Filmhu: Csaba, tőled jött az alapötlet. Mindig voltak mozis ambícióid, vagy a történet határozta meg azt, hogy ebből filmet akartál csinálni?
M. Kiss Csaba: A történet elsősorban, de ambícióm is volt, ami onnan jön, hogy rengeteg riportot csináltam már, és szűknek éreztem azt a keretet, amit ez a műfaj nyújt. Rengeteg tapasztalat és mondanivaló is összegyűlt bennem, amit szépen kifejtve akartam eljuttatni az emberekhez. Ehhez a filmet tartottam ideálisnak. Kockáztattam, gondoltam, miért ne sikerülne?
Filmhu: Miért ihletett meg az eset, ami a filmet inspirálta?
M.K.Cs.: Szokatlannak, kirívónak éreztem az akkori Magyarországon. Az RTL Klub színeiben egy Sirok nevű faluban forgattam, ahol barlangokban élő roma srácok elindultak a helyi falubajnokságon Brazilok néven. Ennyi a megtörtént eset, minden más fikció. Ezekben a srácokban az tetszett meg, hogy nem várták a sült galambot, nem kértek semmit azért, mert szegények, hanem megpróbáltak tenni valamit magukért. Kivívni a környezetük elismerését. Belátták, hogy akkor fog nőni az önbecsülésük, ha tesznek magukért. Napjainkban egyre erősebbnek érzem a cigány-magyar konfliktust, teljesen kezeletlen, és megoldásra van szükség. Ugyanakkor ez a film egy szórakoztató vígjáték. Azt gondolom, több réteget sikerült belevinnünk: nem csak a rekeszizmokat dolgoztatjuk meg, de a gondolatokat és érzelmeket is. Egyszerre fogyasztható és hatásos filmet akartunk.
Filmhu: Gábor, hogyan kerültél kapcsolatba a projekttel?
Rohonyi Gábor: Mécs Móni hívott fel, akivel régi és sokoldalú együttműködést folytatunk. Barátok vagyunk, és már a ‘90-es évek óta csinálunk dokumentumfilmeket, az első fikciónk pedig a közös diplomafilmünk volt. A Konyec volt Móni első produceri munkája, nekem pedig az első mozis rendezésem. Ez a film csak úgy készülhetett el, ha beszáll Csaba mellé még egy rendező, mert az elsőfilmeseknek maximálisan adható támogatás a töredékére sem lett volna elég ennek a mozinak. Elolvastam az aktuális draftot, amiben láttam problémákat, így aztán továbbfejlesztettük, még két változat készült. Dramaturgiát, struktúrát fejlesztettünk, rövidebbre vettük a cselekményt, áramvonalasítottuk, kihúztunk jeleneteket, amik elhagyhatóak voltak.
Filmhu: Mi győzött meg, hogy elvállald a munkát?
R. G.: Nem mindennap jut az ember nagyjátékfilm rendezéséhez, de nem tudnék odaállni bármilyen forgatókönyv mellé. Ez a történet illett hozzám. Annyira jó szándékot láttam mögötte, hogy nem volt kérdés, melléállok-e.
Filmhu: A Filmalappal milyen tapasztalatotok volt?
R. G.: A Filmalapnál nagy hangsúlyt fektetnek a forgatókönyv-fejlesztésre, ami javára vált ennek a filmnek. Érdemes a rendezőnek meghallgatni minél több hozzáértő visszajelzését. A csapatmunka mindig jobb.
M. K. Cs.: Az első verziót (a Filmalapnál - a szerk.) Divinyi Réka, aztán pedig Mécs Móni látták. Fogalmam sem volt még a forgatókönyv formátumáról se. Réka érdeklődött is, hogy miért dráma formában írtam. Ezt ismerem, gondoltam, és nem áll messze a forgatókönyvtől. A Final Draft persze megkönnyítette az átírást. A tartalommal Réka szerint sem volt gond, csak a struktúrán kellett sokat változtatni. Ha valaki pályázik egy szinopszissal és nyer forgatókönyvfejlesztési támogatást, az azért van, hogy üljünk a fenekünkön és írjunk. Közben pedig konzultációra kell járni. Ami elsőre elég kemény tud lenni. Elmentem, dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy milyen jó munkát hoztam létre. Bemegyek, leülök egy asztal egyik oldalára, a másikon ott ül 3-4 ember. Úgy kezdik, hogy „Csaba, azért vagy itt, mert amit írtál, az jó”. Ez két másodperc, és ezzel vége a dicséretnek. Utána jön két óra, amikor ízekre szedik a munkámat. Amikor harmadszorra mentem, azt hittem, ennél jobban már nem lehet megírni, aztán megint szétkritizálták. Nem értettem, hogy lehet, hogy nem látják, hogy ez már nem lehet jobb. Pár nap múlva persze lehiggadtam, végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy tényleg mindig van hová fejleszteni a könyvet. Muhi Klára dramaturggal kezdtük a fejlesztést, aztán Huszár Péter is csatlakozott, ő írta az Argót.
