Höllering György, ahogy filmjének magyar kópiáján nevezi magát, 1897-ben született a Bécs melletti Baden-ben. Apja színigazgató és szinházi zenész volt, pályáját ó is a színpadon kezdte, apját helyettesítve. Az 1920-as évek elején Berlinbe költözik, ahol bekerül a filmszakmába – gyártásvezetőként és vágóként dolgozik. Legjelentősebb berlini munkája a Kuhle Wampe (1932) c. film, melyet Slatan Dudow rendezett Bertolt Brecht forgatókönyvéből. Höllering a film egyik gyártásvezetője volt. (Az erősen politikus, baloldali sőt kommunista filmet Hitler alatt azonnal betiltották.) Hölleringnek 1932 végén maga és zsidó származású felesége biztonsága miatt is távoznia (mondhatjuk: menekülnie) kellett Németországból. Rövid ideig Ausztriában dolgozott, majd 1934-ben családjával Magyarországra költözött, hogy itt filmet készítsen.
A filmterv fogantatását Passuth László (kortárs és barát) elbeszéléseiből ismerjük. Höllering valahol egy nyugat-európai kávéházban beszélgetett Schäffer Lászlóval, akit operatőri munkája már Szumátrára is elszólított. Höllering exotikus filmet szeretett volna készíteni, valahol a déli tengereken, mire Schäffer azt mondta: elég, ha Magyarországra megy, ott van a Hortobágy, ahol táj, állatok és emberek legalább olyan érdekesek. Bár Hölleringnek, aki a készülő film producere is lett, csak szerény anyagi eszközei voltak, belevágott a vállalkozásba. A következő két évben a legváltozatosabb pénzügyi manőverekkel tudta a munkálatokat úgy-ahogy finanszírozni.
1934 nyarán Höllering és kis csapata több hétre leköltözött a Hortobágyra, és ott film felvételeket készítettek a napszakokkal változó tájról, az állatokról, a gémeskutakról, az épületekről és az emberekről is. Schäffer (aki korábban Walter Ruttmann egyik operatőre volt a „Berlin, egy nagyváros szimfóniája” című filmben) rendkívüli szépségű képekben rögzített mindent.
Höllering 1935-ben, a „Hortobágy” forgatásán.
Az ősz folyamán Höllering arra a következtetésre jutott, hogy filmjét csak akkor fogják a mozik bemutatni, ha abban valamilyen történet is lesz. Megkereste tehát Móricz Zsigmondot, a kor egyik nagy íróját, a parasztság ábrázolóját: írjon filmnovellát és forgatókönyvet, hogy kiegészíthessék a leforgatott anyagot. Móricz két részletben meg is nézte az addigi „musztereket”. Az első nap után csalódottan írta naplójába: „Ez egy olyan magánkalóz lehet a filmdzsungelben, aki a Hortobágyot felfedezte magának.” A második vetítési napon azonban megváltozott a véleménye. „… egy olyan téma, ami méltó hozzám.” – írta a naplóba, és 1934 december elején vonatra ült Debrecenbe, majd kihajtatott a Hortobágyra, ahol a felvételeken látható csikósokkal és másokkal beszélgetve tájékozódott, történeteket gyűjtött. A Pesti Napló karácsonyi számában már meg is jelent a „Komor ló”. Móricz hamarosan forgató-könyvet is írt elbeszéléséből, és hosszas tárgyalások, viták és megegyezések következtek Hölleringgel, amíg végülis kialakult a rendező elképzeléseit is tükröző változat.
