Miért jelentkeztetek Tarr Béla mesterkurzusára?
Bagossy Júlia: Színházrendező hallgató vagyok. Idén tavasszal csináltam egy kisfilmet Farkas Áron operatőrrel, aki egyébként a legjobb barátom. Sokat rágtam a fülét, hogy ki akarom próbálni a filmezést, talán azért is, mert a pandémia alatt sokáig nem volt színház. Ez volt az első autodidakta élményem a filmezéssel, és nagyon örülök, hogy Béla kurzusa lehetett a második. Nyár volt, én nem vagyok a nyár nagy támogatója, nem szeretek sokáig pihenni.
Artim Rebeka: Látványtervező szakos hallgató vagyok. Azért jelentkeztem, mert együtt akartam dolgozni a többiekkel. Nekem nem volt tiszta, hogy mindenki saját filmet fog csinálni. Előtte már dolgoztam a Renátóval, meg más rendező hallgatókkal, és úgy voltam vele, hogy csináljunk megint együtt valamit. Csak helyben derült ki, hogy mindenki rendezni fog.
Bagossy Júlia, Artim Rebeka, Becz Péter, Olasz Renátó
Becz Péter: Dokumentumfilm-rendező szakos hallgató vagyok. Nagyon intenzív nyár volt, a DOK.MA vizsgafilmemen dolgoztam, és 2-3 nappal a határidő előtt jelentkeztem. Amikor külföldön éltem, az ő nevével bombázott mindenki. Ki akartam próbálni, hogy milyen lehet tőle tanulni, nagyon ritkán adatik ilyen lehetőség. Alapvetően az volt az elképzelésem, hogy csinálok egy fikciós filmet, végre azt is kipróbálhatom, ezt mindig is hiányoltam a képzésünkből. Amíg a fikciós rendezőknek van egy dokumentumfilmes félévük, addig ez fordítva nincs meg. Ez volt a nagy motiváció. Végül nem lett klasszikusan fikciós a filmem, de eredetileg ezt akartam.
Olasz Renátó: Én Tarr Béla miatt jelentkeztem.
Mit várt el tőletek Tarr Béla?
Bagossy Júlia: A lényeg az volt, hogy belőlünk jöjjön, amit hozunk. A leghangsúlyosabb bélás szempont, hogy semmilyen értelemben ne legyen klasszikus film, se nyelvileg, se vizuálisan. Mindig azt erősítette bennünk, hogy ne legyen kiszámítható, amit csinálunk.
Olasz Renátó: Azt akarta, hogy ne korrekt filmet csináljunk. Ne valamilyen elvárásnak akarjunk megfelelni, hanem feszegessük a határainkat. De nem azt mondta, hogy adott esetben mondjuk ne meséljünk történetet, hanem hogy a forma belőlünk szülessen, hiszen attól lesz őszinte – mint, ahogy például az ő filmjei, amik formailag és gondolatiságukban nagyon egyediek és őszinték, mégis van bennük egy klasszikus történet.
Tarr Béla / Fotó: Gordon Eszter (Freeszfe Facebook)
Becz Péter: Azt mondta, hogy az alkotási folyamatban ne a történet legyen a vezérelv. Ne ess abba a hibába, hogy a történethez igazítasz minden mást. Mindig máshova nyúlj, másból építkezz, más vezérelje a döntéseidet. Mindenki küldött neki saját filmeket, és az alapján adott tippeket.
Hogy épült fel a kurzus? Először elmélet, aztán gyakorlat?
Olasz Renátó: Egy gyakorló filmrendező nem klasszikus tanárként áll hozzá a tanításhoz, hanem van egy víziója, amit át akar adni, és jó esetben nyitott a te víziódra is. Béla is ilyen. Vetítette egy filmjét, amiről beszéltünk, megnézte a korábbi filmjeinket, amiket utána szintén átbeszéltünk. Aztán hoztunk egy ötletet, amiből filmet szeretnénk forgatni, és egyénileg kezdtünk konzultálni vele. Abban szabadságot adott, hogy ki hogyan szeret dolgozni. Mindenkinek be kellett osztania, hogy mikor ér rá. Ezen kívül volt pár fix alkalom, amikor mindenki ott volt, és megbeszéltük egymás filmjeit.
Artim Rebeka: Meg bármikor megcsörrenhetett a telefon, volt, hogy éjjel hívott a Béla.
