Az időhurkos filmek alfája és omegája az Idétlen időkig, de az elmúlt években is fel-felbukkantak hasonló időszerkezetű darabok, lásd a Palm Springs című romkomot, a Synchronic című sci-fit, az Időbűnök című thrillert, a Boldog halálnapot! című horror-komédiát, de Madarász Isti is ehhez nyúlt hat évvel ezelőtt a Hurok című thrillerében. Baranyi Benő szerencsére nem a nagy elődöket és az őket követő hollywoodi tucatfilmeket másolta fantáziátlanul, hanem a kelet-európai, szocreál miliőbe illesztette bele az időhurok-jelenséget. Az időugrást kiváltó eszköz sem egy tudományos dolog, vagy valamilyen szupereszköz, hanem a térségünkre oly jellemző, jó erős, kitudjamiből készült házipálinka. Pontosabban egy kísérleti gyógyszer és a házipálinka kombinációja.
A rendező még valamire ráérzett: nincs szükség ismert arcokra, menő színészekre, akiket unalomig használnak a magyar filmiparban, helyettük teljesen ismeretlen ifjú színészek és amatőrök kerültek a filmbe. A tinik tényleg tinik (legalábbis közelebb vannak korban hozzájuk), Misi szerelmének arcán csodálatos látni a pattanásokat, ahogy a tinikre jellemző – amúgy teljesen értelmetlen – három puszi felbukkanása is üdítő, akárcsak a jól ismert puskázási szokások és a kicsit fapados bulik. Remek látni valódi, hétköznapi embereket, Dunaújváros lakóit, akik olykor szokatlan fizimiskájukkal nagyszerűen passzolnak ehhez a futurisztikus, de egyben a szocialista időket is idéző városhoz.
Ugyanis a filmet főleg a Vasművéről ismert Dunaújvárosban forgatták, ahol olyan menő építmények vannak, mint a repülő csészealj formájú víztorony vagy az erdőben lévő csavarszobrok. De a szintén szocialista iparváros Komló is helyszínül szolgált, ahol a híres, zöld-sárga-piros színben pompázó vasbeton piramis szolgáltatta Misiék otthonát. Ezekben az iparvárosokban mindenhol panel-, üveg- és fémrengetegbe botlik az ember, az alkotók pedig meglátták a városnak azt az arcát, ami a szocializmus jövőképzetéről árulkodik és bátran merték használni a filmben, anélkül, hogy leuralná azt. A rendelőt lélegzetelállító rózsaablak díszíti (ez egyébként a BME épületében van felvéve), a gimi éppen olyan lepukkant, mint a saját emlékeinkben, a kantin, a furcsa padok és a labirintusszerű lépcsőház mind-mind szereplői a filmnek. Egy város épületeinek visszafogott dicsőségét legutóbb a Tesó mutatta meg így nekünk, amiben a panelrengeteg között nyüzsgő mikrotársadalom él (az Békásmegyeren forgott).
A főhőst alakító Bálint Előd a magyar filmgyártás frissen felfedezett ékköve, aki egyébként Kolozsváron végzett színész szakon. Karótnyelt különc karaktert alakít, akit bátortalansága visszatart az élettől, még akkor is, ha az erővel húzná ki az odújából. Az időhurkok jó apropót szolgáltatnak a komfortzónájából való kilépésre, előttünk fejlődik tettrekész hőssé. A szerelmét játszó Erdős Lili az utóbbi évek egyik legautentikusabb tinilányát alakítja, természetes játékából meg nem mondanánk, hogy amúgy Zsótér Sándor színészosztályában tanul. Hatházi András amilyen jelentéktelen karakterrel indít, olyan hihetetlenül mókás szerep jut neki a sokadik időhurok végére, és egy tesze-tosza férfi után még a macsóságot is kipróbálhatja.
Kevésen múlik, hogy egyes jelenetek vagy karakterek nem válnak nevetségessé és nem keltenek bántóan amatőr hatást. Baranyi Benő azonban nagyszerűen érez rá a határokra, megfelelő helyen fogja vissza az őrületes eseményeket. Nézőként végigmosolyogtam a filmet, olyan csodálatos volt látni a csetlő-botló fiatalokat, az ismerős helyzeteket, a leghétköznapibb poénokat a legtermészetesebb módon előadva, a legkifacsartabb helyzetkomikumokat, amit a nagyszerű színészi játék és a remek időzítés tesz maradandóvá.
Ki lehet emelni olyan hibákat, hogy egy-két karakter túl tipikus, vagy elvész a történetszála, vagy néhol sok a zene, vagy hogy nem feltétlen érezni a rendező szándékát, miszerint másképp szeretné láttatni a vidéket. De minek soroljam, hiszen így is végig szórakoztam rajta, és képes volt olyan fordulattal előállni, amit több ezer film megnézése után sem találtam ki előre. A Zanoxról süt, hogy az alkotók imádtak rajta dolgozni.
A cikk elején az Űrpikniket említettem, de abban olyan különc karakterek szerepeltek, akikkel azonosulni nem igazán lehetett, inkább a furcsaságuk miatt voltak érdekesek. Az időhurok tematika ellenére a Zanoxban éppen a szereplők hétköznapi reakciói üdítőek, amikben benne van rengeteg mindenkori tinédzser lelkiállapota, és a város lakói is pont annyira sokfélék, mint amennyire színes embersereggel lehet nap mint nap találkozni a tömegközlekedésen.
A Zanox egyik legmarkánsabb eleme a zene: a legmenőbb fiatal magyar együttesek dalai csendülnek fel, a Ricsárdgírtől kezdve az Egsen át Ohnody-ig, és még a harmincas korosztály is nosztalgiázhat a Groovehouse Hajnal című dalát, vagy akár a Tankcsapdát hallva. A rendező ebben is jó ízléssel válogatott, nem akarta utánozni Tarantinót (mint ahogy próbálja sok fiatal filmes), nem akarta slágerekkel teletömni a filmet a legindokolatlanabb helyzeteket beleértve, sőt, ha erősen figyelünk, még azt is észrevehetjük, hogy néhány dal szövege a cselekményre rímel.
Baranyi Benő számos kisfilm után az Inkubátor Programban készítette el első nagyjátékfilmjét, a Zanoxot. Az alacsony költségvetés ellenére emlékezetes miliőt teremtettek. A rendező mellett egy remek operatőr (Gajdics Dávid), egy nagyszerű vágó (Kis André), egy kifogástalan ízlésű castingos (Jurdi Leila), és egy energikus zeneszerző (Hodován Milán) dolgozott, valamint segítségükre volt egy szórakoztató forgatókönyv életszerű dialógusokkal. Baranyi korábbi kisfilmjei (Csomagtartó, Bújócska, Anja) sokkal komolyabb hangvételűek és földhözragadtak voltak, nem gondoltuk, hogy éppen első nagyjátékfilmjében fog teljesen más irányba menni. De megérte kockáztatni, mert a Zanox mellékhatása csak a széles mosolygás, ami hazáig tart.
