Pohárnok Gergely: A Hukkle az egyik kedvenc filmem

Két hónapja, a Főfotó nevű helyen, ami fotógaléria, analóg fotókidolgozó műhely és kávéház, ahol szoktak filmklubokat vagy fotográfiával kapcsolatos eseményeket szervezni. Itt vetítették a Hukklét, ami után volt egy beszélgetés is.

Milyen volt most látni?

Amióta elkezdtem operatőrködni, több mint harminc filmet fotóztam, de a Hukkle az egyik kedvencem. Nem a saját munkám miatt, hanem mert nagyon eredeti és szuper film. Amikor láttam a forgatókönyvet és amikor Gyuri (Pálfi György rendező – a szerk.) elmondta az ötletét, akkor is azt éreztem, hogy nagyon eredeti és komplex, sok rétege van, és hogy egy igazán jó film lehet belőle.

Mire emlékszel a forgatásról?

A filmet Ozorán forgattuk, ami azóta egy hatalmas fesztiválközpont lett. De akkor egy teljesen eldugott falu volt, ahol semmi sem volt, csak egy posta és egy kocsma, a helyieknél voltunk elszállásolva. Gyuri legalább egy évet töltött ott a forgatás előtt, mindketten sokat jártunk le. Nagyon intim volt az egész.

Ami meglepő volt számomra, hogy a forgatókönyv nagyon rövid, összesen tíz oldal volt, a film pedig nyolcvan perces. Általában úgy van, hogy egy perc egy oldal, tehát egy 100 oldalas forgatókönyvből 100 perces film lesz. A Hukkle ezzel szemben nagyon tömör és rövid forgatókönyv volt, amibe elképesztően bonyolult dolgok voltak leírva. Például hogy bemászik a méhecske a bácsi nyakába, megszúrja, onnan a kamera mindenfelé megy, és azt éreztem, hogy ezt lehetetlen megcsinálni az állatok és a bonyolult kameramozgások miatt. Akkor még nem kameramozgásnak hívtuk, hanem összekötéseknek, dramaturgiai kötéseknek. A forgatás alatt aztán mindegyik tényleg úgy valósult meg, ahogy le volt írva. Nagyon jó élmény volt, hogy amit én teljesen lehetetlennek tartottam, azt végül meg tudtuk csinálni. Szerintem izgalmas, vizuálisan érdekes megoldások, kameramozgások, kötések, képi ötletek vannak benne, amik papírról indultak.

Pálfi György és Pohárnok Gergely a Hukkle forgatásán (Fotó: Szalmás Péter)

Állatokkal milyen volt forgatni?

Minden jelenet nagyon ki volt találva, azokat kellett megvalósítani. Ugyanúgy le volt írva minden, mint egy átlagos fikciós filmnél, amiben dialógus van és a szereplők között interakció. Ez a film is egy történeten alapul. Hiába a sok állat, a forgatás nem olyan volt, mint egy természetfilmnél, hogy lementünk és vadásztunk képeket. Pontosan ki volt találva, hogy a katicabogár rászáll a pásztorlány mellére, onnan pedig az őt leső parasztfiú orrára. Ezt úgy valósítottuk meg, hogy a srác orrát bekentük mézzel és odaszállt a katica.

Volt egy fantasztikus állatidomárunk, Huszák Péter, aki mindenféle állathoz értett. A katicát nem lehetett idomítani, de aki érti, hogy hogyan viselkednek, az tudja, hogy hogyan lehet rávenni valamire. A film azzal kezdődik, hogy egy vipera kimászik az odújából, egy kőhányásból, és a kamera a viperán indul el és suhan tovább, miközben elénk tárul a falu. Mi építettük meg a viperafészket egy domb tetején, ahova darabokra szedve cipeltünk fel egy több száz kilós kameramozgató eszközt, amivel meg tudtuk oldani ezt a speciális mozgást. A vipera egy csőbe volt berakva, de mivel hüllő, túl hideg volt, ezért nem akart előjönni. Az állatidomár tudta, hogy a hideg miatt nem bújik elő, ezért melegíteni kellett, más állatokat meg pont lehűteni, hogy úgy viselkedjenek, ahogy akartuk.