Olasz Renátó: Engem pár napja hívott, hogy mi van velem, hallotta, hogy covidos vagyok.
A Hungarian flesh flash forgatása / Fotó: Lázár Todoroff
Hogyan folyt az ötletelés az egyéni konzultációkon?
Artim Rebeka: Az elején nem tudtam, hogy látványozzak vagy filmet csináljak. Aludtam rá egyet, aztán úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, akkor rendezek. Mondtam neki egy ötletet, ami végül bebukott, mert kidobtak a helyszínről. Aztán lett egy másik ötletem, abból készült a Szénné égek idebent.
Nem szólt bele a tervbe, bementem hozzá, mondtam neki, hogy figyelj Béla, kurva szarul vagyok, ebből az érzésből szeretnék filmet csinálni. Kvázi egy öngyilkosságot szeretnék bemutatni. Mondta, hogy oké, de hogyan akarod megcsinálni? Mondtam, hogy csinálok egy babát, ami hasonlít rám, és szétégetem a sütőben. Ez tetszett neki, de mondta, hogy legyenek benne David Lynch-es képek. Ebbe meg én egyeztem bele.
Olasz Renátó: Eredetileg nem akartam semmit csinálni. Végül mondtam neki három ötletet, de őszintén egyik sem tetszett nekem és neki sem. Aztán mutattam neki egy 8 perces kísérleti filmet, amit az egyetemfoglalás alatt csináltam. Ott egy témára improvizáltunk a kamerával és a színészekkel együtt és élveztem, hogy egy szabad forma született. Azt kérte, hogy akkor próbáljak meg valami ehhez hasonlót.
A Werckmeister vetítése után mondta, hogy ő anno hosszabb időre mindig beült azokba a terekbe, amiket választott a filmjeihez, és ott találta ki, hogy mi és hogyan is történjen. A tér inspirált engem is - találtunk Bélával egy nagyon jó konyhát a CEU kollégiumában. Nem igazán mondtam el neki, hogy mi lesz a filmben, nagyjából csak azt, hogy milyen hangulatot szeretnék közvetíteni: Azt a szekunder szégyent, amit akkor éreztem, mikor ezüstre festett izmos magyar férfiak egy hatalmas rózsaszín turul szobrot húztak az Andrássy úton, miközben mások hiphop zenére a szintén hatalmas szent korona körül sámántáncoltak - és mindezt úgy tették, mintha ez teljesen oké lenne. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyesmi megtörténhet.
Artim Rebeka
Becz Péter: Én egy dokumentumfilmet küldtem neki, amit a szüleimről csináltam. Meglepett, hogy mennyire mást olvasott ki belőle. Mondtam neki, hogy a konyha kapcsán én egy zabálást szeretnék megmutatni. Azt javasolta, hogy nézzem meg Bunueltől a Viridiánát, abban van egy nagyon jó zabálós jelenet. A Werckmeister-vetítés után megittunk egy sört, ahol bedobta, hogy forgassak koldusokkal. Végül hajléktalan emberekkel készítettem el a filmet. Ahogy haladt előre a projekt, a meghatározó különbség az elképzeléseink között mindig az volt, hogy én egy történetet akartam ebből kihozni, ő pedig ezt leépítette.
Bagossy Júlia: A legelső órán bemutatta a cetlis módszerét: ő nem ír forgatókönyvet, hanem képeket gondol ki, amiket egy-egy cetlire leír, aztán rakosgatja őket. Így egyre élénkebben megjelenik a fantáziájában a film. Különböző benyomásokra épít, nem klasszikus narratívában gondolkodik. Én a színházból jövök, ami nagyon szövegcentrikus, ezért benne volt a pakliban, hogy túlbeszélem a filmet. Nagyon rápörögtem, hogy most nem fogok írni, kifejezetten vizuálisan akartam megcsinálni.
Kamaszként volt egy bulimiás barátnőm, közeli élményem volt az ilyen fajta titokról. Továbbá a saját tesómmal való viszonyom is inspirált, ezt alakítottam fikcióvá. Én is cetliket használtam, mondta, hogy én vagyok az első, akinek kifejezetten javasolja ezt a technikát. Volt, amibe bele akart szólni, de önfejű vagyok. Sokszor mondogatta, hogy “kit érdekel a történet Juli, kit érdekel?” De megadta azt a szabadságot, hogy történetet meséljek.
