Jirí Menzel és Magda Vasaryová
Idén az örök játékos Jirí Menzel-t, illetve a Sörgyári capriccio című filmjének főszereplőjét, a varázslatosan okos és gyönyörű Magda Vasaryová-t ünnepeltük. A begipszelt lábú, fekete melegítő együttesben színpadra lépő Menzel börleszket rögtönzött, az őt köszöntő Szabó Istvánt is belevonva a mókába, a 10 nyelven beszélő színésznőt pedig, aki a későbbiekben politikai pályára lépett és diplomata lett, egy régi magyar “játszótársa”, Bálint András méltatta hosszan, felidézve a közös munkát, és a forgatási szünetekben tett sétákat a Károly hídon. A színésző bevallotta, hogy akkoriban szerelmes volt Bálintba, és a nyitófilm hősnőjéhez, Marsikához méltó mondattal búcsúzott a színpadon: “Annál jobban senkit nem lehet bosszantani, mintha jókedvű vagy.” (Ott jártunk a sajtótájékoztatón is, cikkünket ITT olvashatod.)
Magda Vášáryová
All that musical
A zene és a tánc idén át-át szőtte a miskolci fesztivált, hiszen nem csupán kitekintő programként, de a versenyszekcióban is találkozhattunk zenés filmmel: Bruno Dumont Jeanette-je Jean D’Arc gyerekkorát mutatja be, méghozzá hatalmas pofont adva a musical műfajának. MUSIC DOCS címmel külön szekciót szenteltek a zenés dokumentumfilmeknek - amely Nick Broomfield, Rudi Dolezal: Whitney: Lehetek önmagam?, Ron Howard Beatles filmjét és a Placebo orosz turnéját bemutató Charlie Targett-Adames alkotást foglalta magába, de idén a CINEZSÁNER is a musicalek előtt tisztelgett, így olyan klasszikusokat nézhetünk meg nagyvásznon, mint a Jézus Krisztus Szupersztár, a The Rocky Horror Picture Show, a Hair, a Kabaré, a francia A Rochefort-i Kisasszonyok (Catherine Deneuve-vel és Gene Kellyvel a főszerepben), vagy Bán Frigyes Napfény a jégenje.
Bán Frigyes: Napfény a jégen
A programfüzet ígérete ellenére, kisebb fennakadások miatt, végül a musical kerekasztal beszélgetésből előadás lett, Vincze Teréz filmtörténészt, esztétát kérdezte Báron György filmkritikus a műfajról. Az alapoknál indult a beszélgetés, hiszen nem teljesen egyértelmű, hogy valójában mi számít musicalnek. Mi csupán egyszerűen zenés film, vagy táncfilm? Mennyi zene kell ahhoz, hogy egy alkotást musicalnek nevezhessünk? Mint kiderült, ez nehezen meghatározható, és minden szakember kicsit máshogyan közelíti meg a kérdést. A filmtörténész azt az alkotást tekinti musicalnek, amelyben egyenértékűek és hasonló arányban jelennek meg a prózai és a zenés részek, amelyek ugyanolyan fajsúllyal bírnak, a dalbetétek nem csak hangulatot határoznak meg, de magát a cselekményt is előremozdítják - például a Ginger Rorgers és Fred Astair filmek esetében, ahol a veszekedések, szerelmi cívódások mindig táncban és énekben jelennek meg, vagy a magyar musicalben, Bacsó Péter Szikrázó lányok című termelési filmjében, ahol a női brigád tagjai énekkarként adják elő panaszukat a brigád vezetőnek.
Ginger Rogers és Fred Astaire
Fontos az is, hogy mindezt diegetikus zenével tegyék, tehát olyannal, amely nem csupán aláfestő, de beleolvad a történtbe, amelyet a “szereplők is hallanak”. Nehezíti a meghatározást, hogy az egyetlen olyan műfajról van szó, amely nem a témát mutatja (mint például a western, horror, a scifi, vagy a romkom), hanem a formát, a történet bemutatási módját jelöli. Így Vincze Teréz szerint sok zenés film nem számít musicelnek, akkor sem, ha a próza marad ki belőle, mint a Cherbourgi esernyőkben, de akkor sem, ha csupán 2-3 slágert énekelnek el benne, mint például a Meseautóban.
