Peter Strickland minden filmjében sajátosan intenzív atmoszférát teremt, tudatosan bont meg olyan jól ismert műfajokat, mint a vígjáték, a giallo vagy a 70-es évek pornófilmjei, miközben a témákban is gazdagon válogat: a szexuális dominancia, a művészi önérzet, az emberi test működése és a megszállottság is gyakran visszatérő motívum a munkáiban.
2020 nyarán jött a hír, hogy a következő filmjét (amit az NFI is támogatott) abból adódó frusztrációja ihlette, hogy az étkezési zavarokat és gyomorbántalmakat általában komikus módon mutatják be a filmek, pedig a valóságban rengeteg szenvedést és szégyenérzetet élnek át, akik valamilyen emésztési betegségben szenvednek. Míg az erőszak és szexualitás ábrázolása teljesen elfogadott a filmművészetben, az emberi test működéséhez még mindig rengeteg tabu kapcsolódik.
Ariane Labed / Forrás: Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál
„Az ételek sötétebbik oldalát akarom feltérképezni, és közben szemügyre veszem a privát szférához tartozó, kínos bél- és gyomorbántalmakat. Mindezt méltósággal fogom tenni. (Vagy legalábbis azt remélem.) – mesélte nekünk a rendező két évvel ezelőtt, de akkor még nem sejtettük, hogy a gyomorbajokat egy szatirikus művészeti performanszba fogja belecsomagolni.
Egy háromtagú avantgard zenekar kábeleket dugdos a paradicsomlevesbe, eltorzítja a sercegő tojás, a turmixgép vagy az asztalra letett csokitorta hangját, és az előadást időnként performatív disznóvágással vagy orvosi vizsgálatokkal színezi tovább. Ők a Sonic Catering Band (magyarra nagyjából ‘szónikus étkeztető zenekar’-ként lehet lefordítani), egy kulináris előadóművészeti társulás, élen az önhitt és diktatórikus Elle-lel (Fatma Mohamed), mellette a volt szeretője, Lamina (Ariane Labed) és az ifjú tojásfetisiszta, Billy (Asa Butterfield) is a csapat tagja. A zenekar felvételt nyer a hasonlóan furcsa nevű The Sonic Catering Institute több hetes inkubátor programjába, ahol a hely igazgatója, Jan Stevens (Gwendoline Christie) mentorálja őket, felügyeli a munkafolyamatokat, és hetente egyszer a nyilvánosság számára is megnyitja az előadóteret.
Gwendoline Christie és Asa Butterfield
Bár szinte végig a háttérben mozog, a történet fontos szereplője és narrátora a félénk író, Stones (Makis Papadimitriou), aki a rezidencián töltött ideje alatt a zenekart árnyékként követi és minden lépésüket dokumentálja, miközben egyre súlyosbodó gyomorbántalmakkal küzd. Erős puffadás és gyomorsav kínozza, egy tisztességes fingot sem mer elereszteni a csapat társaságában, mert ha elvonul, rögtön jönnek utána, minden percben igénylik a társaságát. Stones állapota egyre rosszabb, és ahogy azt sejteni lehet, egy ponton a meggyötört belei is a performansz részévé válnak.
A 2009-es Varga Katalin Balladája (berlini Ezüst Medve a legjobb hangnak) és a Berberian Sound Studio után a Flux Gourmet-ban is központi szerepet kap a hangkulissza, de a kulináris környezet, a fröcsögő levesek és roppanó zöldségek miatt az ízek és szagok érzékelése is felerősödik. A főzés elektronikus zenével való fúziója egyébként egy létező kortárs művészeti jelenség, sőt, a filmbe egyenesen Strickland múltjából érkezett: a Sonic Catering Band a rendező saját zenekara volt a 90-es évek végén, amivel hasonló kulináris koncerteket adtak.
Fatma Mohamed
Stones fokozódó egészségügyi problémái mellett a film ennek a szuggesztív triónak a dinamikáját követi az előadásokon, a háttérben zajló technikai és személyes vitákon, és az őket kísérő férfinak adott, privát interjúkon keresztül. A VH1 csatornán futó egykori Behind the Music is eszünkbe juthat Elle, Lamina és Billy interjúi közben, ahogy a zenekaron belül belső viszályokról, kreatív nézeteltérésekről panaszkodnak. Strickland fontos inspirációként emelte ki A turné (This is Spinal Tap) című 1984-es áldokumentumfilmet, melynek szerves részét képezik ezek a zenekari interjú-paródiák. Bár Strickland humora nem olyan direkt, mint Rob Reineré, a Flux Gourmet is erősen szatirikus hangvételben festi meg a banda működését, és a negédesen manipulatív patronálójukkal való kapcsolatot.
Ahogy mindig, Stricklandnél az abszurd elemek most is organikusan belesimulnak az önmagában is bizarr történetbe, így például nem okoz különösebb meglepetést, amikor Jan Stevens pillanatok alatt elcsábítja a csendes Billyt, az intézet támogatásáról lecsúszó rivális banda teknősöket dobál be az ebédlő ablakán, vagy ott vannak az előadás utáni, kifejtetlenül maradt orgiák, ahol a közönség minden alkalommal “köszönetet nyilvánít” a művészeknek.
A különböző művészi attitűdöt képviselő zenészek és a hozzájuk csapódó önbizalomhiányos író nagyszerűen illeszkednek Strickland univerzumába – mintha csak egy meghasadt zseniális elme négy különböző arcát látnánk –, de természetesen állandó színésze, Fatma Mohamed mozog benne legotthonosabban, aki most először kapott a rendezőtől főszerepet.
A habos-babos ruhákba és szatén apácajelmezekbe öltöztetett Gwendoline Christie is parádés az intézet vezetőjeként, ahogy a maga szofisztikált angolságával próbálja a saját képére formálni a zenekar kreatív koncepcióját, mondván, tőle jön a pénz, ezért joga van beleszólni az előadás menetébe. Művész és patronálójának jellegzetes konfliktusa bontakozik ki a történetben, ami természetesen nem csak erre a furcsa kulináris táborra vonatkozik, hanem bármilyen művészeti ág működéséről sokat elárul.
Legutoljára A négyzet, Ruben Östlund szatírája mutatta be ilyen hatásosan a kortárs művészek és művészetek abszurditását, de Strickland audiovizuális sokszínűsége, sajátos atmoszférája és a humora – amely egyszerre nagyon brit és illeszthető bele a ‘furcsa görög hullám’ vonulatába is – talán még kifinomultabb érzékkel adja át ennek az őrült világnak a működését.
A Flux Gourmet-t a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk, magyar bemutató dátumról egyelőre nem tudunk. A rendező előző filmjei közül a Varga Katalin balladája, a Berberian Sound Studio, és a The Duke of Burgundy is látható volt itthon a moziban.
