Mephisto (1981)
Az első magyar Oscar-nyertes nagyjátékfilm alapanyagát, Klaus Mann (Thomas Mann fiának) regényét egy nyugat-német filmproducer ajánlotta Szabó István figyelmébe, aki azt Dobai Péterrel közösen adaptálta. A 30-as évek Németországában játszódó történet egy tehetséges vidéki színészről, Hendrik Höfgenről szól, aki felkerül Berlinbe. Mephisto szerepében egyre nagyobb sikert arat, korábbi baloldali szimpátiáját háttérbe szorítva pedig elnyeri a nácik kegyeit. Pártfogója, egy magas rangú náci tiszt hatására a karrierje szárnyalni kezd. Pontosan látja, mi történik körülötte, de inkább az önfelmentésbe menekül.
A gyakori értelmezéssel szembe menve Szabó egy korabeli interjúban arról beszélt, hogy valójában nem a rendszerről, vagy a hatalomról akart filmet készíteni, inkább egy archetípus jellemrajzát akarta megfesteni: “Filmünk főszereplője a mindig-támogatottak, a mindenki által elfogadottak, a mindig csak sikeresen, sikerekben élni tudók, csak a napos oldalon járni hajlandók csoportjába tartozik, és így valóban meglevő kivételes tehetsége, egyértelmű értékei minden rossz érdek szerint fölhasználhatók. Hagyja, hogy jellemének rosszabbik fele uralkodjon döntésein. De mert adottságai szerint alapvetően értékes ember lehetne, állandóan kételkedik, sokszor megveti önmagát...”
A magyar-német-osztrák koprodukcióban készülő film főszerepét a német nyelvterület akkori egyik legfényesebb színpadi csillaga, Klaus Maria Brandauer kapta meg. Bár a filmezés eredetileg nem kifejezetten érdekelte, Brandauer addigra már egy másik magyar filmben, Kovács András 1979-es Októberi vasárnapjában is feltűnt. “Már a kezdetektől a színházba készültem, mindig is ezt akartam csinálni. A színpad annyira kielégített, hogy nem is gondoltam a filmek készítésére. Amikor Szabó felhívott, hogy felajánlja nekem a Mephistót, mégis tudtam azonnal, hogy meg akarom csinálni. Eredetileg televíziós produkcióként tervezték. A forgatás nagyszerű volt, mert tökéletes csapattal dolgoztunk, Szabó pedig hihetetlen rendező és nagyszerű ember” - emlékezett vissza egy interjúban, amit 75. születésnapja alkalmából adott egy osztrák lapnak. Így folytatta: “A Mephisto egy kincs, fantasztikus eledel volt egy színész számára. Egy olyan színészt játszottam, aki megmutathatott mindent, ami benne van”.
Brandauerre Höfgen megformálásában a német expresszionista filmek színjátszásából merített, de a karakter alapjául szolgáló német színészt, a Höfgenével párhuzamos karriert befutó Gustaf Gründgenst is megidézte. Ahogy maga a film, Brandauer játéka is kitűnő fogadtatásra lelt, Létay Vera kritikája például így dicsérte a Filmvilágban: “Brandauer nagystílűén, színesen, elnémító tehetséggel játssza a nem köznapi becsvágytól űzött főhőst”. A lap az amerikai bemutató kapcsán a The New York Daily News-t is idézte: “A Mephisto éppoly nagystílűen teátrális, mint főszereplője, az osztrák Klaus Maria Brandauer, akinek hihetetlenül dinamikus játéka a fáradhatatlan egoista Höfgen szerepében olyan káprázatos bűvészmutatvány, amely már önmagában is megéri a belépőjegy árát.”
Redl ezredes (1985)
Szabó Angliából kapott megbízást John Osborne A patriot for me című drámájának megfilmesítésére. A darabot kevésbé értékelte, viszont érdekesnek találta az alapjául szolgáló igaz történetet és Alfred Redl személyiségét. Jó alkalmat nyújtott arra is, hogy ismét együtt dolgozhassanak Brandaurrel, ahogy azt elmesélte a Filmvilágnak: “A Mephisto után megbeszéltük Brandauerrel: igyekszünk egyszer kifejezetten számára írni egy forgatókönyvet, olyat, ami az ő abszolút főszereplésére épül. S minthogy Redl története egyben az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának története is, ezért háttere és világa alkalmasnak tetszett arra, hogy olyan magyar–osztrák filmet készítsünk belőle, amit mi valósítunk meg – Brandauer főszereplésével. Tehát vágyaink egy közös filmre; a téma földrajzi háttere és a főhős karakterének érdekessége, elemzésre való alkalmassága – mind egybevágott.”
