Michel Gondry azon kevés alkotók közé tartozik, aki a videóklip alapvetően „anonim” műfajban igazi szerzővé vált; ennek ékes bizonyítékaként jelent meg pár évvel ezelőtt legjobb munkáinak dvd-gyűjteménye, de a népszerű internetes videómegosztó honlapokon is a legnézettebbek közé tartoznak művei. Gondry azonban nem elégedett meg az ünnepelt kliprendező szerepével, és úgy tűnik, fokozatosan a játékfilmek világában is hasonló, megérdemelt hírnévre tehet szert.
 |
| Nagyra nőtt gyermekként személyes problémáival küzd |
Legújabb filmje, Az álom tudománya az első saját forgatókönyvből készített mozija, és talán nem túlzás kijelenteni: egyben a legjobb is. Első rendezői kalandja a Libidó című szatíra volt, ami teli volt számtalan, Gondry-ra jellemző vizuális ötlettel, sőt a sztorival sem volt gond, ám egészében mégis hiányzott belőle valami, ami meghozhatta volna az áttörést a rendező életművében. Bár a filmnek számtalan rajongójával találkoztam, csak kevesek számára volt egyértelmű, hogy Gondry rendezéséről van szó - sokszor még azoknak sem esett le rögtön a tantusz, akik egyébként klipjeinek rajongói. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása már egy makulátlan filmrendező műve: Charlie Kaufman forgatókönyve tökéletes apropót biztosított arra, hogy a Gondry klipjeiből ismert világ nagyjátékfilmes formát öltsön. Miután a cselekmény legnagyobb hányada egy emberi agyban tett körutazásról tudósít, így szabad volt a terep a szürreális képi ötletek előtt. Számomra a film azonban mégis inkább az egyébként nagyszerű Charlie Kaufman-adaptációk (A John Malkovich menet, Adaptáció) sorába tartozik - természetesen Gondry kézjegyével ellátva, de különösebb személyes többlet nélkül. Ám ez csak növelte a várakozásomat az iránt, saját történetét feldolgozva vajon hogyan vizsgázik a trükkök virtuóza Az álom tudományá-ban.
Nos, tudom, ismétlem magam, de az eredmény felülmúlta amúgy sem szerény várakozásaimat. Már az különbséget jelent az előző produkciókhoz képest, hogy a rendező ezúttal hazatért, és Párizsban, francia filmet készített. A történet középpontjában Stéphane áll, aki nem tud különbséget tenni valóság és álom között. Amíg előbbiben nagyra nőtt gyermekként személyes problémáival küzd és szinte rabszolgamunkát végez naptár-másolóként, addig alvás közben igazi kreatív szupersztárrá válik. Saját tévéműsora van, meghódítja az imádott nőt, egyedi naptárakat készít, zenél és így tovább. Sokszor nekünk, nézőknek is nehéz eldöntenünk, a valóságban járunk-e, vagy Stéphane álmát látjuk megelevenedni, így aztán könnyű megérteni, ami egyébként lehetetlennek tűnhet, hogy mi is zajlik a különös főhős fejében.
Az esendő Stéphane romantikus története önmagában elragadó, de mitől is válik még nagyszerűbbé a film? Kezdjük a színészvezetéssel a sort, amely érdekes módon talán a legerősebb pontja a filmnek. Egy, főleg videóklipeken iskolázott rendezőtől ugyanis elsősorban nem azt várnánk, hogy elérje, a szereplők tökéletesen természetes módon, minden színpadiasságot nélkülözve jelenjenek meg a vásznon. A két főszereplő, Gael Garcia Bernal (Stéphane) és Charlotte Gainsbourg (Stéphanie) már megjelenésükben átlag európai fiatalok benyomását keltik, tökéletesen hűen a film alapgondolatához, miszerint az igazán „látványos” dolgok nem a látható világban történnek. Különösen Gael Garcia Bernalt kell méltatnom, aki ezzel a filmmel bizonyossá tette, nem jelent számára gondot, ha a latin szívtipró szerepéből ki kell lépnie; a csetlő-botló, való világban a helyét nem találó karakterének alakításához semmiféle ripacskodáshoz nincs szüksége.
 |
| Az igazán „látványos” dolgok nem a látható világban történnek |
Ami kevésbé meglepő, ám annál kellemesebb a szemnek, hogy a filmen végigkavargó képi ötletfolyam is csupa olyan elemből áll, amit - kivételes kreativitással - bárki elkészíthet otthonában. Mindez persze azért különösen érdekes, mert tökéletesen illeszkedik a történetbe, hiszen maga Stéphane hozza létre a film vizuális bravúrjait, mint például a saját, álombeli karton-tévéstúdióját. Amikor a mozi-trükkökről hallunk, rögtön egy hatalmas számítógépparkon szorgoskodó csapat jut eszünkbe, akik valami virtuális káprázat létrehozásán dolgoznak, és bár az eredmény bombasztikus, a csoda lényegét veszti azáltal, hogy egy mesterséges folyamat eredményeképp jön létre. Gondry munkássága a bizonyíték arra, hogy lehetséges a szembefordulás a trenddel, ráadásul az, amit látunk a valóság és képzelet határán táncol, így ezáltal még hatásosabb lesz. A film a további formai elemek tekintetében is az egyszerűségre törekszik; így például a jelenetek többsége kézikamerás felvétel, a képek lazán komponáltak, a színészeknek van terük (és kedvük) az improvizációra.
A fentebb már említett Gondry-válogatás dvd-n található egy személyes dokumentumfilm a rendező életéről, Örökké 12 éves voltam címmel, amelyben kifejti: a mai napig álom és valóság között lebeg az élete, és gyerekkori képzelgései a mai napig elkísérik. Úgy tűnik, ezt a világszemléletet képes átragasztani az egész stábra, aminek következtében Az álom tudománya olyan nagy kérdésekről képes gyermeki könnyedséggel beszélni, mint az emberi képzelet határai, vagy a tudatalattink működése. Talán nem túlzás kijelenteni, Gondry egyike korunk legeredetibb rendezőinek. Igazi szerzői filmes. Nehéz olyan alkotást találni ugyanis, amelyben a szerző belső világa, a vizualitáson keresztül ennyire szervesen illeszkedik a történetbe. Ezért a rendezőnek csak azt kívánhatjuk: fel ne ébredjen!
Michel Gondry új filmje: Az álom tudománya a Filmhu Filmklubban. Gyere oda: 2007. április 25. 18 óra, Odeon Lloyd. A film után beszélgetés Enyedi Ildikóval. Moderátor Müllner Dóra. Játssz és nyerd meg 10 jegy egyikét!
