„Báj és humor csak a belpesti szemüvegen keresztül fedezhető fel a falusi életben” – éles reakciót váltott ki a közönség egy tagjából, amikor Pálfi György rendező arról beszélt, hogy a Hukkle társadalomábrázolásában hogyan keveredik a szellemesség a groteszk haszonelvűséggel. A teremben egy pillanatra megfagyott a levegő, de a rendező könnyed stílusával hamar tovább tudta lendíteni a beszélgetést. Pedig az alkotónak ebben az esetben igaza volt, a Hukklében valóban finoman fonódik össze az óvatosan beleszőtt humor a valóság taszító képeivel. Az estének az incidens előtt és után is meghatározó témája volt a falusi valóság filmre vitele, a természet törvényei előtti egyenlőség, illetve a városiak számára nehezen felfogható, közvetlenebb kapcsolódás az állatvilággal.
A Filmrendezők klubja a növekvő érdeklődésre való tekintettel a legutóbbi vetítését már a Corvin moziban tartotta. A Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének mesterkurzusán ezúttal Pálfi György beszélgetett az NFI Filmarchívum által nemrég felújított diplomafilmjéről Bernáth Szilárd rendezővel.
Pálfi György és Bernáth Szilárd / Forrás: A Magyar Játékfilmrendezők Egyesülete Facebook-oldala
A beszélgetést a Hukkle keletkezési körülményeivel indították. Pálfi György annak a híres Simó-osztálynak a tagjaként végzett az SZFE-n, ahol minden diák egész estés játékfilmmel diplomázott. Az osztály tagjai az erős közösség ellenére eltérő stílusokban alkottak. „Nagyon büszkék voltunk, hogy mind másfélét csinálunk. Én legalábbis kifejezetten mindig úgy léptem, hogy ne hasonlítson arra, amit a többiek csinálnak.” Az effajta lázadás megjelent a diplomafilm témájának választásakor is, mivel Simó egyetlen kikötése az volt, hogy mindenki egy így jöttem-filmmel diplomázzon. Pálfi ekkor azonban még nem érzett indíttatást egy alanyi filmre, ez számára később, csak a Taxidermiával érkezett meg.
„Tudtuk, hogy vagy nagyon szar filmet csinálunk, vagy nagyon fog működni.” A Hukkle egy különleges rövidfilmes formai ötletből nőtte ki magát: a rendező egy zenei filmet akart csinálni zene nélkül. Ezt sikerült is megvalósítani, mivel a kész filmből szinte teljesen hiányzik az emberi beszéd. Helyette jellegzetes életképekkel és különféle hangokkal, zörejekkel mutatja be egy falu közösségét, amiből fokozatosan rajzolódik ki a bűntettek hálója, egy méregkeverő asszonnyal a középpontban.
Hogy a formán túl pontosan miről szóljon a film, az csak az előkészítés vége felé fogalmazódott meg Pálfi feleségében, Ruttkay Zsófia dramaturgban. Az ő ötlete volt, hogy a zenei formát egy krimi köré szervezzék. Az inspirációt a tiszazugi méregkeverők esete adta, annyi különbséggel, hogy itt a falu asszonyai nem ölnek, hanem a haszon érdekében gyöngyvirággal megbetegítik a teherré vált családtagokat.
Pálfi György többször visszatért a gondolathoz, miszerint a film egy rejtvény, aminek több értelmezési rétege van. A történet a játszani vágyó nézők együttműködésére épít, de az sem baj, ha nem rakják össze az egész puzzle-t, mivel az életképek közé rejtett cselekmény megértése nélkül is különleges élményt nyújthat a film.
„Próbáltuk úgy mesélni a történetet, mintha nem tudnánk, mit történik a következő pillanatban” – idézte fel Pálfi. Kiderült, hogy egyes stábtagok csak a forgatás vége felé rakták össze, hogy ez valójában egy krimi, de más munkatársaknak és a film régi rajongói közül néhánynak évek kellettek a kirakós befejezéséhez. A film azért nem jutott el Cannes-ba, mert az egyik előválogató, – aki ezért később Pálfi elnézését is kérte – ekkor még nem értette meg, hogy egy bűnügyi történetet lát. A közönség tagjai közül is többen is lelkesen jelezték, ki meddig jutott a titkok felfejtésében.