Bacsó Péter: Szikrázó lányok
Nem kérdés, hogy a musical szülőhazája Hollywood, ahol rögtön a hangosfilm megjelenésével létrejött a műfaj. Érdekes, hogy az igazán ismert és nagyra tartott művek nem ebben az időszakban jöttek létre. A ’30-as évek elejétől körülbelül tizenöt-húsz évig több száz zenés alkotást forgattak le, ezek azonban annyira egy kaptafára készültek, hogy nem sok maradandó alkotás készült. A ma is sokszor felemlegetett filmeket az ’50-es évek közepétől forgatták, ekkor már csupán pár évente vágtak bele a nagy stúdiók, hogy a műfajhoz forduljanak, azonban ezek az alkotások mindig nagy költségvetéssel dolgoztak és nagyon karakteresek voltak - így nem csoda, hogy ikonikus művek születtek.
Jim Sharman: Rocky Horror Picture Show
Az elmúlt évek filmtermését átnézve szemet szúrhat, hogy ismét nagy népszerűségnek örvend a musical. Vincze Teréz szerint a műfajt követve karakteresen és jól lekövethetően rajzolódik ki belőle Amerika története. A ’30-as években, a nagy gazdasági világválság korában az emberek kikapcsolódni szerettek volna, csak a lamúr és a glamúr volt, amiért moziba jártak, de az ’50-es évek második felére, a baby boom időszakára ez megváltozott, és már nem érdekelte őket a Fred Aster féle kertvárosi világ. Ekkor megindult a rock musicalek diadalútja, kezdve az ’56-os Rock Around the Clock-tól, a West Side Story-n, és a Kabarén át égészen a Jézus Krisztus szupersztárig, vagy a Hair-ig.
Milos Forman: Hair
Míg Fred Aster mindig olyan előadóművészt formált meg a filmjeiben, aki sikeres, népszerű és boldog, a Mindhalálig Zenében Bob Fosse már negatívan jeleníti meg a show businesst. Ha a mai trendeket nézzük, egyértelmű a klasszicizálódás, azonban a mostani rendezők mégsem pontos azt az utat járják, mint elődeik. A filmtörténész szerint két irányba indult el a műfaj, az egyik vonalon a szerzői filmesek állnak, akik furán és bomlasztóan közelítenek a műfajhoz (mint például Woody Allen A varázsige: I love you-ban), a másik megközelítésben pedig komolyan veszik a formát, és vagy Broadway musicleket visznek vászonra (mint a Dreamgirls), vagy a műfaji sajátosságokat még erőteljesebben kihangsúlyozzák (mint a Moulin Rouge vagy a La La Land esetében).
Robert Fosse: Mindhalálig zene
Bár kétségkívül amerikai zenés filmekről van szó, az eredetét nálunk és a környezetünkben kell keresni. Nem csupán azért, mert a kezdetekben nagyon sok magyar, a kabarén és az orfeumon edződött - bizonyos esetekben emigrált - szerző írta a forgatókönyveket, de azért is, mert a bécsi-budapesti operett volt a kiindulópont. Nem véletlen talán, hogy az első musicalek nagy részét a német származású Ernst Lubitsch rendezte, akinek egyik kint debütáló alkotása a Víg özvegy volt. Ezért is érdekes, hogy bár zenés filmek szép számmal akadtak, klasszikus értelemben vett musicalünk csupán egy van, a már korábban is emlegetett, és kevésbé ismert Bacsó Péter film, a Szikrázó lányok. Amerikán kívül egyetlen olyan ország akad, amely egész iparágat épített fel a zenés filmek köré, ez pedig India. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy ott a bollywood-i alkotások a India teljes filmgyártásának 95%-át teszik ki, és olyannyira a muzsikára koncentrál, hogy a megjelenő filmek zenéjét már a 3-4 órás alkotások premiere előtt megjelenik CD-n, hogy amire a család megérkezik a moziba, már a nagymama is kívülről fújja a betétdalokat.
Ernst Lubitsch: A vígözvegy
A nézőtérről érkezett a kérdés, hogy mit gondol a filmtörténész a kritikusi körökben vitatott, nemrég bemutatott Pappa Piáról. Vincze Teréz nem elégedetlen a történettel, hiszen a legtöbb musical egyszerű, sokszor bugyuta sztorival rendelkezik, annak érdekében, ahogy minél több zenei betét elférjen benne, azonban a Csupó filmben pont a zene karakterességét, a jó hangszerelést és a megfelelően koreografált táncbetéteket hiányolta. Bár a kritikus tudja, hogy egy kifejezetten erre berendezkedett ipar szűkséges ahhoz, hogy kialakuljon a megfelelő szakembergárda, és létrejöhessenek igazán jó zenés alkotások, mégis fájlalja, hogy nagyon kevés ilyen műfajú filmet gyártanak a magyar alkotók, annak ellenére, hogy csodálatos slágereink vannak és olyan ikonikus figurák élete vár megfilmesítésre, mint Szécsi Pál, vagy olyan legendás események kívánkoznak vászonra, mint a táncdalfesztivál.
