Aztán sokáig nem hallottunk a fiatal alkotógárdáról, rebesgették, hogy már forgatnak, de nem sajtónyilvános. 2015 április közepén robbant a bomba, hogy A Saul fia bejutott a versenyprogramba, és megküzdhet az Arany Pálmáért. 46 év után került sor ismét arra, hogy magyar elsőfilmes a hivatalos versenyprogramban szerepelt, de eddig sem bővelkedtünk ilyen megtiszteltetésben, hiszen Nemes Jeles előtt is csupán három elsőfilmes alkotás jutott el a hivatalos versenyprogramig: 1955-ben Makk Károly Liliomfija, 1967-ben Kósa Ferenc Tízezer napja, majd két évvel később a Sára Sándor által rendezett Feldobott kő.
Ekkor még nem voltak sajtókedvenc szupersztárok az alkotók, így leültünk egy hosszabb beszélgetésre Nemes Jeles Lászlóval. “Számomra az derült ki, hogy mi érdekel elsősorban ebben a történetben. Ez pedig az, hogy mi történik akkor, amikor már minden remény halott. Mi marad akkor bennünk, ha már csak élő halottként tengődünk – akár a Sonderkommando tagjai. Mit jelent hinni valamiben? Van-e belső hang és tud-e erősebb lenni, mint a túlélési ösztön? És egy olyan helyen, ahol a vallás már nem létezik, mi a hit? Nem feltétlenül Istenhitről beszélek, hanem egyfajta belső moralitásról.” - fogalmazott a rendező nekünk a Kino mozi teraszán, amikor terápiához hasonlította a forgatást és a film elkészítését. Egyébként később Cannes-ban, a fesztiválon is találkoztunk Nemes Jelessel, de akkor már hivatalos keretek között beszélhettünk vele főleg magáról az eseményről. “Nagyon fáradt vagyok. Nincs időm filmet nézni, bár a Villeneuve-filmet láttam, egy percem sem volt másra. És ha van egy telefonhívás, amit felveszek, biztos, hogy úgy teszem le, hogy közben már más is hívott. A teljes ismeretlenségből nehéz hirtelen ebbe belecsöppenni.” - számolt be arról, hogy milyen pesti srácként hirtelen a legcsillogóbb európai fesztivál forgatagában ünnepelt alkotónak lenni.
Szintén még a forgószél előtt csíptük el a Sault alakító Röhrig Gézát. “A legfontosabb az volt, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerüljük az e filmekre szinte kizárólagosan jellemző beszédhelyzetet: a vallomásosságot. Ódzkodtunk a főhőst lírai alannyá tenni. Semmit nem árulunk el se róla, se a többi szereplőről. Érdektelen, kik voltak ők a bevagonírozásuk előtt. A párbeszédek tehát rövidek, roncsoltak, a monológot, a zenei aláfestést pedig teljes egészében száműzte a forgatókönyv.” - osztotta meg velünk az Amerikában élő költő.
Miután kiörömködtük magunkat, hogy a Saul fia megkapta a francia Riviérán a nemzetközi kritikusok szövetségének (FIPRESCI) díját, majd a Francois Chalais-díjat is, egy nappal később pedig, a záró eseményen a fiatal rendező átvehette az A-kategóriás fesztivál második legfontosabb díját, a Grand Prix-t, egy újabb elismerés érte, hiszen a hangmérnököt, Zányi Tamást Vulcan-díjjal tüntették ki. Már régóta fentük a diktafonunkat az egyik legtehetségesebb hangmesterünkre, így nem volt kérdés, hogy vele is leülünk egy hosszabb beszélgetésre: “A hang egy bonyolult vertikális montázs. Mire a hangutómunkához ér egy film gyártása, a vágó és rendező már véglegesítette a képi montázs lineáris szerkezetét, és ekkor indul el a hang vertikális építkezése. Ennek nem minden eleme tudatos, gyakran a hangmester az invencióra támaszkodik: belső érzések, készetetések alapján dinamikusan építkezünk a kép és a történet függvényében. Az ember nem tudatosítja, hogy milyen hangokat milyen szituációkhoz, helyszínekhez köt. Ha szirénát hallunk, akkor rögtön nagyvárosra asszociálunk, de kevesen tudják megmondani, hogy milyen hangelemekből áll össze a város érzete. Mint a festő a vásznon, mi is felrakjuk az első vonalat, és ahhoz képest építjük fel a többi részletet.” Zányi Tamás a csütörtöki budapesti sajtótájékoztatón arról is beszámolt, hogy az egyik legnagyobb elismerésnek azt tekinti, hogy egy amerikai hangmérnök azzal kereste meg, hogy szeretné beilleszteni a tananyagba a Saul fiát.
