Az ULTRA rendezője kreatív dokumentumfilmet (is) ajánl
Sorozatunkban a hazai filmes szakma egy-egy képviselője ajánlja mozgóképes kedvencét vagy kedvenceit, melyet valamilyen oknál fogva megtekintésre érdemesnek tart. Ezen a héten az ULTRA rendezője, Simonyi Balázs ajánl néznivalót, köztük sorozatokat, mozifilmeket és egy ritkán emlegetett meta-dokumentumfilmet. Címlapfotó: Benkő Imre.
Az ULTRA rendezője 2007 óta fut, a depresszióból rántotta ki a sport. Négyszer teljesítette zsinórban a Spartathlont. Az HBO Europe dokumentumfilmje előtt már pitchelt a tavalyi Friss Húson. Új filmjéről többek között ezt írtuk: „Az HBO dokumentumfilmje, az ULTRA kivételes alkotás, szerencsés együttállásnak köszönhetően készült el: rendezője, Simonyi Balázs egyben alanya is a filmnek, egyike annak az öt Spartatlon-futónak, akikről a film portrét ad. A film arra keresi a választ, miért jó futni, konkrétan: miért fut le ez az öt ember 246 kilométert 36 óra alatt. Ehhez megtalálta a tökéletes médiumot a film ágazatában, ami egyébként is mindennél alkalmasabb a mozgás ábrázolására. Mozivászonra kívánkozik a film, de persze tévéképernyőn vagy monitoron nézve is garantáltan kedvet csinál a futáshoz, ami nem kis eredmény.” Az alábbiakban Simonyi filmajánlóját olvashatjuk:
„Vannak, akik szakmai ártalomból és megszállottságból rengeteg filmet néznek, nagy „mintavétellel” dolgoznak. Én a filmesek azon részéhez tartozom, akiknek napközben nincs idejük filmet nézni, mert a filmjeikkel, a gyerekeikkel és a hobbijaikkal vannak elfoglalva, este meg 10 perc után elalszanak a sötét szobában a villódzó képernyő előtt, kivéve, ha meccs van. A kifogásokhoz tartozik még, hogy azzal áltatom magam: a minél kevesebb filmes példa és mozgóképi inger segít megőrizni az aktuális projekt autentikusságát, befolyásmentességét.
Nem vagyok up-to-date, éves elcsúszásokkal nézek meg filmeket, főleg kreatív dokumentumokat. Egy mentorom mondta egyszer az ilyen filmekre (kacsintott hozzá): „It's better than a film, because it is true.” A műfaji besorolások amúgyis adminisztratív címkék, de a legutóbbi kedvencem miatt mindenképpen zavarban vagyok a címkézéssel.
A Cameraperson egy gyönyörű film Kirsten Johnsontól. Évtizedek óta főleg doksioperatőrként dolgozik (Michael Moore-filmek, vagy épp a Citizenfour). A Cameraperson az Oscar 10-es shortlist-jére is eljutott tavaly, de mivel politikailag nem volt elég szaftos, és nem boncolgatott valami forró témát, nem került be az ötbe. Az operatőr-rendező magát és a filmezés mibenlétét elemzi a filmben egy nagyon izgalmas módszerrel: elkért egy rakat, sosem használt felvételt olyan filmekből, amiknek ő volt az operatőre. A látszólag érdektelen, esetlen, kivágásra ítélt felvételekből összeáll egy láthatatlan ív, sok, furcsán összeillő, belső történetlánc. Zavarbaejtő, nem tudni, miért is látunk ad hoc jeleneteket, de idővel a film magáéva tesz minket. A Cameraperson egy töredékekből összeálló világkép: fragmentált, önmagát is megkérdőjelező viszonyulás a filmezéshez, alanyokhoz, témákhoz. Alázatos film magáról a filmről, metadokumentumfilm. Több, mint egy kiagyalt, agyonírt, szépelgőn felvett, színészekkel eljátszatott fikciós cucc.
Operatőrbravúroknál maradva három „oldschool” filmet szeretnék említeni, amik revelatív élményt nyújtottak és „új színt” hoztak a porhanyós, fekete-fehér történetmesélésbe. Keresetlen, egyszerű, mégis mágikus realista filmek. Ide tartozik a finn, bokszolóss melodráma, az Olli Mäki legboldogabb napja, az apáca identitásválságáról szóló lengyel film, az Ida, és amire még Lévi-Strauss is csettintene, mert felér pazar szépirodalmi etnográfiájához, a Szomorú trópusokhoz: A kígyó ölelése. Ehhez Szabó Levente grafikus csinált egy tök szép, alternatív plakátot.
Sorozatokban teljesen le vagyok maradva, de valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy a Narcos és Az ifjú pápa mennyire rabulejtő alkotás, ahol a rossz szimpatikus lesz, a jó véleményes, a bűn relatív és bocsánatos, a feloldozást pedig a halál adja.
Kevés filmet tudok újranézni, de kettő ilyen kedvencet hagytam a végére. Mindkettő örök slágerekkel foglalkozik (lázadás, szeretet, elengedés, nemzedéki konfliktusok) a maga módján. Hal Hartley Trust (Bizalom) című csodálatos filmje a maga sallangmentes, gátlásos módján beszél erről. Nem utolsósorban a kevés olyan filmek egyike, ami a magyar szinkronnal az eredeti mű fölé nő (Balkay Géza és Györgyi Anna jutalomjátéka). És persze a Megáll az idő - a mai magyar politikai helyzetben különösen aktuális ez a film. Vagy új-kiábrándultság vagy lázadás lesz a vége - egyik sem perspektíva, de Gothár filmjében mindkettőre akad példa.”
Breier Ádám első nagyjátékfilmje egyszerre nevetett és ríkat meg, miközben egy sokak számára ismeretlen világba kalauzol el. Ha csak egy kellemes vasárnap délutáni családi dramedy lenne, akkor is szeretnénk, de a Lefkovicsék gyászolnak ennél sokkal többet ad és fontos űrt tölt be a magyar filmek között.
Nők, akik áttörték az üvegplafont, és rendezőkké tudtak válni a sokáig férfiak uralta magyar filmszakmában. Honnan jöttek ezek az úttörő nők? Hogyan jutottak el az első filmjükig? És hogyan folytatódott a pályájuk? Szederkényi Olga exkluzív portrésorozata a kezdetektől a rendszerváltásig új megvilágításba helyezve vizsgálja a magyar filmtörténetet.