Fotó: Gordon Eszter / Forrás: Freeszfe Facebook
Honnan volt pénz a filmekre?
Becz Péter: Mindenki a saját pénzéből fizette a filmjét.
Bagossy Júlia: Van a Freeszfe-nek egy szolidaritási hálója, eszközöket például így kaptunk a forgatásokhoz. Csupa baráti szívesség.
Olasz Renátó: Igen, ez Magyarország – ezt csináltuk az egyetemen, a színházasok és a filmesek is. Nincs pénz, nincs például egy független alap, ahová pályázhatnánk. Helyette egymást segítjük. Az operatőr, Táborosi András kért kölcsön valakitől kamerát és lámpákat, a Katona József Színházból kaptunk jelmezeket, Tatabányáról kellékeket. A zenészek is szeretetből jöttek. Mészáros Ádám hívta a zenész barátait, a karmester pedig a zeneművészetiről jött. Ezek a szívességek oda-vissza működnek.
Béla kiment a forgatásokra?
Olasz Renátó: Igen, nagyon lelkiismeretes volt. Szerintem csak az enyémre nem jött ki – szeretett volna, csak én megcsúsztam a szervezéssel és addigra már neki külföldre kellett utaznia.
Artim Rebeka: Szénné égek idebent
Becz Péter: Nem volt felhőtlen a viszonyunk a forgatáson. Aznap kapta meg az oltását, kicsit le volt szedálva, késve tudott jönni, és ez megnehezítette a munkát. Addigra nagyon elfáradtak a szereplők. Mindenesetre, amikor megjelent, látszólag minden tetszett neki. Aztán viszont odahívott magához és azt súgta a fülembe, hogy maradjak csendben. Az volt a problémája, hogy túlrendezem a filmet.
Ez konfliktust okozott köztünk, később sokat beszéltünk a rendezői jelenlétről a musztereket átnézése közben. Azt mondta, a rendezés olyan, mint a vadászat, leülök, és várom a tökéletes pillanatot. Ehhez képest a dokumentumfilmnél néha beszúrsz egy kérdést, és várod a választ. Ezt csináltam Az utolsó vacsora forgatásán is, és Bélának nem tetszett ez a módszer. Igazából sokat segített, hogy csendre intett, mert utána jött el az a jelenet, ami maga a film lett. Sokat kellett rá várnunk, a hajléktalanok végigették a háromfogásos menüt, majd a tortát is, mire befutott a Béla. A hosszú várakozástól elegük lett az egészből, és talán emiatt tört elő egyikükből a vallomás. Mondta a Béla, hogy bízzak az ötletemben, bízzak abban, hogy majd azt lehet nézni, ahogy telik az a kurva élet. És igaza lett.
Artim Rebeka: Maximum 15 percet volt nálam, valakiéről jött és valakiére ment utána. Nem voltak színészeim, meglátta a babát, azt mondta: “Jó, szerintem mindent láttam, nincs mit hozzátennem, ez így fasza lesz, csináld”. Megsimogatta a kutyámat, és elment.
Bagossy Júlia
Bagossy Juli: Én két napot forgattam, mindkét nap jött és volt egy-egy intuitív ötlete. Egyik sem volt tolakodó, örültem nekik. Nálunk a táncjelenet volt a legfontosabb, külön akkorra hívtuk.
Mit mondott, miután megnézte a kész filmet?
Olasz Renátó: Nekem nagyon szépeket mondott. De ezt nem szeretném megosztani.
Becz Péter: A közös vetítésen nem voltam, úgyhogy nem tudom mi volt az ottani reakciója. Pont a 30. születésnapomon a Ladányi Jákobnak forgott a filmje a Kőlevesben. Béla felköszöntött, koccintottunk egyet, és mondta, lenne ő is még csak harminc éves. Mutattam neki két jelenetet, amit szerettem. Ott tetszett neki, viszont később már más volt a véleménye. Végül megbeszéltük az aggodalmait, és elkészült a film. De azért nem mindig könnyű vele.
A vele kapcsolatos izgalom hamar elmúlt, de máig nagyon érdekes élmény, amikor látod, hogy Tarr Béla Facetime-on hív téged. Tetszett, hogy mennyire fontos neki ez a workshop. Nagyon emberi, nincsen benne semmilyen mesterkéltség. Mindig egyszerűen és határozottan fogalmaz, van benne egy belső iránytű, ami alighanem már 30-40 évvel ezelőtt is benne volt. Fiatal rendezőként nagyon inspiráló élmény ezt látni.
