Az elmúlt öt évben egyetlen Berlinalét sem hagyott ki nevezés nélkül Hong Sangsoo; idén különösen erősen fogott a kameratöltőtolla, egy üde, játékos komédiát hozott a versenyprogramba. A 2012-es Egy másik országban és a 2017-es Claire kamerája után újra Isabelle Huppert bukkan fel az A Traveler’s Needs főszerepében, egy Iris nevű nőt játszik, aki Szöulban kavarog virágmintás könnyű nyári ruhájában, zöld kis kardigánjában, és egy sokkal, sokkal fiatalabb fiúval él együtt.
A 70 éves Huppert körülbelül olyan könnyedén viszi ezt a szerepet, mintha 25 lenne: Iris, – barátja bíztatására – ezoterikus módszerrel oktat francia nyelvet tehetős szöuliaknak: megjelenik az otthonukban, beszélget velük, és amikor úgy véli, érzelmileg eléggé megnyílnak (vagy „felfrissül” az elméjük, mert valamilyen hangszeren, például zongorán játszanak néhány percig), lejegyzi néhány mondatukat franciául egy kártyára, és átadja tanítványainak a papírt. Az érzelmi bevonódás kulcsfontosságú a nyelvtanulásban, gyakorolják a mondatokat annyiszor, amennyiszer csak bírják, mondja Iris, majd átveszi a tanóráért járó vastag fizetségét, és elugrik egy helyi kifőzdébe komótosan bibimbapozgatni.
Bolondos kis nő ez az Iris, és hamar kiderül, mitől igazán az: a Makkolli nevű, erjesztéssel készült rizsbor megszállottja, amiből tanítványaitól is simán kikér egy-egy pohárkával. Nincs tankönyv, és az óra jelentős részében angolul folyik a társalgás, majd előkerül a gumival átkötött kártyacsomag, Iris felfirkantja a memoritert, és már távozik is. Mary Poppins, egy bizarr csavarral? Nem tudni, honnan jött, mit keres itt és hová tart.
Mindezt a rendező úgy mutatja be, hogy a narratívában kulcsszerepet játszik a bűvös hármas szám, az ellipszisek és persze a repetitív stílus is. Az illuminált tanárnő végül befut átmenetinek látszó otthonába, egy fiatal fiúhoz, akivel gyengéd érzelmek fűzik őket egymáshoz. Váratlanul becsönget a mit sem sejtő anyós, aki friss kimcsivel gondoskodna fiáról, és egy szót sem ért abból, mit keres a lakásban a különös európai nő. Iris egy parkban pihen, egy kőre heveredve mereng, inkább megvárja, míg elvonulnak a viharfelhők. Lábát hűvös kis patakban áztatja, halkan felsikkant, amikor szandálja belepottyan a vízbe. Hong Sangsoo csak viccel, ugye? Huppert-nél keresve sem találhatott volna jobb cinkostársat ehhez a könnyed kis bolondozáshoz.
Akit elvesztettünk, már soha nem térhet vissza
Renate Reinsve nevét A világ legrosszabb emberéből tanulta meg a világ, és azóta is várjuk, hogy hasonlóan erős alakítással bukkanjon fel valahol. Idén triplán is reménykedhetünk: a Berlinálén bemutatott két film mellett a Sundance közönsége láthatta már a misztikus Handling the Undeadet is. Mi először Aaron Schimberg és az A24 A Different Man című szatírájában (parabolájában?) láttuk, itt az Ingrid nevű szomszéd lányt játssza, aki megismerkedik a kraniofaciális diszmorfiával, súlyos bőrelváltozásokkal küzdő szomszédjával, egy kezdő színésszel (Sebastian Stan).
Sebastian Stan, Renate Reinsve és Adam Pearson az A Different Man című filmben
A férfi rémisztőnek ható, a nő számára mégis megigéző arcát egy kísérleti terápia segítségével végül teljesen hétköznapivá változtatják, és bizarr, új életet kezd, Ingrid viszont színdarabot ír és rendez a barátságukról, amiben a férfi hiába szeretne főszerepet kapni, mert a magabiztos brit férfinak, Oswaldnak sokkal jobbak az esélyei, lévén, az ő arcát senki nem vetette terápia alá. Bár a film igazi sztárja az Under The Skinben és Schimberg előző filmjében (Chained for Life) is felbukkant Adam Pearson (ő alakítja Oswaldot), Reinsve szórakoztató a hosszú combú Annie Hall-utánérzést keltő Ingrid szerepében, és merőben más arcát villantja meg, mint Piero Messina (A várakozás) éjfekete sci-fijében, ahol Gael García Bernal a partnere.
