Szabó Csilla: Más dolgok foglalkoztatnak minket

filmhu: Először a Roadmovie című filmedet láttam valami SZFE-s vizsgafilm-vetítésen, és már akkor is feltűnt, hogy mennyire másként gondolkozol a filmezésről, mint az osztálytársaid. Ért téged ezért kritika, akár pozitív, akár negatív az Egyetemen?

Szabó Csilla: Az, hogy a Roadmovie-t láthattad azon a vetítésen, az egy félig-meddig illegális dolog… Nem az a hivatalos vizsgafilmem. Volt egy rendes is, a Szerafina, amire nagyon sokat készültem, tulajdonképp két szemeszteren át. Iszonyú kínban voltam, hogy mit csináljak vizsgafilmként, végül kiválasztottam egy Szív Ernő novelllát.

Nézd meg Szabó Csilla Roadmovie című kisfilmjét!

Roadmovie from Csilla Szabo on Vimeo.

filmhu: Klasszikus színműs vizsgafeladat..

Sz. Cs.: Igen. Mondták is, hogy talán nem olyan irodalmi alapanyagot kéne választanom, ahol a szavak szemtelen szövése, az írás módja a döntő, hanem esetleg olyat, amiben történik is valami. De mentem a saját fejem után, naná. Így aztán született egy film, amiben a szereplők átszellemülten sétálnak, majd megállnak, majd lila dolgokat mondanak egymásnak, aztán megint sétálnak. Éreztem, hogy nem feltétlenül ezzel a filmmel szeretnék bemutatkozni a szakma előtt, és amikor a Szerafina leforgott, még nagyon sok hátra volt a nyárból. Arra gondoltam, kéne még forgatni valamit, csak úgy a hecc kedvéért. Volt egy közös óránk az Ascher-Novák osztállyal, onnan ismertem Bánfalvi Esztert és Polgár Csabit, megkérdeztem őket, hogy nincs-e kedvük hozzá, és igent mondtak. Lementünk Kapolcsra egy hétre és mindenfajta kötöttség és stressz nélkül leforgattuk a Roadmovie-t. Ők is, én is rengeteget tanultunk belőle.

filmhu: A Roadmovie-ban is, és később a Komoly dolgok-ban is, a szereplőid a saját nevükön játszanak. Miért?

Sz. Cs.: Fogalmam sincs, talán csak kézenfekvő volt. Ha nem mondod, eszembe sem jut. A Komoly dolgok-ban már csak a kezdő színészek szerepelnek a saját nevükön. Könnyebbség a játék során. Izgalmas volna valami misztikus választ adni, de nincsen.

filmhu: A Roadmovie dialógjai mennyire voltak megírva?

Sz. Cs.: A Roadmovie éppen attól jó és működik, hogy a dialógok nem voltak megírva. Volt egy dramaturgiai váz, megvoltak a jelenetek, hogy azokban minek kell történnie, megvolt a két karakter, így a színészek pontosan tudták, hogy mit kell játszani, hogy mi a viszonyuk egymáshoz és hogy mi a tétje az egésznek. A jeleneteken belül viszont hagytam őket improvizálni. Nyilván ezt nem lehet akármilyen helyzetben, akármilyen színésszel megcsinálni, de Eszter és Csaba is zseniálisan improvizálnak. Ráadásul a forgatás előtt ők öt éven át szinte minden percet együtt töltöttek a főiskolán, ismerték a másik minden rezdülését - ez sem elhanyagolható. Ettől lettek élőbeszédszerűek a dialógok. Egyszerűen elhiszed nekik azokat a mondatokat, amiket kimondanak.

filmhu: Szerinted a főiskolán miért erőltetik, hogy Szív Ernő és Podmaniczky Szilárd novellából készüljön az összes vizsgafilm?

