Aztán jött a film, és mindent letarolt. A mozi megelőzött minden más szenvedélyt, de ahogy PC vagy konzol közelébe kerültem, visszatért az ismerős boldogság érzése is. Gyerekként azzal játszottam, ami elém került, felnőttként viszont már megválogattam, hogy mire szánok időt, és pontosan tudtam mit keresek: karakterközpontú, sztori alapú játékot, amiben az akcióval párhuzamosan adagolják a drámát, fordulatos, a látványa, a zenéje, az atmoszférája pedig lenyűgöző.
Black Mirror: Bandersnatch
Mire vágytam igazából? Hogy egy jó filmet lássak. A mozi varázsát akartam átélni egy interaktív térben. Ezért is követem figyelemmel az olyan kísérleteket, mint a Black Mirror pár évvel ezelőtti Bandersnatch epizódja, ahol egy-egy ponton a néző döntheti el, milyen irányt vegyen a történet. Videójáték és film fúziójában, a néző interaktív bevonásában sokkal több lehetőséget látok, mint bármilyen más technikai fejlesztésben, mint a 4D-5DX és társai.
Ezt a filmélményt egész korán a Max Payne-sorozatban találtam meg, az esőáztatta film noir történetet a poszttraumás nyomozó hőssel, aki gyógyszerekkel tompítja a fájdalmát és mindig a rossz nőbe szeret bele. Vagy a Heavy Rain-ben, amiben a Bandersnatch-hez hasonlóan olyan súlyos döntéseket kell meghozni (levágod-e az ujjadat vagy nem, megölsz-e valakit vagy nem), amiket nem lehet visszacsinálni, és ez jelentősen befolyásolja a játék kimenetelét.
Red Dead Redemption 2.
Az LA Noire-ban a 40-es évek Amerikájában egy gyilkosság ügyében kell nyomozni, miközben a korabeli helyszíneken szabadon lehet furikázni és kisebb kalandokba keveredni a Los Angeles-i alvilágban. A Red Dead Redemption is hasonló élményt ad, csak az 1910-es évek vadnyugatán. Utóbbinak 2018-ban jelent meg a második része, amit a gamer világ mesterműnek kiáltott ki, és ami eddig talán a legközelebb hozta egymáshoz film és játék élményét.
Én éveken át az Uncharted-sorozatot tartottam a videójátékozás csúcsának, Nathan Drake-kel, a kincskereső akcióhőssel a főszerepben, aki lényegében Indiana Jones reinkarnációja, a mesterhez hasonlóan páratlan történelmi tudással és szarkasztikus humorral kalandozza végig az egész világot. Az Uncharted-sorozat őrületes sikerét néhány éve egy epikus 4. rész koronázta meg, és pár hete megérkezett a játékból készült, a mozikban jövő februárban debütáló filmadaptáció előzetese is, világsztárokkal a főszerepben.
Uncharted 4. A Thief's End
Aztán 2013-ban az Uncharted fejlesztője, a Naughty Dog piacra dobta a The Last of Us-t, ami rögtön elrabolta a koronát, majd tavaly nyáron megjelent a második rész, amit csak az elmúlt hónapban volt szerencsém végigjátszani, és azóta sem sikerült magamhoz térnem, akkora élményt nyújtott. A Last of Us Part II elképesztően komplex érzelmi útra visz, fordulatos, minden eleme lebilincselően izgalmas és bámulatosan gyönyörű. Ahogy a Guardian szerzője is mondja, ilyen volumenű munka csak 2-3 érkezik egy évtizedben.
A Last of Us első részében 2033-ban járunk, az Egyesült Államokban és az egész világon végigsöpört egy pusztító járvány, az apokalipszist csak néhány ezer ember élte túl, akiknek nemcsak egymással, hanem a vírussal fertőzött zombikkal is naponta meg kell küzdeniük a túlélésért. Az akadályokkal teli Amerikán utazik keresztül a kislányát gyászoló Joel, aki a véletlenül hozzácsapódó tizennégy éves Ellie-t próbálja eljuttatni az ellenálló Fireflies csapatához, mert immunitásával ő lehet a kulcs a járvány megállításához. Mivel a vakcina elkészítése a lány életébe kerülne, Joel a közel egy éven át tartó közös út végén súlyos döntést hoz: kimenekíti őt a Fireflies kórházából és ezzel megfosztja az emberiséget a jobb jövő reményétől. Ellie tehát megmenekül, de Joel nem árulja el neki, hogy milyen árat fizetnek az életben maradásáért.
The Last of Us
Joel és Ellie története 2013-ban hatalmasat robbant és minden létező díjat elnyert, a forgatókönyvét és a vizualitását is nagyra becsülték a kritikusok és játékosok milliói. Érdekes, hogy csak idén jutott el odáig a filmipar (mondjuk közben a valóságban is lecsapott egy világjárvány), hogy feldolgozza a történetet: Pedro Pascal (A mandalóriai) és Bella Ramsay (Trónok harca) főszereplésével jelenleg is zajlik a The Last of Us HBO-sorozat forgatása.