Mondtad, hogy a tiétek nem hasonlított egy természetfilm forgatására. Elmélyedtél azért a műfajban?

Nem az volt a cél, hogy a Hukkle egy természetfilmhez hasonlítson. De például amikor a disznónak teljesen egyedül, egy konkrét útvonalon, egy viszonylag tág képen végig kellett mennie a falu utcáján, akkor csokoládék voltak lerakva neki abban a sávban, ahol mennie kellett. Hajlandó volt végigmenni, de nagyon okos állat és másodszorra már nem csinálta meg. Többször vissza kellett mennünk, hogy le tudjuk forgatni.

A víz alatt játszódó jelenetben amikor a csuka elkapja a békát, látjuk, ahogy beesik a vízbe a horgászcsali, és meglátunk egy halott embert. Ezt az Állatkertben, a vidraházban vettük fel. Nagyon kedvesek voltak, mert kiürítették és leeresztették nekünk a medencét, amit ki kellett pucolni és kivinni a vidrákat, utána pedig feltöltöttük, beleraktuk a hullát és egy hatalmas csukát, ami már két-három hete nem evett, hogy biztosan meg akarja enni a békát.

Forog a Hukkle (Fotó: Szalmás Péter)

12 órát töltöttünk a hatalmas akvárium másik oldalán, a kamera fel volt építve egy sínre, és amikor közelebb jött a hal, akkor odagurult a kamera és elkezdtünk forgatni, hogy hátha most elkapja a békát. Ez gyakorlatilag a zárás előtti utolsó fél órában történt meg, addig rengeteg film nyersanyagot elpazaroltunk. Akkor sikerült elkapnunk ezt a pillanatot. Talán ez természetfilmes helyzet volt, de amúgy általában sokkal jobban meg tudtuk tervezni és kontrollálni, amit fel akartunk venni.

A filmben nincs érthető emberi beszéd, mindent képekben kellett kifejezni. Ez miben volt kihívás?

Ahogy mondtam, nagyon eredetinek tartottam ezt az ötletet. Gyuri úgy gondolta, hogy a film olyan lesz, mint azok a varázsképek, amik a századforduló után jelentek meg. Finom tusrajzok vagy rézkarcok, amik egy tájat ábrázolnak, és ha sokáig nézed, akkor a fák erezetében találsz egy búsuló katonát. El van rejtve valami a képen. Gyuri ilyennek szerette volna ezt a filmet, hogy a nézés közben hozzászoksz, és egy ponton dimenziót váltasz, majd meglátsz valamit mögötte, például itt a gyilkosság történetét.

35mm-es film nyersanyagra forgattunk, akkor nem voltak még nagy felbontású digitális kamerák. Ezek közül is egy nagyon-nagyon alacsony érzékenységű anyagot használtunk, azért, hogy kevés szemcse legyen rajta, és a moziban, a nagy vásznon úgy tudjon pásztázni rajta a szem, mint egy ilyen finom rézkarcon. Az volt a vizuális koncepció, hogy vagy nagyon nagy totálokat mutatunk, ahol az ember el tud bogarászni a képen, vagy egészen közelieket, makrókat, ami meg olyan perspektívaváltást jelentett, hogy az ember szinte nem tudta, hol van és mit lát. A textúrák és részletek voltak kiemelve ezekkel a makró képekkel, ez a két dimenzióváltás volt.

Pálfi György és Bandi Ferenc a Hukkle forgatásán (forrás: Port.hu)

Izgalmasnak találtam, hogy nem volt a filmben érthető dialóg. Az volt az alapötletünk, hogy csak képekkel mondjuk el ezt a nagyon komplex dolgot. A bácsi csuklásra ritmust, egyfajta zeneiséget ad a filmnek, egy szimfóniát hoz létre a zörejekből, a képek pedig ilyen módon mondják el a felszín alatt rejlő történetet.

Gondolom, Zányi Tamás hangmérnökkel szorosan együtt kellett dolgoznod.

Amikor a bácsi csuklott, egy metronómot használtunk. Ott volt mellette egy metronóm, hogy abban a ritmusban csukoljon, az asszisztens meg vezényelte a különböző dolgokat, amik erre a hangra, erre a ritmusra kezdenek mozogni. A tejes bödön nyikorgását és a többit. Ezeket felvettük képen, a hangmérnök meg felvette a hangját, és a vágóval az egészből egy zenei montázst csináltak. Oda-vissza ment a munka. Lett egy vágata egy jelenetnek, ami elkerült a hangcsapathoz, ők visszaküldték, és így finomodott minden.