Sz. Cs.: Emögött egy olyasfajta tévedés lehet, hogy ha valami leírva jó, akkor az vásznon csak még jobb lehet. Ez persze egyáltalán nincs így, az írott szöveg teljesen más szabályrendszer szerint működik. Nem csak tehetség, nagy szakmai tapasztalat is kell ahhoz, hogy a szüzsét filmnyelvre fordítsd. Hogy a kép ugyanazt az euforikus élményt nyújtsa, mint egy nyelvileg tökéletesen megalkotott mondat. Bizonyos értelemben csapda. Könnyű elhinni, hogy a jó szöveg előnyt jelent. Nekünk egyébként nem volt kötelező adaptációt készíteni. Nem bíztam eléggé a saját szövegeimben és az adaptálást is szerettem volna kipróbálni. Almási Tamás, az osztályfőnökünk azt mondta, azt csinálunk, amit akarunk. Áldás és átok ez egyszerre. Nekem egy szó is mankó lett volna akkor.

A Komoly dolgok előzetese

filmhu: A Roadmovie kapcsán milyen visszajelzéseket kaptál?

Sz. Cs.: A Roadmovie-t szeretik. Tényleg. Az ismerőseim gyakran idézgetnek belőle. Ezt klassz hallani, hogy egy mondat a filmből szállóigévé vált. De nem jutott be a Szemlére, csak néhány magyarországi fesztiválon szerepelt. Sajnálom, hogy így alakult a sorsa. A főiskoláról nem igazán kaptam visszajelzést. De nem csak ezzel, más munkáimmal kapcsolatban sem. Volt, hogy jól esett volna… Tudod, az a figyelem, ami a hallgatót megilleti a tanár részéről, megszűnik abban a pillanatban, hogy a diák kiteszi a lábát az iskola kapuján. Azt gondoltam, ez egy művészeti intézményben másképp lesz, de belátom, hogy lehetetlen elvárás. Radnai Annamarit és Ferenczi Gábort mégis a főiskolának köszönhetem, és bár ódzkodom a szentimentalista félmondatoktól: kettejük figyelme és barátsága nagyon sokat jelent.

filmhu: A Roadmovie-ból nőtt ki a Komoly dolgok?

Sz. Cs.: A Roadmovie a felnőttebb film. Amiről szól és ahogyan fogalmaz, az egy eggyel érettebb életszakasz lenyomata. Ilyen értelemben a Komoly dolgok lehetne a Roadmovie előzménye.

filmhu: Az világos, de ugyanúgy egy álmodozó lány, aki már nem csak szerelmes, de művészi álmokat is dédelget, már nem egy, hanem két józan férfi veszi körül, van apja - így értem részletesebbnek és gazdagabbnak a filmet.

Sz. Cs.: A Komoly dolgok-ban már nem csak egy lány történetét akartam elmesélni. Sokkal inkább szerettem volna egy közeget megmutatni, valamilyen atmoszférát rögzíteni, amit nagyon klassz lesz visszanézni sok-sok év múlva, mert hangulatában ilyen volt a gyermekkorom, és ez izgatott. De nyilván az a hasonlóság a két film között, hogy mindkettőnek köze van hozzám. Próbálhatnám letagadni, de ostobaság volna. Mindenesetre a Roadmovie főszereplője sokkal közelebb áll hozzám mentalitásában, mint a Komoly dolgok Szonyája. Legalábbis bízom abban, hogy sikeresen edzem az öniróniám.

filmhu: Kit tartasz a Komoly dolgok főszereplőjének?

Sz. Cs.: Mindhármójukat főszereplőnek tartom: a lányt és a két fiút is.

filmhu: Na igen, de míg a lány, és a katona-fiú szála valamennyire el van varrva, a harmadik fiút ott hagyod a Duna-parton csodálkozva, miközben vele is történt egy csomó dolog, hogy most szerelmes, meleg, vagy hogy is van ez - így őt nem éreztem egyenrangúnak a másik két szereplőhöz mérve.

Sz. Cs.: Ez igaz. Az ő története kevésbé van kibontva. Ennek több oka is van és nem mind szakmai megfontolású. Volt olyan felvétel, ami nem sikerült, nem úgy siekrült. Ha kibúvót keresnék, azt mondanám, az ő családi háttere rendben van és ami rendben van, annyira úgysem érdekel. De a története mégis kerek. Míg a film elején van két barátja, a végére egyedül marad, egyedül kell megnyomnia a rec gombot a kameráján.

