Mondj valamit a családodról, a gyerekkorodról, mindenről, ami addig történt, amíg a főiskolára kerültél.
Amikor gyerek voltam meg ifjú, volt egy olyan elmélet, hogy egy ember elsősorban olyan lesz, amilyen osztálynak a tagja. Aztán az volt, hogy az ember olyan lesz, amilyen társadalmi hatások érik. Ma meg ennek pont az ellenkezőjét mondják: kizárólag az a fontos, hogy az ember mit tanult apukától, anyukától. Én azt hiszem, egyik se igaz, hanem vannak bizonyos gének meg hajlamok, meg van egy személyiség, amire mindent mondhatott a család, az anyuka meg az apuka, meg az osztály, meg hát az a társadalmi környezet, meg az a történelem, amelybe beleszületett ez az ország…
Én nem tudom, miért lettem az, aki vagyok. Hagytam, hogy hasson rám az élet, vagy nem tudtam mást csinálni. Magyar vagyok, zsidó vagyok, neológ zsidó családból származom. Abba születtem bele, hogy azt, hogy zsidóság, vegyük úgy, mintha nem volna probléma. Hát van ilyen probléma. Nagyon tudatosan mentem hozzá keresztényhez, nagyon tudatosan mentem hozzá munkás származásúhoz. Itt akartam élni, be akartam illeszkedni. Az apám ügyvéd volt. Deportálták. Tizenkilenc éves voltam, amikor beléptem a mozgalomba.
Azt szerettem volna, ha önmagamért ítélnek el, vagy önmagamért mentenek fel. Ha tizedelés van, akkor nem azért kell kiállni, mert zsidó vagyok, hanem azért, amit én vállaltam: a kommunista meggyőződést. Aztán rájöttem, hogy ez sem az, amit elgondoltam. Remek tanáraim voltak, tele voltam barátokkal, akik nagyon sok utat próbáltak, és akiktől azt tanultam meg, hogy ahhoz, hogy az ember tisztességes maradjon, két lehetséges út van. Vagy tudós lesz az ember vagy művész, és akkor bizonyos szabadsággal rendelkezik. Akkor talán meg tudja valósítani önmagát.
Ember Judit (fotó: MNFA)
Nagyon sokáig azt hittem, hogy választási lehetősége tényleg csak ennek a két rétegnek van. Az életet megismerve jöttem rá, hogy ez nem igaz. A társadalom alsó rétegében ugyancsak van választási lehetőség: hogy ne tartozzanak a középrétegekhez – ha megvédeni nem tudják is magukat. Szóval én, aki mégis jómódú polgári családból származom, azt mondom, hogy proletár asszony vagyok. Mert valahogy a szellemi elitben mögöttem nem áll annyi ember. De nem tudom magamat megvédeni. Ez a női mivoltomból is következik, egy nő mindig kiszolgáltatottabb meg védtelenebb meg ügyetlenebb, és éppen ezért minden társadalmi rétegben egy kicsit proletár. Tehát amikor azt mondom, hogy proletár asszony vagyok, ezt hiszem is. Meg a filmgyártásban tényleg proletár vagyok.
Hánytól hányig jártál egyetemre, és hánytól hányig jártál főiskolára?
1953-ban vettek fel a Lenin Intézetbe, illetve elég nehezen vettek fel, mert azt mondták, hogy X-es vagyok [azaz osztályidegen], de ’55-ben kirúgtak. Aztán segédmunkás lettem, és utána felvettek az Eötvösre, ’56-tól 59-ig. A Főiskolára 1964-től ’68-ig jártam.
A változáshoz az is hozzátartozott, hogy a Főiskola elkezdése után, három hét múlva egyedül maradtam, és megtudtam, milyen jó és milyen rossz oldalai vannak annak, ha egy nő egyedül van a világban egy gyerekkel. Nagyon nagy szerencsém van, hogy olyan pofonmennyiséget kaptam, amitől nyitottabbá váltam, és könnyebben meg tudtam érteni az embereket. Szóval az úriasszony-magatartást egy percig sem vehettem fel, ami valószínűleg a filmvilágban való közlekedésemet megnehezítette, de ettől filmet csinálni, pláne dokumentum-körülmények között, egyszerűbb.
Összehasonlítottad ezt a két időszakot is, hogy ezek más időszakok voltak.
Nézd, itt három időszak volt. 1953-ban érettségiztem, hát az eléggé kemény korszak volt. ’53-ban jött valami más, „tiszta lappal indulunk”, hirtelen nem is értettem. Számomra a mozgalom az apát helyettesítette. Azért szeretem Szabó [István Apa című] filmjét, mert valami olyasmit érzek bele, hogy miközben a mozgalom volt az apánk, közben a saját anyánkról megfeledkeztünk. A mozgalom volt a család. Az istenhitet is helyettesítette. Hogy nem a katekizmust kell [fel]mondani, hanem szabad gondolkozni. Aztán kiderült, hogy mégsem szabad gondolkozni.
