A vége (r.: Gyimesi Anna)
Vera, a pszichológus két zsáknyi cuccal várja a vonatállomáson a volt fiúját, vissza akarja adni neki, ami még a szakítás után nála maradt. A lány elkeseredetten próbálja rendbehozni a dolgot, de a fiú nem viszonozza a közeledést és többször is elutasítja. A szakítás okozta öntudatlan tombolást, pánikot és bánatot járja körül Gyimesi Anna A végé-ben.
A rendező saját bevallása szerint rengeteget foglalkozik az elengedéssel, ami nem csak A végére, hanem előző, Negyven év című kisfilmjére is valóban igaz. Abban a történetben groteszk jelenetek sorozatával készült fel egy házaspár az asszony hamarosan bekövetkező temetésére, de míg a Negyven év-ben nagyszerűen működött a sírig tartó szerelem és a halál közelségének abszurd egyvelege, addig A vége megelégszik egy szélsőséges idegállapot ábrázolásával, így megreked egy szépen fényképezett stílusgyakorlat szintjén. Az érzelmi csúcspontnak szánt jelenetsor pedig katarzis helyett csak egy sokszor látott szimbolikus gesztussal szolgál. Vera egyre több olyan hibát követ el, ami miatt nehéz vele azonosulni, vagy akár csak érdeklődni a sorsa iránt. Ettől függetlenül biztosan lesznek olyanok, akik egy picit magukra ismernek a lányban, mivel egy szakítás után még sokáig nem tudták elengedni a másikat. (PJ, VD)
Fonica-M 120 (r.: Rudolf Olivér)
Egy gyerekkori délután emlékéből indult ki Rudolf Olivér - olvasható a Filmvilágblogon megjelent interjúban. Az iskolából hazajövet meghívták egy almalére egy kocsmában, és még a zenegépet is használhatta. A Fonica-M 120-ban ez a mikrovilág a kocsmát és a hozzá kapcsolódó ütött-kopott szállodát üzemeltető nő kisfia nézőpontján keresztül jelenik meg: a film címe a zenegépre utal, amely egyfajta átjárót jelent a gyereknek a valóság és az álmai között. A gépből felcsendülő zene segítségével tud kapcsolatot létesíteni az elhunyt apjával.
A kisfilm tapintható, szagolható közelségbe hozza a lakótelepi söröző szegényes, piszkos, de ezzel együtt otthonos miliőjét, a rendező biztos kézzel irányítja gyerekszínészeit, Keresztes Tamás kítünő a szellemként fel- és eltűnő apa szerepében, illetve az álomjelenetek miatt formanyelvileg is izgalmas alkotás lett a Fonica-M 120. Mégis komoly hiányérzetet hagy maga utána.
Remekül fest világot Rudolf, de a történet csak néhány apró lépést tesz előre, és ahová eljut, az nem éppen érdekfeszítő. A gyerek nyit a külvilág felé, és közben elszakad apja emlékétől. Ennek a folyamatnak látjuk egy állomását. Rudolf tehetséges rendezőnek tűnik, most viszont Kocsányi András forgatókönyvíróval megelégedtek azzal, hogy sokat mutassanak, de keveset mondjanak. (VD)
Mónika nem akar a földön járni (r.: Korom Anna)
Azt már a Száll a kakukk fészkére és a Tizenkét majom óta tudjuk, hogy az elmegyógyintézet az egyik legizgalmasabb közeg tud lenni, ha filmről van szó, és nagyon jó volt látni, hogy az este legkomplexebb, legambíciózusabb munkájának rendezője is felfedezte magának ezt a helyet. Korom Anna kisjátékfilmnek álcázott, de nagyjátékfilmes energiákat megmozgató diplomamunkája, a Mónika nem akar a földön járni három fejezetben, több helyszínen, rengeteg szereplővel és musical betétekkel járja körbe a férfitestbe született nő történetét, aki egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után intézetbe kerül. Az itt élő közösség hamar a tagjává fogadja, és kitüntetett figyelemmel, szinte szentként tiszteli őt, sőt idővel közösen készülnek rá, hogy szeplőtelenül megfogant gyermekét a világra segítsék.