Móricz eredeti koncepciója megmaradt. Az elkészült film ugyanúgy három generáció történetét jeleníti meg, mint az első filmnovella. Van egy idős pár, akik egymásra találnak, van egy fiatal lány, aki kiharcolja, hogy ne a gazdag paraszthoz kelljen mennie, hanem a vagyontalan csikós fiúhoz, akit szeret. És van a kisfiú, akit már a modern technika vonz, nem akar csikós lenni, és eléri, hogy a vágyát követhesse. Ugyanakkor lényegesek a változások is, amelyek a Hölleringgel közös munka során kerültek a forgatókönyvbe. Móricznál az idős pár története egy házastársi sértődés és kései kibékülés, egy bosszúból elkövetett hazugság (megcsaltalak, mondja a sértett feleség) és annak cáfolata (nem csalta meg és negyedszázad után visszatér hozzá). Höllering ezt úgy alakítja át, hogy egy emberöltővel ezelőtt két szerelmes azért nem lehetett egymásé, mert a lányt gazdag férjhez kényszerítették. Most viszont az idős asszony, megözvegyülve, megkeresi egykori szerelmét, hogy együtt éljék le hátrelevő éveiket. Ez a változat amellett, hogy hihetőbb, ellentétet is képez a fiatalok történetével, ahol a lánynak már nem kell hozzámennie gazdag kérőjéhez, kiharcolja a szíve jogát. Végül a kisfiú, akit Móricznál filmesek (!) autója nyűgöz le és sofőrségre vágyik, Hölleringnél egy olajfúró torony mesterével barátkozik, biciklit szerel és gépész szeretne lenni. A filmnovellától az elkészült filmig mindegyik változatban közös, hogy az ősi életforma csodálatos, de a múlté – át kell adnia helyét egy új, modern világnak.
A Hortobágy mai kifejezéssel: dokumentum-játékfilm. Elkészítése során Höllering végig nagy anyagi nehézségekkel küzdött. A film befejezése után, 1936 késő tavaszán családjával Angliába emigrált. A Hortobágy-gyal itthon a továbbiakban a Kovács és Faludi filmlaboratórium és filmgyártó cég foglalkozott, feltehetően adósság fejében jutott jogokhoz. A magyarországi bemutatóra – talán éppen ezért – egy év késéssel, 1937. március 18-án került sor, egy rövid bohózattal („Hol alszunk vasárnap?”) egy műsorban.
Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság (a filmcenzúra) a Hortobágy-ot csak négy rövidítéssel engedte itthon bemutatni, a teljes film külföldre vitelét azonban megengedte. (Ennek köszönhetően látható ma a csonkítatlan film.) „Elrendeli a bizottság a lovak és gólyák párzási jeleneteinek (..) továbbá az ellési jelenetnek (...) végül az elpusztult ló temetési jelenetének (…) kivágását.” A határozat nem nyilvános (pro domo) részében pedig felkérték a céget, „hogy a kivágott részeket csak tudományos célra használja fel.” Ily módon a 2366 m-es filmből több, mint 10 %-ot, 267 m-t vágattak ki. Hogy ez mekkora veszteség volt a filmnek, azon is lemérhetőü, hogy külföldön, ahol ezek a jelenetek nem voltak kivágva, a kritikusok majdnem mindig kiemelték a kiscsikó születését, az ellési jelenetet, mint az egyik legszebb képsort.
Passuth László, Höllering és Mezey (?) Ernő 1935-ben, a „Hortobágy” forgatásán.
A Kovács és Faludi cég megfellebbezte a kivágásokat. Kádár L. Levente (belügy)miniszteri osztályfőnök véghatározatában a kivágásokat helybenhagyta, mivel – írta - „a filmből kivágni rendelt részek ízléstelenek”. Egy haszna mégis lett a fellebbezésnek: a filmet ismeretterjesztőből játékfilmmé minősítették át. Ennek akkoriban komoly jelentősége volt, mert a (magyar) játékfilmre 8 darab un. cenzúrajegy járt, amit darabonként kb. 1.800 pengőért lehetett a piacon értékesíteni. Mivel ekkoriban 100-120 ezer pengőből készültek a magyar filmek, a „Hortobágy” pedig bizonyosan jóval kevesebből, ez az összeg fontos lehetett.
A két budapesti moziban összesen egy hétig játszották a „Hortobágy”-ot 1937-ben, megcsonkított formában. Ennek ellenére a filmről hosszú és elismerő cikket írt Márai Sándor a Pesti Hírlapba, Szabó Zoltán a Napkelet-be, Komor András a Tükör-be, Dénes Tibor a Katolikus Szemlé-be. Szőts István 1945-ös Röpirat-ában írja: „Egy osztrák jött – egy osztráknak kellett felfedezni azt a gazdagságot, amiben öntudatlanul éltünk.” Móricz Zsigmond, aki a sok vita és néhány epés naplóbejegyzése ellenére a forgatásra is lement 1935 augusztusában, és nagy riportban számolt be róla, 1937-ben néhány héttel a budapesti bemutató előtt a bécsi premieren látta a (teljes) filmet. A Pesti Napló tudósítója szerint: „Meghatottan nézte végig az előadást, és kijelentette, hogy ez a legjobb magyar film, amelynek nem lehet felbecsülni a propagandaértékét. A felvételek tökéletesek, Höllering rendezése páratlan, Lajtha László kísérőzenéje drámai színes és izgalmas. A siker igen nagynak látszik.”