Borzasztó fontosak az első gyerekkori filmek. Számomra, azt hiszem, két vagy három film volt meghatározó. Az egyik Leninről szólt. A szovjet film úgy mutatta, hogy Lenin az egyetemen megtudta, mi a világegyetem lényege. Én valami ehhez hasonló élményt vártam, de a Lenin Intézet nem volt az. Borzasztóan utáltak, nagyképűnek, elviselhetetlennek tartottak. Nemhogy a színvonalamat emelte volna ez az egyetem, hanem egyszerűen lesüllyesztett. És ha ez ellen valaki tiltakozott, akkor azt mondták, hogy polgár, meg lenézi a munkásosztályt, és kirúgták.
A Pócspetri forgatásán (Fotó: MNFA)
A második korszak valami csoda volt, 1956-ban kezdődött a bölcsészkaron. Szenzációs tanáraim voltak, akiknek fantasztikus sugárzásuk volt, és valószínűleg valaminek a reakciójaként azt a tudásmennyiséget, ami a fejükben és a könyvtárukban volt, hirtelen átadták nekünk. Az egyik tanárnőm egyszer megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy írni akarok, és az emlékezés mechanizmusát szeretném megírni. Azt mondta, hogy na, idefigyeljen, kislány! Magának igaza van, de ezt már megírták. Leemelte a polcáról az Ulyssest, én meg teljesen ki voltam borulva, egy, mert nem hallottam róla életemben, kettő, mert kiderült, hogy tényleg elírták előlem. Szóval így kaptuk a nyugati irodalmat, meg a történelem másfajta szemléletét, amelyről addig nem lehetett beszélni, meg nem lehetett megismerni, és ez óriási volt.
A Főiskolán tulajdonképpen ugyanez folytatódott, csak hát az 1960-as évek nagy fellendülésében nemcsak anyagot és adatot kaptunk már, hanem azt, hogy… Valahogy nekem a Főiskola mindig a „magasabbra a tetőt, ácsok!” [élményt jelentette].
Nagyszerű osztályunk volt. Agyongyötörtük egymást, viszont muszáj volt lépést tartani. Olyan évfolyamtársaim voltak, akiknél eleinte nem értettem, mit beszélnek. Ott volt Grunwalsky [Ferenc], aki azért mégis Jancsót hozta, ott volt Ragályi [Elemér], aki már akkor is a legnagyobb operatőrök egyike volt, ott volt Horváth Lajos, aki azóta disszidált… Kik voltak még? Csányi [Miklós], Jeli [Ferenc], Mihályfi [László], Szomjas [György]… Szalai Györgyi…, Kamondy Laci, Szalkai [Sándor]... Tényleg sokszor gyűlöltük egymást, de azért borzasztóan figyeltük egymást. Herskó [János] mániája az, ami annyira meghatároz bennünket. Négy és fél éven keresztül kergetett bennünket, hogy anyagot, anyagot, anyagot! És hogy az anyagot rendszerezni kell, és hogy minden filmnek kiáltványnak kell lenni, mert nincs értelme, ha az nem más, mint ami eddig volt.
Ember Judit: Pócspetri (fotó: BBS Archívum)
Azt mondtad – még a bölcsészkari időre visszanyúlva –, hogy az érdekelt, hogyan emlékezik az ember. Mivel magyarázod, hogy ezek szerint már akkor a dolgoknak ez a pszichológiai, lélektani vonala kezdett el érdekelni, ami később a filmjeidben is látható?
Biztos, hogy egy kicsit alkati kérdés is, amit nem tudok megmagyarázni, de hát azért… Kilencéves voltam, amikor deportáltak, tízéves voltam, amikor visszajöttem. Az egész korszak olyan volt, hogy mindent el kell felejteni. És az emberek megpróbáltak mindent elfelejteni. Elfelejteni, hogy ki az apjuk, elfelejteni egy régi történelmet. Ennek voltak progresszív és végül is hosszú távon iszonyatosan regresszív vonásai. Szóval a nagy kohóba való begyömöszölésnek eleinte csak a jó oldalát vettem észre, vagy vette észre egy világ. Aztán kiderült, hogy nem…
1956-ig a pszichológia burzsoá tudománynak minősült, és én úgy tanultam a lélektant a Lenin Intézetben, hogy kizárólag Pavlov kutyája volt a pszichológia. ’56 után már az ember is belekerült a tudományba, nem csak a kutya, és ezek biztos összefüggnek azzal, hogy az emberek elkezdtek ’56-ban emlékezni.