Becz Péter: Az utolsó vacsora
Bagossy Juli: Igen, nincs vele az az udvarias távolság, amivel sok tanár viszonyul a diákjaihoz. Nekem szinte csak idős mestereim voltak ezen az egyetemen, gyakori probléma a generációs különbség, olykor nehezíti a bizalmi légkör kialakulását. Béla egyszerűen lazább típus.
Nekünk a vágásnál volt konfliktusunk, de örülök, hogy beadtam a derekamat. Először négy perccel rövidebb volt a film, de rávezetett, hogy erősebb lesz az atmoszféra és gazdagabb a szereplők közti kapcsolat, ha hosszabbra hagyom a snitteket. Kicsit összekülönböztünk ezen. Mindig mondta nekem hogy “papírmasé, papírmasé”, ha csak röviden villannak fel egyes képek, szereplők. Ha hosszabb a jelenet, akkor van idő belekerülni a filmbe. Azt hiszem, valami fontosat tanultam meg, ami mai napig hasznos vezetőelv számomra.
Artim Rebeka: Mivel nem vagyok rendező, nagyon ideges voltam. Nem tudtam, hogy a forgatás után még sokáig benne kell lenni. Látványosként előkészítek, forgatok és utána nincs több dolgom a filmmel. Fejben nagyon ott kellett lenni, és ez eléggé megviselt idegileg. Együtt csináltuk a filmet Dezső Bálint ELTE filmrendező hallgatóval, naponta beszéltünk, teljesen kivoltam. Ő biztatott, hogy meg kell csinálni. Amikor a Bélának elküldtem, olyan néven töltöttem fel, hogy Kudarc. Felhívott és mondta, hogy “te hülye vagy”. Mondtam, hogy Béla, teljesen kivagyok idegileg, erre azt mondta, hogy nem baj, csinálni kell.
Bagossy Júlia: Öcsi
Mi volt a legfontosabb, amit tanultál Tarr Bélától?
Artim Rebeka: A kíméletlen őszinteség. Ahogy beszélt velünk, hogy az arcunkba mondta, hogy mi van, az iszonyatosan megnyitott. Úgy voltam vele, hogy akkor én is el fogok neki mondani mindent. A közvetlen stílusa arra ösztönzött, hogy ne féljek. Ha arról akarok filmet csinálni, hogy milyen kurva szarul vagyok, akkor arról fogok.
Becz Péter: Azt az érzést erősíti fel benned, hogy érdemes hallgatnod a belső hangodra. Ez megnyugtatott, mert eddig is próbáltam bízni a megérzéseimben. A másik pedig, hogy sokszor találom magam olyan helyzetben, hogy meg kell elégedjek azzal, ami csak majdnem jó, majdnem tökéletes. Neki azonban ez sosem elég. Ezt a kíméletlen tökéletesség iránti vágyat biztos hogy magammal fogom vinni.
Az egyik kedvenc dokumentumfilmem az Apokalipszis most forgatásáról szóló Hearts of Darkness. Annak a végén mondja Coppola, hogy reméli, hogy a rendezés is egyszer majd olyan lesz írás vagy a festés. Egy oklahomai kislány is tudja majd csinálni, elég csak felkapnia egy kamerát hozzá. Ezt a hozzáállást szeretem a dokumentumfilmben és alapvetően a kortárs filmben. A workshopban is ilyen szellemben dolgoztunk, szabadon, és ez a jövő szerintem.
Becz Péter
Olasz Renátó: Nem engedte, hogy megalkudjak magammal és nem engedte, hogy ne vigyem véghez, amit elképzeltem. Emellett nagyon jól esett, hogy éreztem irányából a bizalmat. Amikor leforgattam a filmet, tudtam, hogy ez nekem tetszik, és azt is, hogy neki is tetszeni fog. Szerintem megtaláltunk egy közös metszetet és kiderült, hogy nagyon sok mindenről egészen hasonlóan gondolkodunk.
A FILMEK
Olasz Renátó: Hungarian flesh flash
Miért akarsz filmrendező lenni?
