Cannes: Új arcélek

A Rendezők Kéthetének nyitófilmje volt Michel Gondry új projektje, a The We & the I: noha a vetítés előtt kígyózó sor tekergett a Cinema Les Arcade előtt, a végére igencsak megcsappant a létszám a teremben. A kísérletező kedvű rendező ezúttal is új utakat keresett: a The We and the I alapötlete évek óta foglalkoztatta: egyszer szemtanúja volt annak, ahogyan egy párizsi buszt megszállnak az iskolából kiszabadult, megvadult diákok. A Be Kind Rewind rendezője ezúttal is szociálisan érzékeny maradt: 35 amatőr, színesbőrű diák száll fel Bronx-ban a buszra, a történet pedig úgy halad előre és lesz egyre erősebb, ahogyan egyre többen szállnak le, és egyre kevesebben maradnak a buszon. Szóval ha valamihez hasonlítani kell, akkor Gondry új fimje inkább 2008-ban Arany Pálmát nyert Az osztály rokona, mintsem bármelyik korábbi munkájának, ennek megfelelően szivárogtak el a nézők a vetítés alatt, majd bosszankodtak hosszan azon, hogy Gondrynak elment az esze. Az amatőr szereplők meglepő természeteséggel viselkednek a kamera előtt, holott a sztori a cikizésen, a vegzáláson, a bunkózáson túl személyes, intim részletekre is kiterjed, mégis teljesen fesztelenül  engednek bepillantást az életükbe, a gondolkodásukba és a problémáikba. A The We and the I éppen arról szól, amit a címe is sugall: a közösségről, a személyiségről, az erővonalakról, kiváló grafikonokon lehetne ábrázolni a szereplők kapcsolatrendszerének változásait. Mindezt egy szörnyen idegesitő életkorban levő közösségben, ahol mindenki egyszerre próbálja túlüvölteni a másikat, Gondry iszonyú közel tudott menni hozzájuk, tök hitelesen tudta ábrázolni őket, sőt egy minden értelemben forgalmazhatatlan és kísérleti film formájában végülis önmaga is tudott maradni. Nem ajánlom senkinek sem jószívvel a The We and the I-t, de nem bántam meg, hogy végignéztem.

Nem úgy Sylvie Verheyde filmjét az A Certain Regard-ban: a Confession of a Child of a Century hülye címén kívül azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Pete Doherty-t, a Libertines és a Babyshambles énekesét tette meg főszereplővé. A film egyébként nem indult rosszul: Doherty-t megcsalja a nője, a viaszbábu Lily Cole, ezért mértéktelenül sajnáltatja magát, és féktelenül bulizik, majd megismerkedik Charlotte Gainsbourg-gal, akibe beleszeret, de ugye most törték össze a szívét, meg különben is, a nő ellentmondásos és öreg is, és amikor kezdene érdekes lenni, akkor beindul egy kétorás nyavalygás, amelyben jelenetenként szenved valamelyikőjük, hogy nem szereti a másik. A Confession az elején azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy egy teljesen modern párkapcsolati történetet fog elmesélni kosztümös formában, de ehelyett csak üres közhelyekre futotta egy rendkivül szegényesen kivitelezett filmben. Az egyébként is gyenge és unalmas alapanyagot, Alfred de Musset 1830-as évekbeli regényét nem tudta megmenteni Verheyde tökéletesen dilettáns rendezése, ráadásul kitalálták, hogy ennek a filmnek jól fog állni, ha kézikameráznak benne, gondolom a sok zaklatott lelkiállapot miatt. Pete Doherty alakítása még csak elment, de az imádott Charlotte Gainsbourg, akinek még van is tapasztalata a szomorkodó nők terén, ennek ellenére semmit sem sikerült átadnia a nő összetettségéből a film során. Igazából csak azért vártam ki a befejezést, mert reménykedtem benne, hogy a végére eláll a szűnni nem akaró eső, illetve kiváncsi voltam a zeneszerzőkre, mert erre az egyre nem lehetett panasz: Nous Deux, the Band szerezte a zenét, amelyet itt lehet meghallgatni.

A hivatalos versenyprogram azonban kiemelkedő: Haneke is új oldaláról mutatkozott be. Legújabb filmje, az Amour egy idős házaspár története, a nő váratlanul szélütést kap és fél oldalára lebénul, a férje ápolasára és gondoskodására szorul. A hidegnek mondott Haneke szokásához híven a fájdalom és a kiszolgaltatottság oldalárol fogta meg a temáját, de ezúttal egyszerre tudott távolságtartó és érzelmes maradni. A test lassú leépülése, az egyre fokozódó fájdalom, az ezzel járó lelki kiszolgáltatottság nem naturálisan jelenik meg, nem kell félrenézni a pelenkázós jelenet alatt, éppen azért készít ki ez a részlet teljesen, mert az asszony arcát látjuk közben. Az élő legenda, a 82 éves Jean-Luis Trintigninant hosszú kihagyás után tér vissza a vászonra, az ő lányát alakítja Isabelle Huppert, aki nem tudja felvenni a ritmust szülei lassú haldoklásra berendezkedett világában, az élet, a fiatalság kérlelhetetlenségével trappol be minden alkalommal. A 85 éves Emmanuelle Riva pedig olyan gyönyörűen hervadó szépségként jelenik meg a vásznon, hogy őszintén meglepődtem, amikor a film utani sajtótájékoztatón megláttam, hogy egy szürke kis néni mesél a forgatásról. Haneke filmjéről egyébként is szuperlatívuszokban beszélnek itt a fesztivalon, minden alkalommal kiemelve az érzékeny színészi alakításokat: Emmanuelle Riva pedig tényleg feledhetetlen ebben a filmben. Haneke is ügyesen játszik velünk, mert az Amour látszólag öreges film egy öreges témáról, közben meg legalább annyira szól a szerelemről, az odaadásról és az egymásrautaltságról. A filmet egyebként Magyarországon is forgalmazza majd a Cirko Film.

A dán Thomas Vinterberg a Születésnap párdarabját készítette el: a gyermekeit molesztáló apa története óta eltelt 14 év, a társadalom ennek megfelelően edződött meg, és előbb vesz tudomásul mindenféle borzalmat szemrebbenés nélkül, mintsem hogy megkérdőjelezné azt - a The Hunt ismét a témával foglalkozik, ezúttal egy egészen más szemszögből. A film egy óvóbácsi története, akit egy félreértés okán ártatlanul vádolnak meg molesztálással, az események láncolata végül boszorkányüldözéssé fajul a kisvárosban. Vinterberg a Születésnap-ban még érezhetően provokálni akart: témájában és kivitelezésében is, a The Hunt kérdésfeltevesében sokkal érzékenyebb és összetettebb, zseniálisan egyensúlyoz egy nagyon kényes kérdésben, és mindvégig fenntartja a feszültséget. A főszerepben a mindig tökéletes Mads Mikkelsen, elképesztően pontosan játszik és a szakállal támadó Thomas Bo Larsen apafigurája is nagyon erős. A filmnek egyetlen, már-már szokásosnak mondható problémája van: problémafelvetésükbe szinte szerelmes írók tökéletesre csiszolták a film konfliktusait, ám azok lezárását illetően viszont nem tudtak megegyezni, úgyhogy leforgattak egy tökéletes, és két egymásnak tökéletesen ellentmondó, béna lezárást.

A fesztivál folytatásában érkezik Brad Pitt és a Killing Them Softly, Robert Pattinson és a Cosmopolis, valamint Kirsten Stewart és az On the Road.