A járvány legveszélyesebb időszakában, 45 napig csak a kertbe mehettek ki a gyerekek. Ha valaki távozott az otthon területéről, akkor azonnal körözést kellett kiadni rá és nem térhetett vissza, csak két hét elkülönített “speciális karantén” után. Ez az időszak minden gyereknek és dolgozónak különösen megterhelő volt. Gondolom, nem kell részletezni, hogy a bezártság milyen súlyos lelki terhekkel jár, és ez hogyan hat vissza mindenkire. Tiszteletet és elismerést érdemelnek a gyermekotthonok dolgozói, akik ezekben a válságos napokban helyt álltak!
Egy olyan csoportba kerültem, ahol kamasz gyerekek vannak. Úgy döntöttem, hogy azoknak segítek a tanulásban a legtöbbet, akiknek nagyon nehezen vagy egyáltalán nem menne önállóan. Így a munkaidőm jelentős részét a tanév végéig kitöltötte, hogy a 9 éves Ricsivel és a 13 éves Kristóffal foglalkozok, de rendszeresen besegítettem a nagyobbaknak is. Itt szükséges kiemelnem azt, hogy milyen elképesztő mennyiségű adminisztrációval jár a digitális tanrend. Naponta legalább másfél órám azzal telt, hogy a tanulással kapcsolatos e-maileket olvastam és az anyagokat rendszereztem, a leckéket töltöttem fel.
Ricsi és Kristóf tanulás közben néha kitépték a kezemből a telefont és elkezdtek mindenfélét felvenni, hülyéskedni a kamerába, sokszor engem is felvettek. Először nem örültem neki, mert féltem, hogy összetörik, de aztán rájöttem, hogy így dokumentálják magukat és az én helyzetemet is. Ezekből a felvételekből osztok meg részleteket, rövid kommentárokkal.
Az alábbi képen Ricsivel vagyok a szobájukban. Ez talán az egyik első alkalom, amikor megkapták a telefont, még a megismerkedésünk elején. Kristóf készítette a képet, Ricsi egy komoly és egy vicces arcot vágott:
Ő pedig Kristóf:
Reggel 8-ra érek be az otthonba. Amíg ott vagyok, a napnak van egy menete. Először ráhangolódunk a tanulásra, befejezzük a reggelit, iszunk egy pohár tejet vagy limonádét. Megbeszéljük, ki hogy aludt. Ricsi 8-kor már fent van, de Kristóf kamaszodik, éjszaka valószínűleg handarikázik a többi nagyfiúval, ezért nehezebben ébred. Az alábbi érzékeny kompozíciót Ricsi készítette Kristóf ébredése előtt.
Mint minden normális fiúnak, a tanuláshoz nekik is elég ambivalens a viszonyuk, ha a háziról van szó, hirtelen minden más tevékenység nagyon fontossá válik, így minden nap egy jó fél-háromnegyed óra kellett, míg ráhangolódtak a tanulásra. Az alábbi kép erről szól.
Ezen a képen Ricsi tanul egy nem hétköznapi helyzetben. Számomra mindegy, hogy milyen pózban, ha csinálja a leckét, nem szólok rá.
Tanulás közben szinte mindig zenét hallgatunk. Miközben az egyikkel intenzívebben foglalkozok, általában a másik is bent van a szobában, és mindenféle trükkel megpróbálja magára vonni a figyelmet, ezért az a szabály, hogy az választ zenét, aki tanul.
Két zeneművet szeretnek nagyon, amit minden nap legalább hússzor meghallgatunk egymás után.
Kristóf Nbhd Nick Way Up című számát:
Ricsi pedig, számomra meglepő módon, egy rocklegenda klasszikusára kattant rá, AC/DC-től a Highway to Hell loopolt lejátszására képes a székén ülve extatikusan táncolni legalább fél óráig.
Az alábbi videóban Kristóf üzen Nelli néninek, a magyartanárának, hogy tanul. Ebből a videóból láthatjátok, hogy milyen egy hétköznapi pillanat.
Ricsi és Kristóf egy szobában laknak. Az egyik nap összetolták az ágyukat és bunkert építettek, Ricsi ezt dokumentálja az alábbi videóban. Nagy lett a rendetlenség, ráadásul az ágyak elmozdítása ellenkezik az Otthon szabályaival, de közben értem, miért csinálták. Mi is sokat játszottunk bunkereset a tesóimmal és nagy buli volt.
Nagyon erős a késztetésük arra, hogy alternatív lakhelyeket építsenek maguknak, így egy másik alkalommal az Otthon egyik félreeső részén berendeztek maguknak egy szobát. Minden bizonnyal ez is szabályellenes, de pedagógiai szempontból rendkívül hasznosnak tartottam, hogy kitalálták maguknak egy térben, hogy mi hol legyen, ezért természetesen onnantól kezdve én is úgy vettem, hogy ez az új lakásunk. A szobában volt minden, ami kell, ágy, asztal, szekrények, a szekrényben vödörben lehetett mosogatni, a másik polcra helyezték az evőeszközöket. Aznap ott tanultunk, ebédeltünk és sorra minden tányért alaposan elmostunk. Ricsi és Kristóf itt sokkal figyelmesebbek voltak, mint egyébként, mert a sajátjuknak érezték a teret. A lakást olyan logika szerint rendezték be, mint ahogy az Otthonban tapasztalták. Például bizonyos szekrényeken lakat van, főleg amelyekben késeket vagy gyógyszereket tartanak, de le van lakatolva a ruhásszekrényük is az értékeik védelme érdekében, ezért ők is tettek lakatot a szekrényeikre. Az alábbi két videóban ezt az alternatív lakást láthatjátok.
45 nap fogság után feloldották a karantént, ezért elmentünk a Margitszigetre. Katartikus volt elhagyni az épületet. Kristóf libabőrözött, ahogy kiléptünk az Otthon kapuján. Olyanfajta összetetten felhangholt állapotba került a két gyerek, ahogyan még nem láttam embereket. Egyszerre akarták átölelni az egész külvilágot. Fel-alá rohangáltak, mindent megnéztek, mindent megfogtak, az embereknek köszöngettek. Kristóf megjegyezte, hogy érdekes, mennyi gyerek van az utcán. Azt hitte, hogy azok a gyerekek se mehettek az utcára, akik nem otthonban laknak. Ennek a videónak az elejét azért szeretem, mert ahogy a fához dörzsölik magukat, számomra azt az érzetet kelti, hogy vissza akarnak térni valamilyen természetes világba. Mintha a fa által a külvilág szabadságával akarnának érintkezni. Később varjakat etettünk, az utolsó videóban pedig az előtér és a háttér között kialakul egy váratlan feszültség.
Június végéig maradok az otthonban főállásban, aztán szép lassan vissza a régi kerékvágásba. Most kezdem feldolgozni ezt a két hónapot: elképesztően intenzív tapasztalat volt. Ez a napló csak egy kis részét mutatta be annak a sok örömteli és drámai eseménynek, ami történt körülöttem. Egyszer felemelő volt, máskor nagyon nehéz, de nem bántam meg egy percig sem, hogy elvállaltam, mert nagyon sokat kaptam a gyerekektől. A karantén lassan oldódik és remélem, hogy nem tér vissza. A margitszigeti kirándulás után nem sokkal Ricsi és Kristóf egy újabb alternatív lakhelyet épített magának, ezúttal az egyik nevelő segítségével az Otthon kertjében egy fára. Ezzel az idilli képpel búcsúzok.
A cikkben található fotók és videók a gyermekek személyiségi jogainak védelme érdekében nem továbbközölhető.