A Komoly dolgok plakátja

filmhu: Én sok mindent kedveltem a Komoly dolgok-ban, de néhány dolgot nem értettem. Az egyik ilyen, hogy míg az egész filmet nagyon életszerűnek tartom, a kínai lány médiából rájuk ömlő történetét nagyon filmes kitalációnak éreztem.

Sz. Cs.: Volt olyan verzió, amiben nem volt benne. Aztán mégis becsempésztem. Ha megnézed, hogy milyen pontokon jön be ez a szál, akkor dramaturgiailag indokolható, de valóban nem pontos, belátom, hogy vannak vele gondok.

filmhu: Általában ugyanazokkal a színészekkel dolgozol, őket hogyan találod?

Sz. Cs.: Innen-onnan. A profi színészeket ismerem színpadról, az amatőröket pedig színésztáborokból Zalaszentgrótról, Balatonföldvárról. Nézelődök, elraktározok arcokat. Sokszor hívnak fel barátaim, hogy kéne nekik egy bizonyos karakter, és mondjak neveket. És én mondok. Néha kicsit féltékeny is vagyok, ha ajánlok valakit, akivel én is nagyon szeretnék együtt dolgozni, csak még nem volt rá lehetőségem. Sajnos nagyon nem járnak színházba a filmesek. Néhányan igen, de nagyon sokan nem, így nem is igazán tudják, kikből lehetne válogatni. Ebből aztán az lesz, hogy gyakran ugyanaz az öt-tíz színész szerepel a filmekben.

filmhu: Nem sikerült, nem úgy jött össze - említetted, hogy a filmnek nincsen produceri, pénzügyi háttere, mégis belevágtatok és megcsináltátok. Miért?

Sz. Cs.: Sokat gondolkodtam ezen, mert kézenfekvő kérdés, és tudtam, hogy meg fogod kérdezni, de nehéz rá válaszolni. Sokan nem értik ezt, hogy miért csinálom így évek óta, hogy anyagi háttér nélkül belevágok… Nagyon erős mesélési szándék van bennem, akkor érzem jól magam, ha mesélhetek, ha ezt csinálhatom. Ezért.

Sz. Cs.: Nyilván ez összefügg azzal is, amilyen kapcsolatom a pénzzel van, vagyis hogy nincs. Sosem volt, ezért nem is érzem annyira a hiányát. Amikor dolgozom, akkor például egyáltalán nem. Nem tudom, hogyan kell pénzt csinálni, és a sors még nem hozott össze olyan emberrel, aki mögém állt volna és támogatta volna a munkáimat és törekvéseimet. Remélem, hogy előbb-utóbb lesz A módját nem tudom, nincsenek túl jó tapasztalataim ezen a téren. Mondok egy jó példát. Volt nemrég egy pályázat az NKA-nál dokumentumfilm utómunkára. Nekem van egy doksim, amit öt éve forgatok, és most került abba a szakaszba, hogy be kellene fejezni, meg kellene csinálni az utómunkát, a hangját elsősorban, jó lenne egy vágó és egy dramaturg, akik nem barátságból nézik meg a filmet..

 

filmhu: Miről szól ez a film?

Sz. Cs.: Van a Lenin utca Szatmárcskén. Így hívják az ottani cigánysort, ahol a romák felvették a baptista vallást. Az ország egyik legszegényebb falva, 100%-os a munkanélküliség, és ők baptista imákat énekelgetnek, hallelújáznak - az elmúlt öt évben elég érdekesen alakult a sorsuk. Ezt a filmet a saját pénzemből csináltam, ami nem jelent egy nagy összeget, dehát kinek mi a sok: lemenni Szatmárcsekére kocsival 17 ezer forint - ez nekem soknak számít. Éppen ezért örültem ennek a pályázatnak, mert jónak gondolom az anyagot, és reméltem, hogy kapok rá valami pénzt, kifizetem azokat az embereket, akiknek a munkája szükséges ahhoz, hogy befejezhessem, és akkor minden jóra fordul. Elég sok producerhez mentem el, annyi lett volna a feladatuk, hogy pénzügyi lebonyolítóként részt vesznek a dologban. De nem sikerült találnom senkit. Hirtelen, ahogy ezt a pályázatot kiírták, minden produceri irodának lett több olyan dokumentumfilmje, ami éppen befejezési fázisban van. Mindenki pénzből él, szóval értem, csak korlátozottak a lehetőségek.