Kíváncsi embernek tartom magam, másrészt erősen vonzódom a képekhez. Nagyon érdekelnek az emberek, és a film a színházzal ellentétben nagyon közel tud menni egy emberhez vagy egy helyzethez. Alkotás közben folyamatosan a határainkkal lehet szembesülni, ami állandó belső kihívás.
Élvezek színészekkel dolgozni és, amikor különböző részlegekkel közösen gondolkodva kell megalkotni egy világot, amire a néző remélhetőleg majd azt mondja, hogy érti, vagy legalábbis érzi. Összességében a komplexitását szeretem a filmkészítésnek.
Az egy snittből álló Hungarian flesh flash-en egyértelműen érződik Jancsó Miklós hatása. Miért nyúltál vissza Jancsóhoz?
Olasz Renátó: Beszéltük Bélával, hogy ő is nagyon szereti Jancsót és én is, de közben nem volt a fejemben, hogy utánozni szeretném őt. Az érdekelt, hogy lehet egy filmet stilizáltan, és nem realistán elkészíteni. úgy, hogy ne történetet meséljen, ne akarjon logikus lenni, hanem egy érzetet adjon át. Rebeka, mondd te inkább.
Artim Rebeka: Bennem sosem merült fel, hogy egy Jancsó-filmet csinálunk, erről sosem beszélgettünk. Egy fricskának gondolom Renátó filmjét. (Rebeka volt a film látványtervezője - a szerk.)
Fricska a mai magyar közállapotokról a szintén társadalomkritikus Szerelmem, Elektra stílusában: hosszú snitt sok emberrel és mozgással, bonyolult koreográfiával.
Olasz Renátó: Igen, de nem csak a külső jegyek a fontosak. Nem attól jancsós egy film, hogy egy hosszú snittben elvonulnak a lovak, égnek a gyertyák és néptáncolnak az emberek. Hanem hogy az ő képeinek és szimbólumainak rendkívül mély társadalomfilozófiai és politikai rétegei vannak. És mindennek a formája koreografikus, a cselekményvezetés pedig nem klasszikus értelemben dialóg központú. Ami valójában közös egy Jancsó-filmben és a Hungarian flesh flash-ban, hogy ez is koreografikus és asszociatív képeken keresztül mesél. De ez egyáltalán nem intellektuális és nem is politizáló film.
Tetszik, amit Jancsóról hallottam: a forgatás napján alakult ki rengeteg minden – improvizáltak is, de a végeredmény koreografált lett. A szabad hozzáállása nagyon szimpatikus, a nyitottsága. Mi sokat beszéltünk a próbákon arról, hogy mit is szeretnénk, hogyan kerülhet bele a filmbe az, amit a világról gondolunk. Nem volt egy klasszikus történet, de a színészek, Rebeka, az operatőr, mindenki pontosan tudta, miről szól.
Miről szól?
Azt nem illik elmondani. Az volt a szándék, hogy asszociatív legyen a film. Egymástól látszólag független és távol álló elemek jelennek meg benne: például egy kiszolgáltatott lány, hús, disznó, pap, huszár, sámán, kislányok gyertyával... És nem egyértelmű, hogy mi kapcsolja össze őket. Carlos Reygadas közös kedvencünk Bélával: nála olyan, mintha a főhős fejében lennénk, és az ő tudatán átszűrve látnánk a világot. Nála ez a kapocs. Az ő filmjei nagyon inspirálnak engem.
Fotó: Lázár Todoroff
Eredetileg színésznek készültél, a színészi múlt hat a rendezői énedre?
Igen. Amit a színházban és a színészetben szeretek, azt igyekszem beépíteni. Például magát a hosszú próbafolyamatokat, ahol párbeszéd van rendező és színész között, ahol egymás véleménye nem csak a cselekményt, hanem a formát is alakítja. Ehhez filmben szeretem bevonni az operatőrt, a látványtervezőt is. Szóval az ötlettől az íráson át a forgatásig. Szabadon gondolkodni és alkotni.
Melyik felvételből lett végül a film?
A második. Az első szétesett technikailag. A harmadikra már nem emlékszem, mi volt a gond vele.
Becz Péter: Az utolsó vacsora
Miért akarsz dokumentumfilmes lenni?