Említetted az átkötéseket, amik valóban nagyon izgalmasak. Például amikor a pohárban lévő buborékokat szuperközeliben látjuk, és mire felismerjük mi van a képen, már a tóban lévő békával folytatódik egy másik jelenet. Vagy ott van a filmszakadásos rész. Sok VFX-et használtatok?

Volt egy pár, de csak kevés. Ahol a filmszakadás van, vagy amikor nő a gyöngyvirág, annak egy része kockázás volt. Egy stúdióban lettek elültetve ezek a növények, és három-négy hétig vette őket egy kamera, ami talán két-három óránként exponált egy kockát, és a végén megkaptuk a timelapse-ot, ahogy kinő a földből. De voltak 3D részei is a jelenetnek. A filmszakadásos rész arra reflektál, hogy egy történetet nézel, nem egy dokumentumfilmet, hogy ez egy fiktív dolog.

Az aratási résznél lévő kameramozgás elképesztő volt, mintha egy nagy kört írna le a kamera.

Az a rész nagyon nehéz volt. Volt egy fiatal őzike, akiről elindul a kamera, felemelkedik, és kiderül, hogy egy búzatáblán vagyunk, közelít egy aratógép, ami folyamatosan aratja a búzát és egy mellette lévő platós teherautóra szórja a magot, amin áll egy lány, aki ezt lapátolja. Efölött átfordul a kamera, és ahogy elhalad alattunk, a másik oldalon megy le a dombon. Az volt nagyon nehéz benne, hogy amint végigment egy soron az aratógép, nem tudtunk visszaállni és újravenni, hanem odébb kellett költözni a búzatáblán egy még le nem aratott részre. Mindezt az egész kameramozgató eszközzel, az aratógéppel és az állattal, majd újra megcsinálni.

A búzatáblán a stáb (Fotó: Szalmás Péter)

Ez egy nagyon bonyolult kameramozgás volt, úgyhogy rengeteg helyen tudott elromlani, például ha nem pont úgy ért az aratógép fölé, vagy döccent egyet a végén. Úgyhogy ezt sokszor megcsináltuk, tényleg naplementéig forgattuk ezt a jelenetet, mindig odébb költöztünk és a végére learattunk egy hatalmas búzatáblát. Még az nehezítette az egészet, hogy Gyuri azt akarta, hogy még ha keveset is látszódik a sofőr, akkor is betegnek látszódjon, mintha őt is mérgezné a felesége. Ezért egy vastag szemüveg volt rajta, úgyhogy nem igazán látta, hogy merre megy az aratógép.

És a gólyaperspektíva? Gondolom akkor még nem voltak drónok.

Azt egy hőlégballonról vettük fel, ami nem egy motoros eszköz, tehát arra megy, amerre a szél fújja. Ráadásul nyár volt, ezért a melegtől nem lehetett napközben repülni. Szóval vagy napfelkelte után rögtön, vagy naplemente előtt lehetett felszállni vele, mert akkor volt olyan az időjárás, hogy fel lehetett fűteni a ballont és nem melegedett túl. A Malévnek volt egy hőlégballonos klubja, tőlük kértünk egy pilótát meg egy ballont, akik legalább kétszer vagy háromszor lejöttek. Mindig összekészültünk és kiderült, hogy nem olyan a szél, vagy nem arra fúj, amerre kellene. A hőlégballonnal az is a probléma, hogy hely kell neki, ahol fel és le tud szállni, ráadásul egy ilyen lakott településen sok vezeték és fás rész van. Amikor végül harmadszorra jöttek le, nekik is elegük volt ebből, és azt mondták, hogy most már induljunk el. De nagyon kevés idő volt, mert utána már feltámadt a szél, ráadásul a nagy kapkodásban nem hoztak fel elég palackot. A kosárba beültünk a 35 mm-es kamerával, mellettem a rendező, a kameraasszisztens meg a pilóta. Felemelkedtünk, és egy domb után elkezdte leszívni a ballont a légáramlat. Nem tudom pontosan, de azt hiszem nem volt elég gáz a palackban, ezért elkezdtünk zuhanni, közel egy elektromos vezetékhez, amit tényleg csak épphogy sikerült elkerülni. Aztán eljutottunk a faluhoz, és tényleg kellett a szerencse, hogy pont olyan irányba tudtunk keresztülmenni a falun, ahogy szerettük volna.