filmhu: Érdekes, hogy ezt mondod, azt hittem, hogy neked megvan a főiskolás kapcsolatrendszered, mindenki ismersz, jóban vagytok, együtt buliztok, stb.

Sz. Cs.: Nem igazán van kapcsolatom a filmes szakmával. A színházzal inkább, az igazat megvallva abban a közegben jobban is érzem magam. Nem akarok menőzni, hogy filmes vagyok, nem erre vágyom, én csak dolgozni szeretnék.

filmhu: Hát akkor az lehet egy tanulság, hogy ehhez az az út vezet, ha együtt nyomulsz velük a pesti éjszakában, nem?

Sz. Cs.: Nem tudom. Eleve nagyon kevés producer van, és nem hiszem, hogy azokban a romkocsmákban, ahova én járok. Az új filmfinanszírozási rendszert nem lehet még érteni, az előzőt nem tudtam kihasználni. Ha az volna a kérdés, hogy hogyan képzelem a jövőm, azt felelném, jó lenne négy-öt évente rendezni egy nagyjátékfilmet és közben évente egy-két színházi előadást. Tartok tőle, hogy ez szinte kizárt. Azért kezdtem színházzal foglalkozni, mert az az, ami még érdekel, amiben jól érzem magam, amit szeretek csinálni. Nem is tudom, melyik a nagyobb baklövés. Egy kőszínházi szerződés helyrebillenthetné az életem, de színműs diploma, vagy megbecsült szakmai múlt híján kudarcba fulladnak a terveim. Függetlennek lenni pedig totál reménytelen.

filmhu: Ezzel nem feltétlenül értek egyet, az elmúlt évek alternatív színházi bummja éppen az ellenkezőjére volt példa.

Sz. Cs.: Az alternatívok közül is csak néhányaknak megy jól, és ez a jól is relatív. A szakmai siker nem jelent elapaszthatatlan anyagi hátteret. És az alternatív szó is relatív. Bodó Viktor, vagy Pintér Béla, akik e téren a legkiemelkedőbbek, vér profik és igazi színházat csinálnak. Az, hogy a semmiből létrehozz egy társulatot és szakadatlanul kőkeményen dolgozz hosszú éveken át, míg a siker egyszercsak vagy jön, vagy nem, teljes életet kíván. Ráadásul olyan eltökéltséget, alázatot és annyi megalkuvást, amire nekem nem futja. Ezeket az energiákat én a filmezésbe kötöttem le.

filmhu: A Kreatívban volt nemrég Pohárnok Gergővel egy interjú, aki rém szimpatikus dolgokat fogalmazott meg, de ő is elismerte, az ő filmes karrierjének alakulásában nagy szerepet játszik a reklámfilmezés biztosította anyagi függetlensége.

Sz. Cs.: Az operatőröknél talán más a helyzet, nagyobb igény van rájuk. Ráadásul a szakmájában egyik legtehetségesebb alkotóról beszélünk. Nem kevés szakmai siker és szerencse is kell ahhoz, hogy valaki idáig eljusson. Szívesen reklámfilmeznék, de ez a szakma is telített. Ha valaki nem ajánl be, akkor pályakezdőként, pláne nőként, szinte lehetetlen közel kerülni a tűzhöz.

filmhu: Igen, de kívülről iszonyú szimpatikus a te munkamódszered is, hogy pénz nélkül elkészítesz egy filmet, 12 nap alatt, teljes titokban, amit aztán meg lehet nézni a KINO moziban, pénzért. Persze értem azt is, hogy a másik oldalon ez megalázó is lehet.

