 |
Oroszlán Szonja: Egy külkereskedelmi és közgazdasági szakközépiskolába jártam. Mivel ezt a világot nem éreztem igazán közel magamhoz, 16 évesen csatlakoztam a Cool Miners zenekarhoz, ami azóta is létezik. 4 évig voltam a zenekar tagja, ekkor jelentkeztem a színművészetire zenés osztályba. Bár a színészethez semmi közöm nem volt, az ének- és a tánctudásomra számíthattam. Próba- szerencse alapon indultam neki, s elsőre felvettek. Ezután nagyon kemény munka következett, mert meg kellett tanulnom az egész színész szakmát. Az első két év nagy csendben zajlott számomra. Igyekeztem figyelni, hogy miről szól az egész, milyen alapjai vannak, egyáltalán milyen megfogható dolgok vannak a színészetben. Az osztálytársaim közül többen három-négyszer is próbálkoztak már a felvételivel, s így közben bizonyos rutinra tettek szert. Ültem csendben hátul, figyeltem, mit várnak a tanárok, s mindig én voltam, aki utoljára ment fel a színpadra próbálni. Azt gondolták, hogy nem is érdekel az egész, lusta vagyok, nem értem. Próbáltam megmagyarázni, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy muszáj bepótolnom a lemaradást. Két év után, mialatt sokszor hallottam, hogy nem tudják mi lesz velem - hozzátartozik, hogy 25 fős osztályba jártam, s emiatt nem is tudtak igazán egyenként odafigyelni ránk, - ösztöndíjjal kimentem New Yorkba, az ottani dráma akadémiára, hogy valaki mondja meg, érdemes-e színészettel foglalkoznom. Teljesen idegen környezetbe kerültem, ahol nem tudtak rólam semmit. Úgy kezdtem el dolgozni, hogy nincs vesztenivalóm, s ez bizonyos szabadságot adott. Mertem rossz lenni, s úgy már el tudtam kezdeni dolgozni, hogy nem kellett állandóan a kudarctól félnem. A végén kiderült számomra, hogy mégis csak érdemes a pályán maradnom, másrészt a kurzus önbizalmat adott, s újult erővel jöttem haza. Harmadiktól kezdtem el a főiskolán igazán dolgozni, tanáraim legnagyobb meglepetésére. Negyedikben már annyira érdekelt a dolog, hogy idejöttem a Vígszínházhoz. Marton László hívott, aki a párhuzamos osztályt vezette, s elég ritka, hogy valaki teljesen más színházhoz kerül, mint ahol a kapcsolatai vannak.
filmhu: A Valami Amerika hozta meg számodra a népszerűséget. Hogyan vezetett az út idáig?
OSZ: Rögtön a diplomaosztó után jött a Valami Amerika, amire már egy évvel előtte volt a meghallgatás. Friss diplomásként ott álltam egy nagyon jó szereppel, nagyon jó stábbal és forgatókönyvvel. Kemény szerep volt, mert az ének és a tánc hosszas felkészülést igényelt, főleg az a stílus, ami a filmben megjelenik. Sok mindent énekeltem és táncoltam már előtte, de ezt soha. Éjjel-nappal Britney Spears-videókat néztem.
filmhu: Mi történt utána? Jött a siker...
 |
filmhu: Ennek köszönhető a Szeret, nem szeret főszerepe is?
OSZ: Abszolút. A Valami Amerikában dolgoztunk először együtt Szabó Győzővel. Voltak egyébként más jelöltek is, de ezek szerint nagyon meggyőző volt a mi párosunk. Az lehetett az erősségünk, hogy nagyon jó barátok vagyunk, s ez a barátság, szeretet és jó kollegialitás érződött már akkor is.
filmhu: Olvasod a rólad megjelent kritikákat?
OSZ: Írnak jókat és írnak rosszakat is.
filmhu: Befolyásol?
OSZ: Attól függ, hogy ki írja. A szóbeli kritikánál is így vagyok, nagyon fontos, hogy ki mondja. Ha olyan ember, akinek adok a szavára, akkor elgondolkodom azon, amit mondott, esetleg megpróbálok úgy tenni, ahogy mondta. Vannak kritikusok, akik azért sem írnak jó dolgokat. Azzal nem lehet mit kezdeni. A másik pedig, hogy nem szerethet mindenki minket, de ettől nem szabad elszomorodnia az embernek.
filmhu: A kritikusok közül többen attól féltenek, hogy esetleg benne ragadsz - legalábbis a népszerűséget hozó Valami Amerika és a Szeret, nem szeret alapján - a "butuska szőke hölgy" szerepkörében.