A bibliai látomások, a musical betétek és az intézet rideg valósága jó arányban váltják egymást, Mónika terhessége pedig rendesen próbára teszi a józan gondolkodásunkat: a jelenések és az áhítattal teli pillanatok után sokkal inkább hajlunk arra, hogy Mónika életében valóban bekövetkezett a csoda, minthogy az intézet pszichiáterének kiábrándító érveit hallgassuk egy terhességről, ami fizikailag képtelenség. Korom Annának és lelkes stábjának nem jár más, csakis tisztelet azért, mert ilyen gazdag, elgondolkodtató és közben szórakoztató filmet hoztak létre. (PJ)
Ha egyszer (r.: Wrochna Marcell)
Egy rettenetesen komplikált, érzelmektől és vitáktól fűtött viszonyról, az apa és a fiú kapcsolatáról forgatott filmet Wrochna Marcell. Az apa műtétre vár, valószínűleg közel jár a halálról, a fiú pedig közeledni próbál hozzá, érzi, hogy ez lehet az utolsó alkalom erre. Borotválni kezdi a szülői mellkast, és közben gondolatban bejárja a keserves múltat: egy rideg, frusztrációval teli, meg nem értettségtől hangos kapcsolat rajzolódik ki.
A rendező alighanem egy mélyről jövő személyes vallomást tárt elénk, ami becsülendő döntés volt a részéről, de a kitárulkozáshoz sokszor mesterkélt filmnyelvi eszközökhöz nyúlt, például feleslegesen sokszor nyúl a vízhez, a vízben való elmerüléshez, mint szimbólumhoz. Az volt az érzésem, hogy többnek, bölcsebbnek akar tűnni a Ha egyszer a valós érdemeihez képest. A melegebb színekre váltó, álomszerű befejezés sem segített, legalább akkora távolság választott el a két főszereplőtől, mint ami köztük kialakult az életük során. (VD)
Csillagok, csillagok (r.: Török Marcell)
Általában jó dolgokat jelent, ha egy filmről David Lynch jut az eszünkbe. A Csillagok, csillagok az abszurd humora, a természetellenes hanghordozással beszélő fura szereplők és a vállaltan amatőr vizuális trükkök miatt olyan, mintha a Twin Peaks 3. évadának lett volna egy történetszála, ami a vidéki magyar nihilben játszódik.
Egy valószínűleg szellemileg sérült srác az űrbe vágyik, a nagyanyjával él együtt, aki a világ leglehangolóbb szülinapi köszöntését hozza össze neki. A nyugdíjt és az árvasági támogatást kézbesítő postás úgy kacagott fel, miután felajánlotta, hogy elszökteti a fiút, hogy egyszerre nevettem és mentem el a kedvem az élettől. És ez még csak a kezdet, hamarosan egy titokzatos férfi is feltűnik, aki lehet, hogy a jövőből, esetleg a csillagok közül jött, de az is lehet, hogy csak egy egyszerű semmirekellő a környékről.
A baj igazából annyi a filmmel, hogy élvezetesebb mesélni a furcsaságait, mint nézni azokat. Bátor, de veszélyes játék fontos részleteket homályban hagyva, elidegenítő módon mesélni egyesek anyagi és szellemi nyomoráról. Lynch is szereti frusztrálni a nézőjét, de mellette ad annyit, hogy a kíváncsiság és az ámulat érzése ott tartson a képernyő előtt. A nagymama (Szabó Ildikó) szinte minden megmozdulása parádés ugyan a Csillagok-ban, de még így is inkább szabadultam volna ebből a világból, mint hogy még jobban elmerüljek benne. Egyedi és bizarr művész víziót álmodott vászonra Török Marcell és csapata, aki szereti a kihívásokat, az mindenképpen tegyen majd vele egy próbát. (VD)
Halak a hálóban (r.: Nagy Lili)
Az idei diplomafilmek közül Nagy Lili munkája volt a legjátékosabb , aminek forgatókönyvét Peer Krisztián költővel és Vajdai Vilmossal, a TÁP színház tagjával közösen írták. A Halak a hálóban egy művészpár egyetlen napját mutatja be, akik a korkülönbség ellenére szenvedélyesen szeretik egymást és össze is akarnak költözni. Csak a férfi műalkotásokkal teli luxuslakását kell eladni előtte, itt jön a segítségükre egy ingatlanos, aki azonnal az elszállt páros bűvkörébe kerül. Nagy Lili Godardra visszautaló filmnyelvi megoldásokkal, abszurd elemekkel és sok humorral merül el az élet akváriumában, közben finoman kritizálja a kortárs művészeket, alkotásaikat és azokat is, akiket lenyűgöz ez a bohém világ.