A drónnal és a helikopterrel szemben az volt a jó, hogy egész alacsonyan tudtunk szállni teljesen hangtalanul, és így az állatokat sem zavartuk. Egy helikopter szele például felkavarná a füvet, vagy bármit, ha alacsonyan repül.

Ahogy mesélsz a forgatásról, rengeteg idegőrlő pillanaton kellett túllendülni. Ezeket hogy kezeled?

Én ezt nagyon szerettem csinálni. A Hukkle Gyuri diplomafilmje volt, kevés pénz volt rá, ezért nagyon pici stábja volt. Sok időt töltöttünk lent együtt, és mindenki azt gondolta, hogy jó a forgatókönyv, és egy jó filmet lehet belőle csinálni. Egyedül az tette idegtépővé, hogy filmre forogtunk, amiből kevés állt a rendelkezésünkre és drága volt, nem tudtuk, hogy összejön-e a jelenet. Aztán valahogy mindig sikerült megcsinálni.

Ha már a megfigyelés: sok éve csináltátok Pálfival a Nem leszek a barátod című dokumentumfilmet gyerekekről. Azt mondják gyerekekkel nehezebb dolgozni, mint állatokkal. Ott hogy olvadtatok be, hogy nyertétek el a bizalmuat?

Az is nagyon izgalmas ötlete volt Gyurinak. A gyerekek egy-két éves korukig kicsit olyanok, mint az állatok, az érdekelte, hogyan kezdenek emberré válni. Kis állatias lények, egy ponton túl viszont jön a kiközösítés, az érzelmi zsarolás, satöbbi, ami már a felnőttek világához hasonlít.

Azt néztük meg, hogy egy óvodai csoport hogyan fejlődik közösséggé, milyen dinamikája van. Mint egy dokumentumfilmnél vagy természetfilmnél, beültünk az óvodába, több héten keresztül forgattunk, aztán ebből úgy raktunk össze egy filmet, hogy a fentiekre kerestük a választ. Két kamerával beköltöztünk a sarokba, a gyerekek idővel megszokták, vagy nem érdekelte már őket, hogy ott vagyunk, és élték az életüket. Iszonyatosan sok anyagot felvettünk.

Mit szólsz, hogy a Hukklét 20 évvel később bemutatják Amerikában?

Nagyon örülök neki. Furcsa, hogy pont most kerestek meg egy amerikai film forgatókönyvével, ami arról szól, hogy Philadelphiában a '30-as években arzénnal mérgezték a férjeiket az asszonyok. Ez egy igaz történet. 300 férfit öltek így meg, aztán valaki felgöngyölítette ezt, a persorozat egy évig tartott. A rendezőnek Zoomon meséltem, hogy én már forgattam egy ilyen filmet, hogy Magyarországon is volt egy ilyen igaz történet. Egészen más módon, de a Hukklében is az bomlik ki, hogy az asszonyok mérgezik a férjeiket. De ennél többet erről az új projektről egyelőre nem tudok mondani.

Forog a Hukkle (Fotó: Szalmás Péter)

Pálfin kívül volt olyan rendező, aki ennyi kihívás elé állított?

Igen, elég sok. Például tavaly forgattam egy filmet Olaszországban, amire szinte az egész évem ráment. Emanuele Crialese L'immensità című filmje Penelopé Cruzzal, most volt versenyben a Velencei Filmfesztiválon. Csak 90 perc a film, de több mint négy hónapig forgattuk, a rendező nagyon sok kihívás elé állított, sok olyan dolgot kért vagy talált ki, amit tényleg nehéz volt megcsinálnom.