Sz. Cs.: Nem érzem magam megalázva, csak szomorú a helyzet. Ha egyszemélyes műfajban munkálkodnék, mondjuk írnék, akkor csak a saját nyomorom, vagy sikerem volna, amivel így-úgy ellennék. Egy filmben, ahol dolgozik még rajtad kívül negyven ember, más a helyzet. Nem lehet a végtelenségig ingyen dolgoztatni másokat és szívességeket kérni. Ez nem tisztességes. A pénztárnál a húsz deka párizsit szorongatva nem lehet arra hivatkozni, hogy, de a Csilla szépen kérte. Munkatársak nélkül viszont nincsen produktum. Most mutattuk be a Zabhegyező színpadi adaptációját, amire azért esett a választásom, mert a regény alkalmasnak tűnt arra, hogy monodráma legyen. Szakmailag jobban izgatna egy többszereplős darab, de nem tudtam volna kifizetni a színészeimet, és nem akarok még egyszer ilyenbe belefutni.

The catcher in the rye/Zabhegyező from Csilla Szabo on Vimeo.

filmhu: Meg lehet kérdezni, hogy te miből élsz?

Sz. Cs.: Igazán magam sem tudom. Egyik napról a másikra élek és igyekszem nem gondolni a többmilliós diákhitel-tartozásomra. A Zabhegyező-re kaptunk egy kevés támogatást a Szidosz-tól, ezzel sakkozgatok, jövő hónapban nem tudom, mi lesz. Ha dolgozunk valamin, akkor nem számít, hogy mit eszek, de most például, hogy megvolt a bemutató, bepánikoltam. Az a baj, hogyha valahogyan pénzhez jutok, akkor vincsesztert, memóriakártyát, objektívet, meg ilyeneket veszek. Közben meg titkon vágyom a rendes életre, ami a tisztességes kispolgári lét egyértelmű elutasítása mellett hangozhat affektálásként. Édesapám mindig azt mondja, legyen ez csak egy hobbi nekem és keressek valami munkát. De hisz folyamatosan dolgozom. Voltak normális állásaim, szerkesztettem külpolitikai híreket, dolgoztam szállodában, takarítottam autószalont, de akkor még nem tudtam, hogy mit is szeretnék pontosan. Most tudom. Jó volna már legalább a szüleimet biztosítanom afelől, hogy érdemes ezt az utat járnom.Tudják, hogy ettől vagyok boldog, ezt szeretem csinálni, és ha nem jár pénzzel, akkor is ez van. De azért aggódnak, végtére nem ok nélkül. És az a helyzet, hogy ha körbenézek magam körül, akkor rengeteg hasonló kultúrharcost és további rengeteg aggódó szülőt látok, akik nehezen értik, hogy ebben a fene nagy szabadságban, ami nekünk jutott, miért nem olvadunk bele a kapitalizmus olvasztótégelyébe. Nem egy elvi elutasításról van szó pedig, csak devalválódik a kultúra. Ilyen a piac.

filmhu: Akkor visszakanyarodtunk oda, hogy a Roadmovie és a Komoly dolgok álmodozó és naiv főhőse mégiscsak te vagy. A Komoly dolgok-nak milyen visszhangja volt?

Sz. Cs.: Dombrovszky Linda, aki osztálytársam volt, azt mondta, hogy egy csomó minden tetszik neki, és egy csomó minden nem, mondjuk ő ilyen filmet nem csinálna, de ezt ne értsem félre. És nem értem félre, más dolgok foglalkoztatnak minket. A Szemle után rengeteg kritika megjelent, többsége dícsérte a filmet. Mégsem ez a lényeg. Nem nagyon akaródzott bemennem a Kino-s vetítésekre, mert rengetegszer láttam már a filmet, de rábeszéltek. Van egy pont, a tizennyolcadik perc környékén, amikor történik valami. A nézők felkacagnak és szinte abba sem hagyják a végéig. Ez a legfontosabb kritika, a néző. Szakmai kivetnivalók persze akadnak a filmben, de ezek figyelmeztetések, hogy még van mit tanulnom.