Engem a játékfilmezésben mindig borzasztóan idegesített a körülményessége. Azt éreztem, hogy ez lehatárol engem. Ehhez képest a dokumentumfilmezésben van egy borzasztó nagy szabadság. Ez a szembeállítás persze túlzás, nekem ez onnan jött, hogy majdnem hét évig éltem Dániában, ahol egyszerre voltam kívülálló és belső ember, és az így átélt történetek feldolgozásához valahogy természetesen hozzákapcsolódott a dokumentumfilm.
Beleszerettem, hogy a filmen belül a doku még mindig egy punk rock dolog, egy nagyon szabad és határtalan alkotói tevékenység. Almási Tamás és Kékesi Attila osztályfőnökeimmel sokszor beszélgetünk arról, hogy valójában nincs nagy különbség fikció és dokumentumfilm között. Ha egy doksi fikciószerű, vagy egy fikció doksiszerű az mindig nagy truváj tud lenni. Ez engem nagyon vonz a filmben és azt hiszem Tarr workshop még egy fokkal közelebb vitt ehhez.
Fotó: Lázár Todoroff
Az utolsó vacsora is egy snittből áll. Hajléktalanok embereket látunk egy vacsoraasztalnál, és egyikük hosszú monológba kezd. Fejenként kaptak kétezer forintot és egy bőséges vacsorát. Mesélsz a közös munkáról velük?
Ez egy tanulási folyamat volt, először is meg kellett ismernem őket, megérteni, kik ők. Sokat jártam be hozzájuk az Oltalom Egyesület hajléktalan melegedőjére, de így is azt éreztem, kevesebbet időt tudtam velük tölteni, mint amit szerettem volna. Azt akartam elérni, hogy kialakuljon köztünk egy bizalmi kapcsolat, ezt a dokumentumfilmezésből hoztam.
Három-négy órát ültünk velük a felvétel napján, az a monológ, ami végül a film lett, a desszert után történt. Azt láttam, hogy bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az engem érdeklő dolgok előjöjjenek. Kíváncsiak voltunk, hogy ebbe a különös szituációba belehelyezve őket, az evésen keresztül milyen témák jönnek elő, miről fognak beszélgetni. Nagyon éhesek voltak, ezért az elején az ételre fókuszáltak, és alig beszéltek.
Ekkor kezdtél el kérdéseket bedobni, ami viszont nem tetszett Tarrnak?
Igen. Hogy beindítsam a beszélgetést, rendezőként bedobtam témákat, de a Béla rámszólt, hogy ezt ne csináljam. Végül abból lett a főszereplő, akiből a szituáció egy nagyon elemi jelenlétet, egy vallomást hozott elő, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Szinte megfagyott a levegő, amikor ez történt.
Fotó: Lázár Todoroff
Annyira benne voltam a filmben, hogy csak a musztert nézve jöttem rá, hogy aki először látja a filmet, annak az elején nem fog rögtön leesni, hogy hajléktalanokat lát. Az emberek nem így képzelik el a hajléktalanokat. Sokan nem tudják, hogy ez mennyire egy komplex kategória, milyen sokféle ember maradhat otthon nélkül. Például ettől még lehet családod. Amellett hogy sok etikai kérdést felvet a film, fontos volt számomra, hogy valami újat mondjak erről a helyzetről. Amikor külföldön éltem, akkor is az frusztrált a legjobban Magyarországgal kapcsolatban, hogy mi történik itt a hajléktalanokkal.
Órákon át forgott a kamera. Amikor a későbbi főszereplő belekezdett a monológjába, rögtön tudtad, hogy ez lesz a film, vagy ezt csak később döntötted el?
Az egész stáb kicsit le is fagyott akkor, rögtön érezte mindenki, hogy megvan a film. Nagyon erős pillanat volt, ráadásul pont egy ilyen pillanatot kerestünk.
A 14 film közül messze a tiéd a leghumorosabb.
Szerintem ez a megrendezett vacsora a szürrealitása és az abszurditása miatt válik érdekessé. Úgy vicces, hogy közben szomorú. Nevetsz rajta, de ahogy a főszereplő egyre jobban belemegy az őrült beszédébe, kapsz egy képet a jelenlegi élethelyzetéről. Amikor a közönséggel néztem, azt érzékeltem, hogy a kezdeti nevetésbe később elbizonytalanodás váltotta fel: “Szabad ezen egyáltalán nevetni?”
Fotó: Lázár Todoroff
Véletlenül alakult úgy, hogy pont a főszereplő ül középen, Krisztus helyén?