Akiről Jaques Prevért verset írt
Alexander (Sándor) Trauner szelleme évek óta ott kőröz a CineClassics programjai felett, 2013-ban külön konferenciát és vetítést is szenteltek neki (amelyen természetesen mi is részt vettünk), idén pedig egy friss dokumentumfilmmel tisztelegtek munkássága előtt. Trau (ahogy barátai hívták), festőként kezdett, majd a világ egyik legnevesebb Oscar-díjas díszlettervezőjévé vált. A csodálatos személyiség az 1920-as évektől az 1980-as évekig olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Luis Bunuel, Luc Besson, Marcel Carné, Jaques Prevert, Orson Welles, vagy Billy Wilder.
Trauner Sándor
Vincent Dumesnil tavaly elkészült dokumentumfilmje formailag nem hoz újat, hiszen beszélő fejeket (de milyen fejeket!) vonultat fel archív felvételekkel és fotókkal tarkítva, ám kis ízelítőt ad az art dierctor személyiségéből, aki megközelítőleg száz film látványvilágát álmodta meg. Aki jártas a filmtörténetben csak kapkodja a fejét, hogy milyen figurák teszik tiszteletüket Trauner előtt, és műhelytitkokat is elárultak. A legendát sokan ismerik, hogy Billy Wilder Legénylakásának (fsz.: Jack Lemmon és Shirlex MacLaine) irodai monotonitását úgy teremtette meg, hogy csalt a perspektívával: a hatalmas terem vége felé egyre kisebb asztalokat rakott be, egyre kisebb statisztákkal, míg végül törpék ülek a miniatűr asztalok mögött, az viszont kevésbé ismert, hogy a Mire megvirrad (r.: Marcel Carné, fsz.: Jean Gabin) legnagyobb költségét a Tranuner által tervezett 5 emeletes ház (illetve annak díszlethomlokzata) tett ki, és amelyhez a rendezővel együtt foggal körömmel ragaszkodtak - egy emeletet sem engedtek a producernek.
Marcel Carné: Mire megvirrad
Az Irma te édesben több utcányi Párizst építtetett fel Amerikában, egy egész piaccal együtt, amelyben az összes zöldséget és kelléket kézzel festetett az emberei, de volt olyan eset is, amikor átmeneti bambusz-hiány miatt csőtésztából készítette el a bambuszfüggönyt, ám ez a nézőknek egyáltalán nem tűnt fel. Meddig lehet elmenni, ha illúzióról van szó? A film nem ad rá választ, azonban Trau munkásságát látva, nagyon messze.
“Kishon köszönti a kis hont”
A CineClassics évek alatt összeállított programot végigkövetve, már egészen biztosak lehetünk benne, hogy a világ filmtörténete tulajdonképpen magyar származású alkotók műveiből áll. De nem csupán az angol, amerikai, vagy német mozgókép köszönhet sokat hazánk fiainak (és lányainak), de az izraeli mozgókép megszületésénél is egy Budapesten született úr áll. Ephraim Kishon (Hoffmann Ferenc, majd Kishont Ferenc) sokáig a világ legnépszerűbb humoristája volt, könyveit millióan olvasták, filmjeit többször jelölték Oscar-díjra, de a Golden Globe-ot több alkalommal is hazavihette. “Zsidó humor, pesti humor, izraeli humor: Mi Ephraim Kishon világsikerének titka?” címmel beszélgetett a szerzőről Barkóczi Janka filmtörténész, Muszatics Péter filmtörténész, a CineClassic program szervezője és Kolozsi László kritikus, forgatókönyvíró, Báron György moderálása alatt.