Nemes Jeles legközelebbi alkotótársát sem hagyhattuk ki, Clara Royer francia írónő, akinek első regénye, a Csillag két évvel ezelőtt jelent meg magyarul, doktori disszertációját a két világháború közötti magyar irodalomból írta, és aki társ-forgatókönyvírója volt a Saul fiának. “Igen, kezdők vagyunk, 5 évig dolgoztunk a Saul fián. 2010 nyarán jött oda hozzám László Budapesten, egyetlen mondattal, ami körülbelül úgy hangzott, hogy a Sonderkommandóról akar filmet készíteni, annak egy tagjáról, aki élő halottként dolgozik Auschwitzban, talál egy fiút, akiről azt gondolja, hogy az ő fia, és el akarja temetni… Rögtön tudtam, hogy fel fogunk szabadulni a klasszikus holokauszt-film kliséi alól, mert ismertem a Türelem című kisfilmjét. Emlékszem, hogy teljesen fel voltam zaklatva, amikor először megnéztem azt. Olyan jól tud egy egész világot, nem megmutatni, hanem éreztetni a nézővel, olyan rejtélyesen! Hiszen nem lehet mindent ismerni. És amikor arról volt szó, hogy egy Sonderkommandós ember történetéről fogunk írni, tudtam, hogy lesznek fekete pontok, mert soha nem fogunk mindent tudni erről az emberről. És ez jó.” - mesélt a kezdetekről.
“Nemes Jeles László Cannes-i Nagydíjas filmje elérte a célját: szembenézésre késztet, párbeszédet indít, és a nyilvánosság részévé teszi a Soát, úgy, ahogy arra csak a film képes. Felnyitja egy új generáció szemét, beszélni kezdünk a vészkorszakról, benne a magyar felelősségről és szégyenről is: a II. világháború történetében rekord gyorsasággal lezajlott tömeggyilkosságról, 1944 nyarán két hónap alatt közel ötszázezer magyar ember, köztük százezer gyermek halálba küldéséről.” - fogalmaztuk meg gondolatainkat a megrázó alkotásról, majd nem sokkal később kritikapályázatot írtunk ki, hogy megtudjuk Ti mit gondoltok a műről.
Rekordszámú pályázat érkezett, hiszen nem csak a világ filmeseit és kritikusait érintette meg Saul története, hanem titeket, nézőket is: “Az egyetlen, aki velem van: Saul. Itt görnyed mellettem (őt is a kamerához kötötték), látom az arcát, ami csak azért tűnik emberinek, mert van rajta egy száj, egy orr, és valahol megbújva egy mélysötét szempár, tekintet nélkül. Se mosoly, se szomorúság: megcsontosodott üresség. Az egyetlen, amiért figurája nem olvad bele a szürke semmibe, mert a hátára egy vérvörös kereszt van pingálva. Ki vagy te? Saulnak persze nincs ideje rám, ő dolgozik itt, izgága, jön és megy, és én sem tehetek mást, megyek vele, csináljon bármit. És az a "bármi"...! Kapkodom a levegőt! Saul az auschwitz-i sonderkommandó tagja, foglalkozása a halál, tereli a gázkamrába az éppen most deportált zsidókat (magyar hullám, 1944), majd miután a gáz (semmi víz) elvégzi a dolgát, a meztelen holtesteket elhordja, kabátokat elrakja, a véres padlót felmossa. Nincs ebben semmi különös, bámul maga köré, a sonderkommandó többi tagjára, (leginkább a semmibe). Nem rándul meg az orra, nem húzódnak fel a szemhéjai. Nincs kérdés benne. Csak bennem…” - írta nyertes pályázónk, de kívételesen akkor egy különdíjat is kiadtunk.