Az operatőrömmel Kis Mártonnal, Júdás helyére ültettük le. Persze annak örülök, ha mások Jézust látják benne. Tudtam előre, hogy egyrészt problémás lesz, másrészt izgalmas dolgokat várhatok tőle. Majdnem egy Lázadás a Bountyn-helyzetet idézett elő, már csak tíz perc volt a kezdésig, amikor kihívta a többieket. Kint gyülekeztek, kimentem én is, és az anyagiakra terelődött a szó. Azt mondta, hogy a kétezer forint kevés, többet kérnek. Összeálltak klikkekbe, és arról beszéltek, hogy tényleg többet kellene kérni. Úgy oldottam meg a helyzetet, hogy odamentem a Patkány nevű úriemberhez, és megkérdeztem: “Te jössz, ugye?” Ő mondta, hogy persze! Erre mindenki jött.
Artim Rebeka: Szénné égek idebent
Miért akarsz látványtervező lenni?
Korábban animációval is foglalkoztam, de túlságosan is magányos műfajnak bizonyult számomra. Szeretem, hogy most csapatban dolgozhatok, ahol állandóan impulzusok, kérések és kritikák érnek, amikből tudok építkezni. Nagyon izgalmasnak tartom azt, amikor egy rendezővel és operatőrrel dolgozhatok együtt, és az is izgalmas, hogy mit tudok ehhez az egészhez hozzáadni. Engem az érdekel, hogy néznek ki a dolgok, hogyan lehet széppé tenni valamit. Magamon is folyton nézem, hogy én hogy nézek ki, illetve hogy tudnék kinézni. Szeretem, mikor színészeknek otthagyok tárgyakat, és figyelem, hogy mihez kezdenek velük.
A Szénné égek idebent tehát egy vallomás arról, hogyan érezted magad augusztusban.
Elsősorban magamból indultam ki a film készítésekor. Volt egy meghiúsult forgatásom, és utána nagyon rosszul éreztem magam. Ültem otthon, és azon gondolkodtam, jó, akkor itthon fogok forgatni, mert innen nem fog kidobni senki. Arra jutottam, hogy abból csinálok filmet, amit belül érzek. Azt éreztem, hogy legszívesebben saját magamat tenném be a sütőbe, ez lenne most a legkönnyebb út.
Az osztályfőnököm sokszor mondta nekem, hogy fontos a nézőkhöz való kapcsolódás, de én nem akarok pozitív érzésekről beszélni. Beszéljen azokról az, aki boldog és elégedett. Az osztályfőnököm a kész filmet látva, azt mondta, hogy szorongató érzést kelt. Pont ez volt a célom vele, kicsit megnyomorgatni az embereket. Beszéljünk arról is, amikor szarul vagyunk. És ez nem gáz, mert mindenkinek vannak ilyen időszakai.
Miért pont egy manökenbábut semmisítesz meg a filmben?
Lesétáltam a Bosnyák téri piacra, megpillantottam ezt a bábut, és belémnyílalt az érzés, hogy úristen, megvan a film. Eredetileg szőke volt a haja, azt befestettem. Egy darab bábu volt a bosnyák téren, szóval nem tudtunk próbafelvételt csinálni. Egyetlen esélyünk volt. Barna Máté operatőrrel megbeszéltük, hogy mit akarok, beraktuk a sütőbe a bábut és felvettük, ahogy elolvad.
Nagyon büdös volt?
Igen. Nem érdekelt, hogy mi lesz a sütővel. Nem ment tönkre, de egy kicsit még mindig büdös.
A bábura rávetítve te is megjelensz. Miért raktad be magadat a filmbe?
Úgy éreztem, hogy a látvány szempontjából ez egy jó megoldás, illetve volt egy terápiás célja is a filmnek. Az elején azt gondoltam, milyen jó lesz látni, ahogy szénné égek, ilyen módon kiadhatom a fájdalmamat. Aztán a terápiából nem lett semmi, mert nagy stresszt jelentett a film elkészítése, és inkább a teljes összeomlás jött el.
A jövőben is akarsz rendezni?
Jó élmény volt, jó érzés túl lenni rajta, és szeretem a filmet, de mostanában nem szeretnék. Szeretem a látványtervezést, inkább arra fókuszálok.