Filmhu: Hogyan dolgoztatok együtt? Minden meccset lejátszottatok a forgatás előtt?
M. K. Cs.: Az egyeztetés során félre kellett tennünk az egónkat. Egyedül azt kértem, hogy a fontos döntéseket hadd hozzam meg én, érezni akartam, hogy ez az én filmem. Végül persze mindenki filmje lett. Hogy magyar klasszikusokat idézzek, „egyedül nem megy”, „kell egy csapat”. Persze kell egy motivált egyén, aki viszi a csapatot. Itt meg volt kettő is.
R. G.: Jónéhány dologban nem értettünk egyet, de valamelyikünk mindig meggyőzte érvekkel a másikat. Abban is megegyeztünk párszor, hogy majd leforgatunk valamit kétféleképpen, de erre persze nem nagyon volt lehetőség a forgatáson. Volt egy olyan fázis is, amit nem mindenki csinál, pedig nagyon hasznos: az operatőrrel hármasban elmentünk a helyszínekre, napokat, heteket töltöttünk ott, felsnitteltük a filmet, és eközben rengeteg dologra rájöttünk, amiket a végső verzióba beleépítettünk. Így aztán a forgatáson már nem értek minket kellemetlen meglepetések, mindenki tudta a dolgát.
Filmhu: Tetszett nektek a két rendezős felállás?
R. G.: Nem volt könnyű így se, párszor biztosan mindketten vágytunk arra, hogy egyedül dönthessünk, de a végeredmény mindkettőnknek tetszik, a film javára szolgált a két rendezős felállás.
M. K. Cs.: Egyedül akartam rendezni, de csak én hittem benne, hogy menni fog. Mécs Móni is azt gondolta, hogy ez a sok szálon futó, sokszereplős történet túl nagy falat nekem, ezért kerestük meg Gábort.
Filmhu: Ma is úgy érzed, meg tudtad volna rendezni egyedül is?
M. K. Cs.: Nem találtam nehéznek a forgatást, bár lassabb lett volna, ha egyedül csinálom. A technika terén van hová fejlődnöm, de a többi nem okozott gondot.
Filmhu: Sztárszínészek, mint Anger Zsolt vagy Gryllus Dorka, játszanak apró szerepeket.
R. G.: Csaba szeretett volna ismert, kedvelt, sokat bizonyított neveket megnyerni apró szerepekre, mert kihívást érzett benne a másik oldal, azaz a kezdők felé. A veterán színészek mágnesként működtek, a próbákon tőlük láthatták az amatőr gyerekek, hogy milyen egy igazi színész, milyen velük dolgozni. A gyerekek felnőttek a feladathoz, mentorálást kaptak.
Filmhu: Meg tudja nyitni ez a film egy olyan néző gondolkodását is, aki eddig leegyszerűsítően látta a világot? Egyetértetek a pap karakterével, aki szerint „le kell játszani ezeket a meccseket, és inkább a pályán, mint az utcán”?
R. G.: Ha nem hinnénk ebben, akkor nem dolgoztunk volna ennyit a filmen. Szörnyű, ami van. Ezen, ha apránként is, de változtatni kell. A pap monológját nagyon fontosnak tartottuk. Persze az egész film üzenete is ugyanez, mégis úgy gondoltuk, ezt ki kell mondani, mindenképpen el kell juttatni a nézőkhöz.
M. K. Cs.: Van egy olyan mondat is a filmben, hogy „a foci olyan, mint a háború, csak kevesebb a halott”. Az emberiség ezt alaposan elszúrta. Ha az ókorban elkezdik dárdák helyett labdával lejátszani a konfliktusokat, akkor szebb lett volna a történelmünk.