Kit szeretünk, kihez kötődünk igazából? A testhez, a gesztusokhoz, a szokásokhoz, vagy a lélekhez, az emlékekhez? Ez a nem túl összetett, ám annál érzelmesebb kérdés húzódik Pierro Messina Another End című filmje mélyén, mely a szerelem élményén keresztül az identitás alapjait is kutatja. A komor és nem túl távoli jövőben járunk, Sal (Bernal) egy tragikus balesetben veszítette el élete szerelmét, és ettől a traumától nem tud és nem is akar megszabadulni.
Az öngyilkosságtól testvére, Ebe (Bérénice Bejo) menti meg, aki egy úttörő tech-cég alkalmazottja. A címben megnevezett vállalat azzal foglalkozik, hogy az elhunytak tudatát meghatározott, rövid időre visszaülteti emberi testbe, így lehetőséget biztosít a hozzátartozóknak egy utolsó közös találkozásra és a méltó búcsúra. A test azonban, amibe beültetik (host), nem azonos vele, sőt, nem is feltétlenül hasonlít az igazira, és ez további zavart kelt a gyászoló személyekben.
Berenice Bejo az Another End című filmben
A kiégett és kiüresedett Sal sem épp ideális kliens a cég számára, nem az a közreműködő fajta, de még kevésbé makulátlan a „gazdatest” egykori szerelme tudata számára. Ava (Reinsve) szabadidejében egy lokálban táncol, utálja a kínai kaját, és összességében semennyire sem emlékeztet az elhunyt nőre, valahogy mégis megfogja az összetört szívű Salt. Ezt a szerepet papíron mintha Gael García Bernalra önötték volna, és a hűvös szívű, de időnként egy másik nő tudatát magában hordozó femme fatale-t szintén mintha az őzike pillantású, mégis magabiztos fellépésű Renate Reinsvére írták volna, talány, hogy a film az impozáns disztópiát exponáló első negyedóra után miért válik mégis tökéletesen érdektelenné és ugyanolyan céltalanná, amilyen értelmetlen Sal traumafeldolgozási kísérlete.
A filmet a fesztivál egyik legnagyobb termében, a Berlinale Palast gigászi vásznán, a második sorból néztük, és a legerőteljesebb hatást az operatőr Fabrizio La Palombara képei tették, melyeken Gael García Bernal pulóverének utolsó gyapjúszálát is jó volt alaposan szemügyre venni. Máskülönben ahhoz mérten, hogy mennyi színészi tehetség gyűlt itt össze, meglepően hatástalan és feledhető az Another End.
Renate Reinsve a Berlinalén
Sok filmet láttunk még a Berlinale idei programjában, volt üresen kongó Holokauszt-dráma (a Treasure Lena Dunham és Stephen Fry főszereplésével), és volt, amiben semmi újítót nem találtunk, mégis olyan erőteljes hatást keltett, hogy azt kívántuk, bárcsak felbukkanna a hazai mozikban is (ez volt Andreas Dresen melodrámája, az In Liebe, Eure Hilde). Riley Keough és Jesse Eisenberg Sundance-ről érkezett jetis moziját, a Sasquatch Sunsetet csak azért volt jó látni, mert itthon szintén nagyon kicsi az esélye, hogy forgalmazót találjon, de néztünk érzékeny drámát küszködő német tinédzserekről (Langue Étrangère), mely bármilyen szép és átélhető volt, csak még inkább összezavart azzal kapcsolatban, hogy akkor most mi számít versenyfilmnek ezen a fesztiválon.
Ez volt az első Berlinálém, és bár mások szerint ez nem volt éppen ideális év arra, hogy megpróbáljak átlátni: a versenyprogram, a párhuzamos Panorama szekció vagy a kísérletibb alkotásokat csokorba gyűjtő Encounters koncepcióját, összességében egy nagyon érdekfeszítő bábeli zűrzavar hatását keltette, amit jó volt néhány napig befogadni.
