A 20 éves Danielt azzal a feltétellel engedték ki a javítóintézetből, hogy határidőre megjelenik, és dolgozni kezd egy fűrészmalomban. Már éppen munkába állna, amikor tesz még egy sétát. Az idilli, dimbes-dombos, a zöld valószínűtlenül sok árnyalatát felvonultató táj felett állva harangzúgásra lesz figyelmes. A csábítás, hogy a fűrészmalom helyett a szökést válassza, mindenki számára átélhető, Daniel pedig egyenesen isteni jelként fogja fel a távoli templomtorony felől érkező hangot, mivel az erőszakos fiatalokkal teli, szigorú intézetben a katolikus hitből merített erőt. A srácokkal, vele pedig különösen emberségesen bánó, közvetlen Tomasz atya valódi példaképként lebegett előtte.
A Corpus Christi a mi szemszögünkből totális fikciónak tűnhet, valójában egy Lengyelországban gyakori jelenséget mutat be. Emberek álpapnak csapnak fel. Az okok változatosak lehetnek: vagyonszerzés, egy megbecsült társadalmi pozíció iránti vágy, a papi munkával járó hosszú távú biztonság. Jan Komasa filmjében az ok még mélyebben rejlik: Daniel önmagát keresi, és arra a felismerésre jut, hogy papi reverendába bújva tud a leginkább kiteljesedni. Tragédiája, hogy hiába minden vágya a pappá válni, büntetett előélete miatt nincs esélye rá. Szugesztív személyisége miatt ezetői szerepre termett, a múltja miatt viszont a társadalom nem nyújt lehetőséget arra, hogy megtalálja valódi hivatását.
Bartosz Bielenia (fotó: magyarhangya)
A film újabb és újabb, nehezen feloldható, ezért gondolkodásra ingerlő ellentmondásokat tár elénk. Van ez a rokonszenves és karizmatikus srác, aki ugyan hazugságra építi új identitását, de lendületes prédikációival és zsigeri őszinteségével látványosan a falusi közösség javát szolgálja. A történet folyamán a nyolcadik (Ne hazudj!) mellett más parancsolatokat is megszeg, és mégis, azt érezhetjük, hogy az egész közösségben ő az, aki felforgató tetteivel leginkább Jézus példáját követi. Végre valaki, aki egyszerűen csak érzi, mi a helyes, mi az igazságos, és azt meg is meri lépni. Például alázatra tanítja a pöffeszkedő és hatalomvágyó polgármestert. Felrázza a falut, és ezzel párhuzamosan, miséről misére fejlődve találja meg a saját hangját.
Daniel nagyon hamar képes a bűvkörébe vonni az embereket a képernyő mindkét oldalán, és ebben nagy szerepe van Bartosz Bielenia sokoldalú, ha kell, kirobbanó, máskor pedig a külvilág elé falat húzó, dacos színészi játékának. De ha el is zárkózik, kéken lángoló tekintete elárulja, milyen sok érzés és energia kavarog benne. Ingerült, erőszakra hajlamos, vadul bulizó fiatal felnőttként nagyon is eviláginak és tipikusnak tűnik a karaktere, másrészt érezni, hogy hatalmas potenciáltrejt a megtévesztő külső. Képes ítélkezés nélkül, őszinte kíváncsisággal fordulni az emberekhez, képes arra, hogy kizökkentse, önvizsgálatra késztesse őket. Egyszerűen csak jó érzés a társaságában lenni, hosszabb távon pedig arra inspirál a jelenléte, hogy tegyük rendbe az életünket.
A briliáns karakterrajzon túl a társadalmi porté is ugyanannyira lebilincselő és rétegzett. Az álpap-jelenséget leszámítva nagyon is ismerős, a hazai viszonyoknak is megfeleltethető az ábrázolt világ. A javítóintézetből kiszabadulva csak átmenetinek bizonyul a megkönnyebbülés. A falu első látásra még idillinek tűnik, az embernek ingere támad arra, hogy megkeresse a térképen, és elraktározza magában, hogy ide egyszer el kell jutni.
