünk. Az utolsó utáni pillanatig erősen hezitáltunk plusz interjúalanyokon, de nem volt több időnk, se pénzünk, és már nem tudtunk volna mit kivágni az így is hosszú filmünkből. Semmi sem tenghet túl valaminek a rovására, olyan akar ez lenni, mint egy svédasztal, mindenből mutatni akarunk egy kicsit.
Mi a következő szubkultúra, amivel szívesen foglalkoznátok?
T.E. Két témakör közt hezitálunk, az egyik az elektronikus zene, ami nyilván baromi érdekes – goa, drum’n bass, jungle, rengeteg ága van. Viszont bárhol ki merem jelenteni, hogy a goával például engem ki lehet üldözni a világból. Nem tudom hogyan tudnék ehhez hozzáfogni, anélkül, hogy ne látszódjon az arcomon, hogy mit gondolok róla. Szóval vagy ez az elektronikus zene a következő, vagy pedig a rock/metál vonal ami nagyon izgalmas, viszont ez még nagyobb merítés, mint a hiphop. Én inkább egy olyan témával folytatnám, ami mindkettőnknek fontos.
K.A.: Bármiről is forgatunk, mindenképpen olyan izgalmasan kell megfogni, hogy legalább akkora közönsége legyen, mint a korábbi kettőnek.
NKS - Nem Közölt Sáv
És valamilyen zenén kívüli szubkultúra? Gördeszkás közösség például?
K.A.: Akkor is boldogok lennénk, ha folytatjuk a zenével, de lenne egy olyan vonal is, ami kicsit offside. A hiphop kapcsán egy csomó minden felmerült, például a breaktánc külön megérne egy misét, vagy hogy az extrém sport hogyan alakult ki itthon, és mi köze van a zenéhez. Ez is egy szubkultúra, ami undergroundnak mondható.
T.E.: Produceri fejjel azt gondolom, hogy sokkal nehezebb közönséget találni olyan filmhez, aminél nincs jelen valamilyen zenei vonal. Így is vért izzadunk a forgalmazással, akkor lennénk még inkább motiválva, ha például egy tévécsatorna megkeresne minket, hogy csináljunk a témából egy sorozatot. Nem könnyű Magyarországon dokumentumfilmet forgalmazni, nehéz eljuttatni az emberekhez. Próbálunk úgy tekinteni az egészre, mint egy misszió, szeretnénk megismertetni ezt a kultúrát sok mindenkivel, de nehezen tudjuk megtalálni a csatornákat.
K.A.: Addig viszont saját magunk terjesztjük, visszük vidéki mozikba is, hiphop közösségekhez, akik a vetítésekhez akár bulikat is szerveznek. Ez most a szépsége is persze, hogy alternatívan, a terjesztést is undergroundban csináljuk, de boldogan eljuttatnánk szélesebb közönséghez is, hogy minél többen ismerjék meg ezt a szerintünk értékes kultúrát.
Fotók: Movie-bar / Borítókép: Turán Eszter és Koltay Anna / Fotó: Cseke Dorka
