Nem kell félni a világvégétől, meg is lehet szeretni

Van abban valami szimpatikusan bevállalós, hogy a Ne nézz fel!, amely a szatíra eszközeivel a világunk egy nagyon is valószerű végét a mai kiábrándító közállapotokból vezeti le, éppen szenteste debütál a Netflixen. Igaz, korántsem holmi vagány politikai kiállásról vagy sima trollkodásról van szó, a virtuális premier dátuma nyilvánvalóan a lehengerlő sztárgárdának szól. A Ne nézz fel! persze páros lábbal tapos majd bele a reményteli és meghitt ünnepi hangulatba, ám az Adam McKay vezette stábnak pontosan ez a célja. Az időzítés már csak azért is szerencsés, mert remélhetőleg minél többen látják majd, ahogyan az arcunkba üvöltik, hogy itt az ideje végre felébredni.

Két mérsékelten ismert csillagász véletlenül talál egy üstököst, ami egyenesen a Föld felé száguld és fél év múlva leradírozza az életet a bolygónkról. Hőseink gyorsan fel is hívják az illetéseket, a NASA és a Pentagon azonnal akcióba lendül, majd hamarosan az elnök előszobájában várakoznak. Eddig tehát minden a szokásos, ám az ovális irodában nem egy őszes halántékú Morgan Freeman-féle bölcs vezető ül, hanem egy szőkített opportunista. Az elnökasszony pedig úgy dönt, a méregdrága elhárító akció helyett inkább az aktuális botrányra koncentrál. Frusztrált hőseink ezért a médiához fordulnak, de ott meg épp más hírek trendingelnek, például az egyik popsztár szakítása.

Ennél többet nem is érdemes elárulni a történetből, aki ezen a bolygón él és használja az internetet, az nagyjából sejti, miféle mélységeibe merülnek az emberi butaságnak a Ne nézz fel! alkotói. A rendező Adam McKay, aki A híres Ron Burgundy legendájával robbant be, majd a szeretnivalóan tapló vígjátékok felől az amerikai társadalomnak görbe tükröt tartó szatírák felé kanyarodott, ezúttal sem finomkodik. Míg azonban A nagy dobás sztárgárdájával a 2008-as gazdasági válság okait magyarázta el rendkívül szellemesen, az Alelnök Cheney-portréjával pedig a washingtoni politika hajmeresztő műkődését modellezte, most jóval univerzálisabb társadalomkritikát vázol fel.

McKay erősen elrajzolja a mai közállapotokat és rendkívül egyértelműen fogalmaz. A Ne nézz fel! egyszerre karikírozza a populista politikai mozgalmakat, a mindent a szórakoztatásnak alárendelő médiát és a bármiféle tartalmat kritikátlanul fogyasztó úgynevezett átlagembereket. A tabló tehát eléggé széles, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az egyes elemei korántsem árnyaltak. Valódi karakterek helyett a szűklátókörűség, az önzőség és tagadás különféle stációit és példáit mozgatja, azaz túloz és provokál.

Bár a film nem mentes a drámai pillanatoktól és fájóan valós problémákat tematizál, szerencsére rendkívül szórakoztató. A rövidebb szkeccseken edződött McKay önállóan is megálló vicces epizódokból építkezik. A humora gyakran száraz és sötét, miközben remekül variálja és fokozza a visszatérő poénokat. A jelenetek vágása pergő és meglepő (a vágó Hank Corwin volt), az epikus sci-fi betétek remekül néznek ki, az egyik legizgalmasabb kortárs filmzeneszerző Nicholas Britell kísérete pedig hátborzongató. A Ne nézz fel! mégis elsősorban a színészgárda miatt működik.

Az impozáns névsorból nehéz bárkit i kiemelni, hiszen szinte mindenki papírvékony karakterekbe lehel életet, kivétel nélkül fantasztikusan. Leonardo DiCaprio még sosem volt ennyire átlagember, Jennifer Lawrence vagánysága testhezálló, az arisztokratikus kisugárzású Cate Blanchett lehengerlően közönséges, de itt még Ariana Grande önkritikus pophimnusza is betalál. Merly Streep finom Trump-variációja csodálatos, Jonah Hill bunkósága magával ragadó, a leglidércesebb álmokat talán mégis Mark Rylance Zuckerbergből, Muskból és Bezosból gyúrt önkéntes világmegmentő vállalkozója fogja okozni. A jéghidegen vigyorgó figura legalább olyan rémisztő, mint az ösztönös náci karlendítő Doktor Strangelove.

Ha már szóba került Stanley Kubrick legendás alkotása, a Ne nézz fel! nagyjából hasonló dologra vállalkozik, ám az említett örökbecsű klasszikussal ellentétben korántsem hibátlan. McKay filmje egyenetlen, túlzottan Amerika-centrikus, sokfelé üt és néha túl könnyű és egyértelmű célpontokat választ, miközben nagyon nyilvánvalóan és hangzatosan fogalmaz. Ekkor persze rögtön felmerül a kérdés, tehet-e egyáltalán másképp egy szatírával elgondolkodtatni akaró alkotó ebben az irritált és végletekig megosztott 2021-es légkörben?

 

A Ne nézz fel! vibráló ellentmondása, hogy tulajdonképp pontosan olyan, mint az a közeg, ami elé tükröt tart. Ez a fajta felfokozott és direkt stílus a közönség egy jelentős hányadánál borítékolhatóan ki fogja verni a biztosítékot, pedig ha nem tetszik a tükörkép, azért nem a tükröt kell hibáztatni. McKay filmje éppen ezért jól fog öregedni, a fogalmazásmódja pedig már csak azért is érthető és elfogadható, mert érezhetően a frusztráció, a keserűség és az aggodalom hívta életre.

Aki már próbált józanul beszélni artikulálatlan hangzavarban vagy racionális érvekkel meggyőzni valakit, aki még meghallgatni sem hajlandó a saját hitétől eltérő véleményeket, az tökéletesen átérezheti a filmet fűtő indulatokat. A Ne nézz fel! tudatosan hergeli és osztja meg a közönséget, illetve szándékosan harsány és tételszerű. Akár tetszik ugyanis, akár nem, az a bizonyos üstökös tényleg közeledik. A Föld pedig nem áll egyik politikai oldalon sem és az sem izgatja, hiszünk-e a tudományban vagy sem. Ha el akarjuk kerülni, hogy a bolygónk lerázzon minket magáról, közösségként kell változtatnunk az életvitelünkön. Ezt az üzenetet pedig jelenleg sajnos tényleg kettő centiméterről kell a néző arcába üvölteni.

A Ne nézz fel!-t egy torontói moziban látta a Filmhu kritikusa.