A közösség belső életét megismerve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ugyan jóval kevésbé erőszakos, mint a javítóintézet, ugyanúgy kegyetlen, berögzült, egyeseket kitaszító és megalázó szabályok szerint élnek a falusiak. Egy szörnyű, több halálos áldozatot követelő közúti baleset traumáját nyögi a falu, és ahogy az ilyenkor szokás, bűnbakot mindig könnyű találni. A Tomasz atya álnéven munkába álló Daniel egyetlen igazi szövetségesre lel a faluban, Elizára (Eliza Rycembel), aki a sok emlékezetes mellékszereplő közül a legmélyebb nyomot hagyja. Legalább annyira lehet izgulni érte, mint a srácért, ráadásul egyre erősödő vonzalmuk azt a nem mindennapi kérdést is felveti, hogy egy álpapnak vajon komolyan kell-e vennie a cölibátust.
Bartosz Bielenia és Eliza Rycembel
Ahogy Daniel személyes sorsa, úgy a templomba szorgalmasan járó közösségben fortyogó gyűlölet is azt a kérdést tolja az előtérbe, hogy mit is jelent ma kereszténynek lenni. Járhatunk gyónni, dobálhatjuk a pénzt a perselybe, de ha képtelenek vagyunk a megbocsátásra, csak a külsőségekben követjük a katolikus vallás tanításait.
És mielőtt még azt a fals képzetet kelteném, hogy a Corpus Christi egy száraz erkölcsi prédikációval ér fel, gyorsan hozzá is teszem, hogy ez a film friss és vagány stílusban, önfeledt pillanatokat is felvonultatva, merész, de nem megbotránkoztató módon állít elénk egy szokatlan, laza és nyilvánvaló tökéletlen, modernkori megváltót.
A hit légjogosultságát, a belőle nyerhető pozitív erőt egy pillanatra sem megkérdőjelezve komoly kritikát fogalmaz meg a katolikus egyházzal szemben. A felszentelt, ugyanakkor megfáradt és megalkuvó plébános helyett a szélhámos Daniel az, aki – a faluban legalábbis - forradalminak tűnő közvetlenségével képes valódi, ezáltal súrlódásoktól sem mentes, viszont felszabadító párbeszédre a hívekkel. Hiába, igazi pap sosem lehet belőle. Jézus bűnösöket és gyilkosokat is a tanítványává fogadott, amennyiben azok megbánták bűneiket és szakítottak a múltjukkal. Alighanem Danielt is a bizalmába fogadta volna. A Jézus tanításaira alapuló, az évszázadok folyamán egy szigorú, hierarchikus rendszert kialakító katolikus egyházra ugyanez már nem mondható el.
És hogy mire elég egyetlen ember szenvedélyes küzdelme önmaga rosszabbik oldala és a környezetében megtapasztalt igazságtalanságok ellen egy olyan társadalmi rendbe ágyazva, amely gátolja és nem ösztönzi az emberek kiteljesedését? A spoilert elkerülve erről csak annyit mondanék, hogy a film nem kerget hamis illúziókat, tisztában van azzal, hogy szereplői Kelet-Közép Európában élnek.
A Corpus Christi azon ritka filmek közé tartozik, melyben az egyes részterületek (rendezés, operatőri munka, forgatókönyv, színészi játék, stb.) külön-külön is dicséretet érdemelnek, együtt pedig egy katartikus élménnyé állnak össze. Reményt ad, földbe döngöl, még sokáig elkísér. Abba az irányba taszigál, hogy ha legközelebb egy templomba tévedek, kiújult és őszinte kíváncsisággal üljek le az egyik padra. Meg abba az irányba is, hogy mielőtt magabiztosan ítélkezem mások felett, megvizsgáljam, vajon mennyire vannak összhangban a tetteim a választott értékrendemmel.
Ezek persze csak az én hevenyészett, film utáni gondolataim, de abban biztos vagyok, hogy ahogy Danielben, úgy a köré épített filmben is hatalmas potenciál van arra, hogy kizökkentsen, önvizsgálatra késztessen, és hogy a hatására tisztábban láthassuk a körülöttünk folyó igazságtalanságokat. Az év eddigi legjobb filmje. Ez persze a sok-sok elmaradt mozibemutató miatt nem egy túlzottan merész állítás, de most úgy érzem, hogy év végén is ott lesz a legjobbak között. Érdemes érte elzarándokolni az újranyílt mozikba.
A Corpus Christit július 2-tól játsszák a mozik.