Liebele lánya nem kritikát írt, mégis ő volt pályázóink közül a leghitelesebb forrás: “Egy fiatal munkaszolgálatos apa, akinek akkor pár hónapos, idegenbe deportált (de Auschwitzot csoda folytán megúszó) lánya (megöregedvén, 72 évesen), itt és most azon mereng, lesz-e bátorsága megnézni, végignézni, ezt a filmet. A Saul fiát.” Ez az asszony bátor volt, beült a moziba, hogy újranézze azt, amit senki sem szeretne ismét átélni. “Nem tudom "lenyelni”, nem akarok hinni szememnek, fülemnek, pedig mióta tudom már, anyámtól hallottam először, aki pont ettől az auschwitzi pokoltól menekített meg bennünket… Ő mondta el, már nem is tudom, mikor, de nagyon megmaradt bennem, hogy a hosszú (marhavagonbeli) utazás után, „zuhanyozni” beterelték az embereket, de ott a zuhanyrózsákból víz helyett gáz sugárzott rájuk, egymásba kapaszkodva haltak meg, utolsó pillanatban rádöbbenve, hogy rászedték őket… Velünk is azt akarták elhitetni, hogy valami „szanatóriumba” visznek bennünket, de anyám ("Liebele") gyanút fogott, és éjszakai, gyári munkára jelentkezett a lágerben. Én nem emlékszem szinte semmire, másfél éves kislány (Liebele lánya). De valahol, a zsigerekben mégis? Hiszen fogom be a szám a film alatt, végig, nehogy kijöjjön valahogy a lenyelhetetlen borzalom, vagy valami önkéntelen sikolyféle, de aztán a legvégén, végre valahogy könnyek jönnek ki a szememből.”
Leghangosabban Cannes után és most, a Legjobb idegennyelvű film Golden Globe-díja és az Oscar-jelölés okán ujjongta körbe a sajtó a Sault, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az elmúlt fél évben számtalan más fesztiválokon is sikereket ért el: a Stockholm Film Festivalon a Legjobb rendezés, a Chicago Film Critics Association Awards-on Legjobb külföldi film, a New York Film Critics Circle Awards-on a Legjobb elsőfilm, a Zagreb Film Festival-on a Legjobb film, a Szarajevó Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját kapta meg. A Guardian az év legjobb filmjének választotta, a Camerimagetől (a világ legtekintélyesebb és a legnagyobb múltra visszatekintő operatőri fesztiváljától) Bronz Békát kapott, az Indiewire Critics’ Poll szerint a Saul a legjobb elsőfilm, National Board of Review a Legjobb külföldi film díját adta neki, a San Francisco Film Critics Circle pedig idén a legjobb külföldi filmként értékelte.
Egészen friss hír, hogy a Golden Globe előtti este elnyerték az LAFCA (Los Angeles Film Critics Award) díját szintén a legjobb külföldi film kategóriában, illetve néhány napja a DGA (Directors Guild of America) jelölte a legjobb elsőfilmes rendezők közé Nemes Jeles Lászlót. Erdély Mátyás operatőr esélyes az amerikai operatőrszövetség díjára is a nem amerikai filmek kategóriájában. Beindult tehát az „Award Season”, ahogy említette Sípos Gábor producer az Oscar-díj kiosztásáig vezető bő másfél hónapos időszakot, amelyben filmes díjkiosztók, események követik egymást, és hozzátette: „A következő egy hónapban majdnem minden harmadik-negyedik napon történik valami.”