Rendezőileg az egyik legnagyobb kihívás az volt Pálfi számára, hogy minden nap le kellett fordítania a forgatókönyvet végletekig leegyszerűsített instrukciókra. Ugyanis helyi, amatőr színészekkel dolgozott, akik önmaguk egy változatát adták a kamera előtt. A rendező a végére már kifejezetten sportot űzött a minimalista iránymutatásból, az egyik kulcsjelenetnél például csak annyit mondott a rendőrt alakító színésznek, hogy „odamész az íróasztalhoz, ránézel a képekre, gondolkodsz, majd kinézel az ablakon.” És a színész tette a dolgát.
A casting hasonlóan szokatlan módon, rettentő sok és rossz kisfröccs kíséretében zajlott. Ozorán híre ment, hogy egy fiatal pesti filmes járja a környéket, és a rendezőt mindenki behívta magához egy italra, így találta meg a megfelelő arcokat. Apró filmes vicc volt Pálfi részéről, hogy a falusiak közé érkező városi rokonokat ezzel szemben olyan profi színészek alakították, mint Ónodi Eszter. Ez a fogás ráadásul tovább fokozta a városi karakterek idegenségét a közegben.
A film történetmesélése időtálló, de két évtized mégis csak két évtized, és ez leginkább a CGI-on látszott meg, ami miatt kicsit szabadkozott is a rendező. Az állatokról készült felvételek mind valódiak, különböző kreatív módszerekkel oldották meg a macska megmérgezését vagy a béka bekebelezését. A sokak által, sokféleképpen értelmezett CGI vadászrepülő talán épp a hihetetlenül realisztikus megoldások miatt tűnt ki még inkább. Ugyanakkor Pálfi a kezdetleges technológia ellenére is ragaszkodott a vízióihoz: „Az embernek vannak álmai, hogy miket akar. Ez az ‘így jöttem’ ebben a filmben. Hogy itt vagyok, ilyen snitteket akarok, ilyet tudok. Ne mondjátok meg nekem, hogy lehetetlen az F-16-os meg a vakond, vagy hogy lehetetlen az aratást egy snittben felvenni.”
A rendező egyébként félkomolyan megjegyezte, hogy remélte, az NFI kicsit felújítja majd a poros trükköket. Majd a CGI-állatok kapcsán röviden megemlítette a már vágás alatt álló új filmjét is. Az Athén mellett felvett Tyúk esetében, ami egy baromfiudvar életét követi nyomon, a technológia fejlődése és elérhetővé válása miatt sokkal könnyebbé és olcsóbbá vált az utómunka.
A film zenei aspektusáról sajnos kevés szó esett, jobban izgatta a nézőket a Hukkle krimi mivolta és a falusi élet megjelenítése. Annyi azért elhangzott, hogy a film dramaturgiája a zenei művekhez hasonlóan épült fel, és visszatérő motívumokkal dolgozott, mint például a csukló narrátor. Arról is esett szó, hogy sokak közös és hosszadalmas munkájára volt szükség ahhoz, hogy az összegyűjtött atmoszférákból kialakuljon a film sajátos hangi világa. „Hónapokon át tartó pingpong volt, hogy hogyan találjuk meg jelenetről jelenetre azt az arányt, ahol a zene még nem zene, hanem hihető zaj és zörej, ami ritmikusan lüktet a nézőben.”
A beszélgetés végéhez közeledve a szervezők olyan varázsképeket vetítettek a nagyvászonra, amilyeneket Pálfi mellékelt annak idején első pályázatához, hogy ezek segítségével magyarázza el leendő filmje nyelvét. A varázsképek idilli pillanatokat mutatnak, amik mögé kell nézni, hogy észrevegyük a megbúvó mintákat abban, ahogy a vonalak összefutnak. És ha a filmet is egy ilyen játéknak fogjuk fel, akkor a rendező szerint a Hukkle végén elhangzó diegetikus népdalok épp úgy szolgálnak megoldással, mint a keresztrejtvények utolsó oldalán fellelhető megfejtések. Pálfi kifejezetten büszke arra, hogy az eredetileg kijelölt, rejtélyes-játékos filmnyelvet meg tudta tartani, és „a főcsapás ugyanaz maradt, amiről soha nem tértek le, és mindig vezette őket a filmben.”