Ephraim Kishon / Fotó: MTI
Bár Kishon a világ sok táján igen népszerű, itthon kevesen ismerik életművét, ezért a beszélgetés elején a résztvevők bemutatták a író-komikus-rendezőt. Kolozsi megemlítette, hogy a szerző a ’40-es években a Ludas Matyi egyik fontos munkatársa volt, leginkább tárcákat, kisebb krokikat írt, amelyek erősen alapultak Nagy Endre kabaré-humorára, csípős, okos, finom iróniát hoztak. Később, humoristaként és izraeli rendezőként ugyanezt a közép-európai személetet viszi tovább műveiben. Filmes karrierje húsz évvel később, 1960-ban, már Izraelben kezdődött, és ahogy Barkóczi Janka fogalmazott, új irányt adott az ország filmművészetének, hiszen mint sok más közösség, ők is felismerték a mozgókép propagandisztikus tulajdonságát, így évekig csupán sematikus műveket gyártottak.
Amíg 1964-ben Kishon el nem készítette a Sallah Shabati című alkotást - bevallása szerint “a világ legamatőrebb stábjával”, ugyanis a csapatból még senki sem készített filmet -, amelyet rögtön Oscar-díjra jelöltek (így megkapta Israel az első akadémiai jelölését), elnyerte a Golden Globe-ot, és új, ironikus vonalat hozott be az állam filmtörténetébe. Komoly alapokat adott az izraeli filmművészetnek, ahol már fontos filmipar alakult ki, remek felsőoktatással, ahol olyan háborús traumákat feldolgozó alkotások készülnek, mint a Libanoni keringő.
Ephraim Kishon: Sallah Shabati
Felvetődött a kérdés, hogy vajon a pesti humor mennyire választható el a zsidó humortól. Muszatics elmondta, hogy szerinte kevéssé bontható ketté, már csak azért sem, mert egész Kelet-Közép Európa multikulturális térség, ezért erős kapcsolódások vannak a Bécs és Párizs irányába, ahonnan a pesti kabaré is inspirálódott. Ez a párizsi-bécsi-budapesti humor sok emigráns munkájában feltűnik a későbbiekben leginkább Amerikában, de Kishonnak köszönhetően Izraelben is. Ezek a művészek sajátos élettapasztalatot vittek magukkal, hiszen a politika folyamatos változása, és a 20. század szélsőségei miatt joggal érezték úgy, hogy bármi megtörténhet a világban, így a humoruk is ebből táplálkozik. Ezeket a nehéz sorsokat miért nem tragédiába öntötték? Kolozsi szerint a méltóság megőrzése a kulcs, amelyet egy Királyhegyi Pál történettel támasztott alá: a komikus a Tátrában volt munkaszolgálaton, hatalmas farönköket kellett cipelnie társaival együtt. Barátjával a hegyetetőn álltak, amikor egy pillanatra elszakadtak a rönköktől, körülnéztek a gyönyörű tájon és Királyhegyi megszólalt: “Látod, hova hoztalak?”
Ephraim Kishon
Barkóczi szerint Kishon nagyon tipikus kelet-európai sorsot hordoz. A véletlennek köszönhette, hogy túlélte koncentrációs tábort, ahonnan abszurd módon menekült meg, hiszen úgy lopta be magát az őrök szívébe, hogy remekül sakkozott, később az orosz megszállás ideje alatt is hasonló véletlenen múlt az élete. Budapest ostroma alatt egy pincében bujdosott és írogatással töltötte el az idejét, többek között egy orwelli novellát is megalkotott, amelyben kopaszok veszik át a hatalmat az ország fölött. Ezzel az írással nyert meg egy novella pályázatot, amelyet azonban még aznap betiltottak, mert az eredményhirdetés után jöttek rá, hogy Rákosi Mátyás is kopasz. Ennek ellenére szerencsésen sül el az incidens, mert ezen a pályázaton figyelnek fel írói tehetségére, így kerül a Ludas Matyihoz és indul el írói karrierje.
Fürge rókalábon Miskolcról Budapestre
Egyik legnagyobb animációs rendezőnk, Dargay Attila is kötődik Miskolchoz, hiszen itt folytatott főiskolai tanulmányokat, majd kóstolt bele a színházi világba - először díszletfestőként, majd díszlettervezőként. Még a színészi pálya is nyitva állt előtte, amikor az animáció felé fordult. Idén ősszel a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum fogott össze a filmfesztivállal, hogy létrehozzák a Dargay kamarakiállítást, amelyen végigkísérhetjük a rendező útját a kezetektől egészen a legendás műveiig.
Dargay Attila
Idén is szerteágazó, nagy spektrumot mutatott be a Cineclassics, amely minden évben bebizonyítja, hogy a filmtörténet is tud izgalmas, kalandos és menő lenni.
Borítókép: Sörgyári Capricco