Az Oscar-díj jelölés hírére szervezett sajtótájékoztatón Rajna Gábor producer elmondta, hogy a Saul fiát közel 80 országban fogják vetíteni, beleértve Koszovót, Malajziát, Szingapúrt, Vietnámot, mától nyit a spanyol mozikban, és közeleg az olasz bemutató is. Amerikában tavaly december óta vetítik a filmet, eddig mindössze néhány moziban telt ház előtt, de hamarosan több mint száz helyen fog indulni a film.
Nemes Jeles László a sajtótájékoztatón elmondta, hogy az elmúlt bő fél évben már több száz közönségtalálkozón vett részt és továbbra is a nézőkkel való találkozás a legfontosabb a számára: "Minden kamasznak látnia kell ezt a filmet, nem azért, hogy tele legyenek a mozik, hanem mert sokakból hiányzik az empátia.”- tette hozzá, a jelölésről szólva pedig kiemelte: különösen sokat jelent, mert azt jelzi, hogy elsőfilmes is kerülhet ilyen kiváltságos helyzetbe. "Nem vagyunk zsenik, csak sokat dolgozunk" - mondta.
Szintén a csütörtöki sajtótájékoztatón tudtuk meg Havas Ágnestől, a filmet finanszírozó Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatójától, hogy megállapodást kötöttek az amerikai forgalmazóval, a Sony Pictures Classicsszal arról, hogy a Filmalap hozzájárul a film amerikai kampányához. "A Sony már eddig is több százezer dollárral támogatta a Saul fiát" - emlékeztetett a Filmalap vezetője. Vági Zoltán, a film történész szakértője úgy vélte: "A film nemzedékek gondolkozását fogja alakítani". A holokausztkutató szerint a Saul fia műfaját tekintve nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, "fikciós realizmusként" lehetne meghatározni. Rajk László díszlettervezővel együtt voltak a felelősek azért, hogy valósághűen újrateremtsék Auschwitz-Birkenaut, az már egy másik kérdés, tette hozzá, hogy végül Erdély Mátyás operatőr nem nagyon mutatta azt meg. Mégis, amikor a kész filmet megnézte, úgy érezte, ő is ott van a lágerben, "ha a többi néző is úgy érzi, akkor sikeres a film" - mondta.
Rajk László a film különleges perspektívájával és eredeti látásmódjával kapcsolatban kifejtette, hogy a filmtörténet látványvilágát három részre osztaná: az elsőben a Ben Hur-jellegű filmek készültek hatalmas díszlettel, amit láttak a színészek, a rendező és a közönség is. A másodikban emberek kék vagy zöld dobozban dolgoztak, a rendező és a színészek nem látták a díszletet, csak a néző; a harmadik szakaszban pedig, ami most kezdődött el a Saul fiával, ennek éppen a fordítottja történik: a rendező, az operatőr, a színész látja a díszletet, a közönség viszont nem. "A filmtörténet egy olyan szakasza indult el, amikor igazán érződik a filmkésztés 'sajátszerűsége'. Ez a film bizonyítja, hogy az emberi arcjáték, az emberi testmozgás, a hangok, zörejek, kiáltások hozzásegítenek ahhoz, hogy megértsük ennek a szörnyű halálgyárnak a tereit. Tényleg olyan szakasz a filmes látványvilágban, amikor minden együtt működik, és elmondható, hogy a filmkészítés csapatmunka, mindenkinek a tudására szükség van ahhoz, hogy egy ilyen film készülhessen" - foglalta össze Rajk László.
Egy biztos, a Saul fia nem a klasszikus történetmesélés hagyományaira épít, és éppen ez az a meglepetés, amit az amerikaiak is észrevehettek a filmben. Nemes Jeles László szerint: „Ami megfogja őket, és ezt nem tudtuk előre, hogy működni fog, az az újítás.”
(Filmhu, MTI, fotó: MTI, Marjai János)