Bagossy Júlia: Öcsi
Miért akarsz színházi rendező lenni?
Nekem már a nagyapám és az apukám is színházi rendező volt. De nem ezért akartam színházi rendező lenni, ez pont, hogy ijesztő szempont volt sokáig. Pici korom óta úgy voltam vele, hogy minden művészet érdekel. Mikor eljött az ideje, minden szakot bejelöltem, a harmadik fordulóig jutottam el a dramaturg felvételin, színészként is az utolsó körig, de csak a rendező felvételin éreztem azt – az utolsó rostán rendezhettem először –, hogy ez a természetes létezésem. Ösztönösen ment. A színpadon állva sokkal többet görcsöltem, hiába gyakoroltam heteket, hónapokat az anyagaimat. Sokáig féltem ettől a pályától, de szerintem nem tudnék más szakmában olyan organikusan működni, mint a rendezésben.
Az Öcsit is hívhatjuk önéletrajzi filmnek?
Annyiban önéletrajzi ihletésű, hogy amikor a tesómmal 16-18 évesek voltunk, akkor sokat voltunk egyedül. Ez egy csalóka életkor, felnőttnek tűnnek az emberek, de közben rohadtul nem azok, és erről is szól ez a film.
Izgalmas volt a filmedben, hogy a bulimiát általában nőkhöz kötik, nálad viszont egy fiú küszködik ezzel a betegséggel.
Turi Péter egy nagyon különleges alkatú színész. Ritkán kerül be ilyen típusú srác a színművészetire, más filmesek is szívesen dolgoznak vele. Petivel és a másik szereplővel, Kovács Dorottyával is barátok vagyunk, sokat dolgoztunk együtt, és jól ismernek engem. Petiék lakásában forgott a film.
Mesélsz a film csúcspontjáról, a táncjelenetről?
Nagy vágyam volt megcsinálni azt a táncjelenetet. Két különböző habitusú testvér szerepel a filmben, mégis hasonló a magányuk. Volt egy olyan gondolatom is, hogy mindkettőjüknek lehetnének hiúsági problémáik is. Ez a kamaszkor velejárója. Öcsi önbizalomhiányos, titkon vágyik a kapcsolódásra idősebb, dominánsabb nővéréhez. Ez a táncjelenetben történik meg, ahol a gátlástalanabb nővér felszabadítja a testvérét.
A kamera sokáig forog az egyre vadabbul táncoló testvérpár körül. Nehéz volt felvenni?
Igen, nehéz volt. Ez egy hat perces szám, és tudtuk, hogy ebből maximum két felvételt bírunk el. Végig úgy nyomták, mint az állat, a másodiknál össze is fejeltek. A focus puller – aki amúgy a látványtervező volt, Balla Hanga, aznap tanult meg fókuszt húzni - nagyon jól megoldotta. Mindenki eufórikus állapotba került, aki a szobában volt. Nekem el kellett bújnom, hogy ne lógjak bele a képbe. Az egészből nem láttam semmit, csak sírtam egy ajtó mögött, mert velük akartam lenni.
Fotó: Gordon Eszter
Mi ez a szám?
Akkoriban jöttem vissza az Ördögkatlanról, ott rendszeres fellépő a Wombo Orchestra, és a Bélomi Bénna című számuk szól. Ez egy francia zenekar, akik nagyon szeretik Magyarországot, biztos voltam abban, hogy ingyen odaadják a számot. Benne volt a fülemben, hogy erre kellene táncolniuk.
A jövőben is akarsz rendezni?
Hatalmas élmény volt, a jövőben is szeretnék. Jelen, kultúrleharcolt helyzetben szabadabb érzés a barátaimmal forgatni, mint különböző színházi terek, intézményrendszerek, lyukak, művelődési házak, gazdagok és szegények, urak és beosztottak igényeihez igazodni. Nekünk, kezdő színházasoknak az Ódry színpad nagyon hiányzik.
A Tarr Béla workshop kisfilmjeit először szeptember végén, a Freeszemlén láthatta a közönség, az alkotók további vetítéseket terveznek. A Freeszfe Egyesület további mesterkurzusokat szervez, többek között Rév Marcell, Horvát Lili, Erdély Mátyás és Szilágyi Zsófia által vezetett képzésekre lehet jelentkezni. Ha támogatni akarod az egyesületet, most egy jótékonysági aukció keretében teheted meg.