Ezt az emlékezetet nem mindenki ugyanúgy élte át, ugye? Van, aki politikailag kezdett el emlékezni, van, aki nagy történelmi modellekben kezdett el emlékezni.
Van, aki a saját gyerekkorára kezdett el emlékezni, és én azt hiszem, hogy mindenki mindenre elkezdett emlékezni. És számomra a politika meg a társadalom meg a gyerekkor meg az ízek meg a hangulatok… ez bennem olyan borzasztóan [együtt van]. Lehet, hogy ez egy időben volt azzal, hogy felnőtté váltam, de a felnőttséghez hozzátartozik, hogy a világnak vége van, amikor én meghalok, de nem akkor kezdődött a világ, amikor megszülettem. A felszabadulás utáni időszak egyszerűen azt próbálta elhitetni, hogy a világ akkortól van. És ez nem igaz. Mikor kezd el az ember emlékezni? Valószínűleg akkor, amikor már van mire. Szóval, amikor már felnőtt.
Gazdag Gyula, Ember Judit: A határozat (fotó: BBS Archívum)
Voltak olyan döntő élményeid, amelyek mintegy beleverték az orrodat abba, hogy igenis emlékezni kell?
Van egy szörnyű élményem, Sztálin halála. Akkor érettségiztünk. Én borzasztóan megrendültem Sztálin halálakor, és én voltam a DISZ-vezető. Kimentünk [a nagygyűlésre], Gerő [Ernő] tartotta a beszédet, és egy lány azt mondta, hogy ez a Gerő nem magyar ember, ez olyan zsidós akcentussal beszél. Én akkor tagadtam, hogy zsidó vagyok. Én kommunista vagyok! Mi az, hogy zsidósan? Gyönyörűen beszél magyarul. Különben is arról beszél, hogy itt állunk, és Sztálin elvtárs meghalt. Na, mindenféle DISZ-fegyelmit kezdeményeztem, és a vége az lett, hogy a lányt érettségi előtt kirúgták.
Ezt én úgy kaptam vissza – mert mindenki mindent visszakap –, hogy 1955-ben kirúgtak [a Lenin Intézetből], mert az apám kizsákmányoló volt, és hát a nézeteim… Na, ettől ’55 és ’56 között az emberek nem álltak velem szóba, a régi egyetemi társaim átmentek a másik oldalra. Betanított segédmunkás lettem az Egyesült Izzóban. Úgy jártam-keltem, és bizonyos ideig azt is hittem, hogy valóban nincs rám szüksége a világnak. ’56-ban a barátaim meg a rokonaim vitték a zászlót, meg magam is úgy éreztem, hogy ez az én világom, forradalmam, és egyszer csak találkoztam a lánnyal, akinél fegyver volt… Nem fogadta a köszönésemet, vártam, hogy belém enged egy sorozatot, és úgy éreztem, meg is érdemlem.
Évekig elfelejtettem ezt, életem legnagyobb szégyenfoltját… De muszáj emlékezni. És azt mondom, hogy iszonyú nagy szerencsém volt, hogy akkor születtem, amikor, és nem előbb, mert a hatalom az szörnyű dolog… Ez ugyan nem került senkinek az életébe, de a fene tudja, hogy rontottam el [annak a lánynak] az életét? És hányan vagyunk ilyenek, akik ilyet csináltunk csak azért, mert ’53-ig már 18 évesek voltunk. Az ember tudja, hogy soha többé hatalmat… Mert én ma bárkire mondhatom, hogy sz…, meg aljas, meg nincs igaza. Nincs jelentősége. De ha pozícióban lennék, akkor, ha valaki csúnyán nézett rám, esetleg annak is jelentősége van...
Szekfü András (Fotó: MMA Kiadó)
Az ördög ügyvédjeként azért hadd kérdezzem meg, hogy az nem nyugtalanít, hogy ezzel a társadalmi hatékonyság bizonyos lehetőségeiről és szféráiról is lemondasz?
Nem. Nézd, én mindig úgy éreztem, hogy ha az a film, amit csinálok, jó, akkor már a következő könnyebb lesz. Nem következett be, de még mindig optimista vagyok. Lehet, hogy a filmek miatt az ajtó nem nyílik szélesebbre, de végül is valamifajta társadalmi haszna vagy hatékonysága talán lesz…
A részlet Szekfü András: Így filmeztünk 2. című, az MMA Kiadónál hamarosan megjelenő filmtörténeti interjúkötetéből származik.