OSZ: Nagyon különbözik szerintem a két karakter. Valóban mind a kettőnek vannak hülyeségei, de a Valami Amerikában egy karrierista, önimádó, magamutogató nőről van szó, aki csak és kizárólag mindent magáért tesz. Brigi jóval szerethetőbb, érzékenyebb ember, aki a maga butaságával is inkább szimpatikus. Nem önmaga a legfontosabb, hanem a szerelem, Brúnó, az egész életük, például az, hogy gyereket akarnak. Egyébként pedig manapság egyáltalán nem rossz, sőt, örülni kell annak, ha valaki karakteres. Beleragadni pedig azért sem lehet, mert ahogy halad az idő, változnak a szerepek, s tíz év múlva már nem tudnám eljátszani a nálam tíz évvel fiatalabbat. A szerepeim egyébként elég színes palettán mozognak. Bár most is egy naiv vidéki lányt játszom az Egy csók és más semmi című operettben, de ez pont az én koromnak megfelelő, s szeretek vígjátékban szerepelni.
filmhu: A sorozat esetében felmerülhet a kérdés, hogy egy idő után vajon nem csak rutinból játszik-e az ember, vagy ezzel szemben inkább újra és újra meg kell küzdeni a szerepért?
OSZ: Meg kell küzdeni, persze. Éppen a múltkor beszélgettünk arról Győzővel, hogy hál' Istennek sikerült újra ugyanazzal a stábbal dolgoznunk, mint a Valami Amerikában. A kellékestől a világosítóig mindenki imádja ezt a munkát. Sosem érzem tehernek, hogy ott kell lennem 12 órát, mert olyan jó a hangulat, hogy elfeledteti a fáradtságot. Másrészről pedig olyan jók a forgatókönyvek, és Győzővel olyan jól szórakoztatjuk egymást, hogy egyáltalán nem unjuk a jeleneteket. Inkább arra figyelünk, hogy hol lehet kijátszani dolgokat, hogy lehetne kicsit máshogyan megoldani, vagy színesebbé tenni. Minden egyes jelenet kihívás, hiszen újabb szituációban vagyunk. Jót tesz neki az is, hogy epizódonként különböző helyszíneken vagyunk. Mindettől a sorozat színes lesz. Jelenleg nem tűnik úgy, hogy bele fogunk unni. Persze néha elég megterhelő, hiszen havonta 8-10 forgatási nap van, s mivel Győzővel mindketten próbálunk, ezért a forgatás mindig a próbák után következik. 10-től 2-ig próba, majd 2-től hajnali 2-ig forgatás. A 16-odik óra végén azt sem tudod hol vagy, miközben ugyanolyan erővel és lelkesedéssel kell csinálni a feladatot.
filmhu: Van emellett magánéleted?
OSZ: Hajnali 2-kor már nincsen. A szünnapokon lehet, ehhez persze megértő társ kell, aki ezt eltűri.
filmhu: És van?
OSZ: Van. (nevet) Van megértő társ.
 |
OSZ: A szöveg kötött, de ezt mi is szeretjük úgy megtartani, ahogy van, mert jó a fordítás. Ami nem tetszik, abban változtathatunk, persze bizonyos keretek között. Győzővel nagyon egy húron pendülünk. Sosem gondolunk mást egy jelenetről. Szinte hallom a hangsúlyt a fülemben, ahogy mondani fogja a szövegét, s ő is így van velem. Pontosan tudjuk, mit akarunk kihozni a jelenetből. Mindketten szeretünk színezni, s bele is vihetünk bármit. A jelenetnek meg kell születnie, de azért sok improvizatív elem belekerülhet.
filmhu: A külföldi mintát megpróbáljátok-e hazai viszonyok közé helyezni?
OSZ: Sok helyen magyarosítunk. Például ahol híres külföldi személyek kerülnek szóba, ott mi ismert magyar emberekről beszélünk, az utazások alkalmával nem Münchenbe megyünk, hanem Debrecenbe. A humor szintén a magyar nyelvhez igazodik.
filmhu: Arra is gondolok, hogy mennyiben mondható a két főszerep tipikusan magyar karakternek?
OSZ: Inkább tipikusan férfi és tipikusan nő karakterek. Nem hiszem, hogy ez származáshoz köthető lenne. Úgy is írják meg, hogy mindenki találjon benne olyat, ami mondjuk előző este megtörtént vele.
filmhu: Hogyan tervezed a jövőt?
- A sorozat még folytatódik, sikerült újabb részeket megrendelni belőle. Kanadában már hét éve megy, úgyhogy anyag van bőven. Emellett persze szeretném, ha minél színesebben alakulna a pályám.
filmhu: Olvastam valahol, hogy elvégezted az ELTE-n a kulturális menedzserképző kurzust. Miért érdekelt?
OSZ: Kíváncsi voltam, hogy Magyarországon mit neveznek menedzselésnek. Hogyan lehet például eladni magad színészként. Voltak elképzeléseim, s az érdekelt, mennyire egyezik meg az övékkel. Most úgy látom, hogy nagyon sok múlik a szerencsén: jó helyen kell lenni jó időben. S bár tudatos ember vagyok: mindig tudtam, mit hogyan akarok csinálni, de amikor éppen szeretnék valamit, azért jó, ha van egy-két olyan ember, akinek adok a szavára, aki lát kívülről, s megmondja a véleményét.
filmhu: Van ilyen személy az életedben?
OSZ: A volt főiskolai beszédtanárnőm, Thoroczkay Miklósné. A mai napig visszajárok hozzá. Eddig is nagyon sokat segített nekem. Általa megbizonyosodhatom arról, hogy jól gondolom-e, amit éppen tenni szeretnék.