A rendező nem csak stílusában idézi meg Godard játékos történetvezetését, ugróvágásait vagy a művészetekhez való viszonyát, de még egy saját Anna Karinát is talált magának: Staub Viktória a francia újhullám nagyasszonya és Kristen Stewart izgalmas kereszteződése, erre persze a macskás smink és bubifrizura is rásegít, de sugárzó jelenlétével és érzékiségével is megidézi az Éli az életét vagy a Bolond Pierrot hősnőjét. Párjával, Vajdai Vilmossal végtelenül szórakoztató módon élnek együtt, a férfi vad szeretkezés után fejvesztve rohan a vécébe, hogy kihányjon pár halat, és azon se kell csodálkozni, ha a művész egy jelenetben másodpercenként váltogatja az extravagáns napszemüvegeit, vagy a belső világában életre kelnek egy festmény nudista szereplői. A hangulat még inkább fokozódik, amikor melléjük szegődik Jordán Adél, aki egyizgalmasabb élet után sóvárgó, hullámzó szőkeségű ingatlanos, egy rajongó, akit először megbabonáz, aztán kiköp magából a művészvilág. (PJ)
Mióta velem jár (r.: Szeleczki Rozália)
A diplomafilmek döntő többségét a legszigorúbban vett szerzőiség jellemzi, érződik belőlük a személyes érintettség, saját emlékeket, tapasztalatokat gondoltak tovább és formáltak mozgóképpé. Szeleczki Rozália alkotása kivétel, legalábbis abban az értelemben, hogy a nyolcvanas évek budapesti undergroundjába kalauzol vissza, amiről életkoránál fogva valószínűleg nem lehet személyes emléke a rendezőnek. Mégis erről a filmről hittem el a legkönnyebben, hogy közönségnek készült, ennek a filmnek a világa szippantott be a leggyorsabban.
Tasnádi Bence hajlamos túljátszani a szerepeit, a nagyszájú, trehány, viszont veszettül karizmatikus rockzenész szerepére viszont telitalálatnak bizonyult. Nem elég, hogy nincs pénze és megfigyelés alatt áll, még a nyolcéves kislánya is beállít hozzá. A gyerekét játszó Bercovici Emma egy tünemény, és nem mellesleg természetesen mozog a kamera előtt. Kettejük kapcsolatát bontja ki a film rengeteg elbűvölő pillanattal és vagány dumával. Szórakoztat, de közben az apa sokszor szégyenteljes magatartását sem rejti véka alá. Nem menti fel őt a film, de azért többször is utal rá, hogy a nyolcvanas években nehéz sors jutott ki az underground zenészeknek: a hatalom előszeretettel vegzálta őket, és a döntő többség legfeljebb csak álmodhatott egy lemezről.
Erős atmoszférát teremt, két remek főszereplő mozgat együtt, jó ritmusban bontakozik ki a cselekmény, majd ér el a csúcspontot jelentő koncertig, van humora és szíve – csupa jó dolgot lehet elmondani a Mióta velem jár-ról, amihez ráadásul még két dalt is írtak. Ha egy nevet lehetne mondani, akkor Szeleczki Rozália és a mellette álló alkotói csapat nagyjátékfilmjére lennék a leginkább kíváncsi. Amúgy a 12 éves, Billie Eilish-rajongó unokahugom is élvezte a kisfilmet, pedig neki aztán semmit nem mond a Neurotic és a többi underground zenekar a nyolcvanas évekből. (VD)