A „Hortobágy” tehát, bár hagyományos moziban alig forgalmazták, filmfőiskolai, egyetemi vetítéseken, újabban televíziós megjelenéseivel beleépült a magyar filmes emlékezetbe. Filmtörténészek hatását felfedezni vélik Fábri Körhintá-jától Kovács András Ménesgazdá-jáig. Jancsó Miklós pedig (akinek korai filmjeire szintén hathatott a „Hortobágy”) Hölleringet 1967-es debreceni látogatásukkor a legnagyobb magyar realista filmesnek nevezte. Jelenleg (2012 tavaszán) a „Hortobágy” hiányzik a videotékákból, mivel még nem készült belőle digitálisan felújított kópia és dvd kiadás. Talán a Művészetek Palotája 2012. márciusi 16-i hangversenye után, ahol Lajtha László Hortobágy szvitjét a film képei kísérték, erre is sor kerül.
Höllering 1936 nyarán Angliába érkezve, azonnal elkezdte szervezni a „Hortobágy” bemutatóját. A filmnek itt is jelentős sikere volt, a legjobb kritikát nem kisebb író, mint Graham Greene írta róla. Hoellering (ahogy ettől kezdve írta magát) hamarosan az Academy Cinemá-nak, a londoni Oxford Street elit mozijának lett társ-vezetője.
Höllering és vendéglátói 1967-ben a Hortobágyi csárda előtt.
Első sor: Kristóf Klára, Somogyi Lia, Höllering,
Második sor: ismeretlen, Jancsó Miklós, Virágos Zsolt (tolmács), Pap Pál.
1940 nyarán Angliában a háborús hisztéria kapcsán internálták az összes német és osztrák „idegent”, tragikomikus módon egybecsapva Hitler elől menekült német zsidót és Hitler-imádó angliai németet. Hölleringet is több hónapra elzárták. A táborban Hans Gál osztrák-német zeneszerzővel tábori musicalt írtak. A „What a Life”-ot Hoellering rendezte, Gál zenéjével. Újra szabadon, Hoellering bekapcsolódott az angol kormányzat háborús propagandájába, és több rövid filmet készített különböző minisztériumok megrendelésére.
A háborúban az Academy Cinema bombatalálatot kapott, Hoellering szervezte az újjáépítést. Amikor a mozi tulajdonosnője nyugdíjba ment, megvette a mozit, és haláláig vezette. A mozival együtt filmforgalmazó céget is működtetett. Ez a cég, azaz Hoellering mutatta be Angliában a hatvanas évek jelentős európai és ázsiai művészfilmjeit. Hoellering szervezte meg a hatvanas évek magyar új hullámának bemutatóit is, Jancsó, Kovács, Kósa, Gaál és mások filmjeit.
Filmrendezőként még három alkotás fűződik nevéhez. 1951-ben mutatták be nagy játékfilmjét, a „Gyilkosság a katedrálisban”-t, melyet a Nobel-díjas T.S. Eliot drámájából (és az író személyes közreműködésével) készített. A film a Velencei Filmfesztiválon a legjobb díszlet és a legjobb kosztümös film kategóriadíjait nyerte. Két dokumentumfilmet is készített Angliában: 1944-ben az „Üzenet Canterburyből”-t, és 1950-ben az „Alakok és formák”-at, az absztrakt képzőművészetről.
Lajtha Lászlóval, a „Hortobágy” zeneszerzőjével később is együttműködött: Lajtha írta az „Alakok és formák” és a „Gyilkosság a katedrálisban” zenéjét is.
Hoelleringet, aki 1967-től 1971-ig a Brit Filmintézet kuratóriumának is tagja volt, halálakor, 1980-ban mint az angol filmélet megbecsült, jelentős szereplőjét búcsúztatták. Dilys Powell írta róla, hogy az a 36 év, amit Hoellering az Academy mozik élén töltött, legalább annyi értéket adott az angliai filmkultúrának, mint egy-egy rendező életműve.
A teljes film a youtube-on