“Most csinálják a tévésorozatot a The Last of Us-ból, abban nagyon szívesen rendeznék. Nemrég együtt voltam a berlini zsűriben Jasmila Zbaniccsal, aki rendez egy részt az első évadból. Soha az életében nem játszott a játékkal, engem kérdezgetett róla. Azt mondta, szól majd az érdekemben, hátha a második évadba beszállhatok én is." Ezt Enyedi Ildikó nyilatkozta júliusban a HVG-nek. Az én XX. századom, a Testről és lélekről és A feleségem története rendezője nagy rajongója az első játéknak, de már évtizedek óta szenvedélyes videójátékos.
Első kép a The Last of Us sorozatból
Ebben a videóban egykori tanítványával, Hartung Attilával, Kiss Imi Youtuberrel és Stökivel, a Gamestar újságírójával a videójátékok és filmek kapcsolatáról beszélgetnek. Enyedi Ildikót mindig nagy élmény hallgatni, itt is magával ragadó, ahogy a játékok mikrouniverzumáról és évtizedes kedvenceiről mesél. Az egész világ jól járna, ha rendezőként beszállhatna a The Last of Us sorozat készítésébe.
Elérkeztünk 2021. szeptemberéhez. A tavaly nyári bemutató óta húzódott a dolog, de eddig sikerült tartanom magam. Jó áron, használtan vettem egy Playstation 4-et, és ezzel a lendülettel jött vele a The Last of Us Part II is. A történet öt évvel később folytatódik, Joel és Ellie túlélők kis közösségében élnek, és továbbra is harcban állnak a kerítésen túli elemekkel és ellenségekkel. A sztori jelentős része ezúttal Ellie-re koncentrál, aki egy drámai esemény következtében véres bosszúhadjáratra indul Seattle-be, amit az elmúlt évtizedek egy rothadó oázissá változtattak. A történet magjáról elég ennyit tudni, az elkövetkező 30 óra ugyanis annyi fordulatot hoz magával, ami még a gyakorlott gamereknél is kiverte a biztosítékot.
The Last of Us Part II
Ellie bosszúja örvénylő spirálként ránt magával, az empátiánk időről időre meginog, de a történet egésze a lelkiismeretünkkel, az érzelmeinkkel játszik. Ha így nézzük, a The Last of Us Part II egyáltalán nem szórakoztató, nem egy habkönnyű utazás. Kőkemény, véres dráma, amin nevetni ritkán, sírni, felháborodni és elgondolkodni annál inkább lehet. Ebben a játékban az erőszak csak egy a számos eszköz közül, ami elmélyít a szereplők drámájában, Ellie karakterfejlődésének szempontjából például ugyanolyan kulcsfontosságú pillanat, amikor gitárt fog a kezébe. Hátborzongatóan szép, amikor a joystick segítségével mi szólaltatjuk meg a hangszert a kezében, pár perc békességet hozva két akció között.
A történetvezetésen túl a The Last of Us Part II legnagyobb erénye az elképesztően aprólékos audiovizuális megvalósítás. A rendező, Neil Druckmann és csapata (a játéknak hosszabb a stáblistája, mint egy Marvel-filmnek) 7 éven keresztül dolgozott a valósághűen lerohasztott Amerika, azon belül is főleg Seattle belvárosának megrajzolásán. Az alábbi (spoilermentes) videóban az eredeti épületek mellé a játékban leamortizált verzióját helyezték, már ebből is látszik, milyen hihetetlen energiákat fektettek a készítésbe.
A mozgások rugalmasak, a fizika törvényei remekül érvényesülnek, nincsenek beakadások, semmi sem zökkent ki a történetből, a motion capture technikával felvett színészi alakítások (a főszereplők Ashley Johnson és Troy Baker) láttán el is feledkezünk róla, hogy egy játékot nézünk. A történet, a játékmód és a vizuális megvalósításon kívül ki kell emelni Gustavo Santaolalla zeneszerző munkáját, az argentin zenész már az első részben is gyönyörű munkát végzett. A kétszeres Oscar-díjas (Bábel, 2007, Brokeback Mountain, 2006) alkotó lágy gitárzenéje mellé néha nagyzenekari kíséret is társul, ami 30 órán keresztül végigkísér, beszippant a játék univerzumába. A drámai zenénél csak a leszámolás előtti hirtelen csend fokozza jobban a feszültséget. A csend sosem jelent jót.
A The Last of Us Part II egy véres, brutálisan erőszakos, sokszor ijesztő játék, van benne sok undorító, emberevő zombi és egymás ellen forduló embertömegek. Ezzel együtt az egyik leghumánusabb, legkomplexebb játék, ami valaha készült, megérdemelten fogunk róla beszélni még hosszú évekig.