A L'immensità egy 70-es években játszódó realista film, de Róma már rég nem olyan, mint akkor volt. Hatalmas díszletek voltak megépitve, belsők és hosszú utcarészletek, amiket úgy kellett fotózni, hogy az eredeti helyszínekkel összevágva is hitelesek legyenek. Illetve Penelopé Cruznak nagyon határozott elképzelése van arról, hogy hogyan nézzen ki a vásznon, de a rendező ezzel szemben azt erőltette, hogy legyen elnyúzott és megviselt. Nem volt könnyű mindkettejüknek megfelelni. De sok más technikai dolog miatt is nagyon nehéz fim volt. 

Ha Pálfi hívna a következő projektjébe, elvállalnád?

Persze, szeretek vele dolgozni, de ez azon is múlik, hogy mit akar csinálni. Vannak olyan alapvető dolgok, amiket lehet, hogy nem vállalnék el, de ez független bárkitől. Ezek politikai, vagy morális dolgok. Mondjuk ha ő akarta volna megcsinálni az Elkxrtukat vagy a Blokádot, arra biztos azt mondtam volna, hogy „nagyon szeretlek, Gyuri, de én nem akarok részt venni ebben.” A tyúkos filmje nem tudom hogy alakul, beszéltünk róla, de nem tudom, hogy én leszek az operatőre vagy sem, meg hogy egyáltalán lesz-e belőle film.

Forog a Hukkle (Fotó: Szalmás Péter)

Ő most Mexikóban volt egy ideig, te pedig Olaszországban dolgozol. Hogy kerültél olasz filmekbe?

Már 10-11 filmet forgattam itt, valahogy megtaláltak az olaszok. Jött egy felkérés, csináltam itt egy filmet, aztán egymás után adtak kézről kézre a rendezők és a producerek. Nagyon sok forgatókönyvet és felkérést kapok innen.

Mi alapján választod ki, hogy a sok felkérésből melyikre mondasz igent?

Általában olyan filmet próbálok csinálni, aminek tetszik a forgatókönyve. Ha tetszik a forgatókönyv, utána találkozok a rendezővel és beszélünk róla.

Olvastam, hogy már bánod, hogy elvállaltad a Minden út Rómába vezet című filmet.

Ez egy jó példa arra, hogy igen, ezt hülyeség volt elvállalnom. Az egész film rossz, és én is rossz voltam benne, de minden körülmény az volt. Szóval az egy tanulság volt. Azóta még jobban odafigyelek arra, hogy mire mondok igent. Talán ez volt az egyetlen zsánerfilm, amit eddig készítettem, a többi általában szerzői film.

Kovács Ildikó a Hukkle című filmben (forrás: Port.hu)

Operatőrként fel tudod javítani a filmet?

Azt szerintem nem. De sok olyan filmet láttam már, ahol nagyon tetszik az operatőri munka, de magát a filmet érdektelennek tartom. Attól nem lesz jobb egy film, ha szépen van fotózva, csak egy szépen fényképezett, de ugyanúgy rossz film lesz belőle.

Ahogy néztem a filmográfiád, egyetlen rendezésed, illetve társrendezésed van, a Cukorkékség. Nem fogott meg a rendezés?

A Cukorkékségben sok minden nem volt tipikus. Még főiskolás koromban csináltuk a filmet a legjobb barátommal, Hazai Attila íróval, akit mindig érdekelt a filmezés. A Cukorkékség című regényét akkor írta, amikor megismerkedtünk. Rengeteg minden a könyvben nekem is személyes élményem volt, sok mindent úgy dolgozott fel, ahogy velünk történt. Attila ötlete volt, hogy ha már elkezdtem filmezést tanulni, miért nem csinálunk ebből a regényéből egy filmet.

Különböző helyekről szedtük össze a 16mm-es film nyersanyagot, amire forgattunk. Szerintem nem volt egy forgatókönyv, hanem Attila mindig megcsinált a regényből egy jelenetet. Amikor éppen volt nyersanyagunk, ráért Zányi Tamás hangmérnök, az akkori osztálytársam, és a főszereplő, Vécsi Tibi, akkor elmentünk és forgattunk. De ez inkább egy nagyon hosszú projekt vagy performansz volt, vagy nem is tudom micsoda. Amikor elkészült, egy másik osztálytársammal, Mehrli Noémi vágóval beültünk a főiskola vágószobájába, és összeraktunk belőle egy filmet.

A forgatási fotókat Pohárnok Gergelytől kaptuk.