Kisebb csoda számba ment, hogy a paraszti családból érkező, ruszin származású Redl felvételt nyert őfelsége tiszti iskolájába, később pedig addig vitte, hogy az egész monarchia hírszerzésének vezetője lett – de közben az oroszoknak is kémkedett, lebukása hatalmas botrányhoz, majd öngyilkosságához vezetett. Szabó és Dobai Péter a forgatókönyvben a külső árulás helyett a filmben inkább a belsőre helyezi a hangsúlyt.
A szerzők számára Redl mélyen gyökerező identitászavara jelentette a kulcsot: “Olyan emberről van szó, aki úgy akarja a saját biztonságérzetét megteremteni, hogy mássá akar válni, mint ami, s eközben elveszti önmagát, azonosságát, identitását (…) Élete állandó készenlét a védekezésre, leplezés; páncélja az egyenruha, maszkja a katonás magatartás.” A fényes katonai karrier érdekében Redl nemcsak a származását tagadja meg, elárulja barátait, tiszttársait és valódi vágyait is, amiket gyerekkori kebelbarátja, Kubinyi gróf iránt táplál. A hazugságok és árulások sora ahhoz vezet, hogy végül még a még a hőn szeretett, de már haldokló Monarchia eszméjének is hátat fordít.
Brandauer a fenti interjúban Szabó Istvánnal készített legfontosabb munkájának nevezete a Redl ezredest, ami fontos nemzetközi elismerések sorát kapta meg: Oscar-díjra és Golden Globe-ra is jelölték, Cannes-ban megnyerte a zsűri díját, az Angol Filmakadémia pedig a legjobb filmnek járó BAFTA-díjjal jutalmazta.
Hanussen (1988)
A trilógia az ismét nyugat-német felkérésre készült Hanussennel vált teljessé. Szabó István és Dobai filmterve nem sokban hasonlított a producer eredeti elképzeléséhez, de mégis elfogadta. A darabos szerkezetű film Hermann Steinschneider osztrák sarlatán életútjának töredékeit használja fel - Brandauer a Klaus Schneiderre átkeresztelt főhőst alakítja, egy első világháborús katonát, akiről a hadi korházban kiderül, hogy hipnotikus képességekkel bír. Egy felettes tiszt, civilben varieté-tulajdonos, Bécsbe viszi, majd Hanussen művésznéven kezd fellépni jövőlátó parafenoménként. Egyre nagyobb hírnévre tesz szert, megjósolja a nácik felemelkedésének mozzanatait, amivel Hitler érdeklődését is felkelti – udvari prófétává válik a harmadik birodalomban, aki a Reichstag leégését is “megjósolja”, de a náciknak ezután már nem sokáig van rá szükségük.
,,Klaus-Maria Brandauer ismét azt a fajta felfokozott, robbanékony figurát állítja elénk, mint a Mephistóban és a Redl ezredesben. Amerikaiasan nyers és harsány alakítása egyrészt következik Hanussen figurájából – ismét nem jellemet, hanem szerepjátszót, kor-médiumot kell megjelenítenie –, másrészt jól illeszkedik a film erős képi hatásokra törekvő világába” - értékelte Baron György a főszereplő alakítását akkori írásában. Míg Brandauer színészi játéka és a barokkos képi világ pozitív fogadtatásra talált, a kritikák többsége nem volt kegyes ehhez a záróakkordhoz, hiányolták belőle igazi drámát és Hanussen figuráját is elnagyoltnak ítélték meg. A történelmi trilógia harmadik darabja díjak terén is elmaradt a korábbiaktól, pedig versenyben volt az Arany Pálmáért, az Oscarért és a Golden Globe-ért is.
A 80-as években készült történelmi trilógia három darabja eltérő világrendek természetét mutatja meg. Hősei haszonélvezői ezeknek, ám kiváltságos helyzetük ellenére is esendőek, a hatalom marionett-figuraként rángatja őket. Ezek a fausti jellemek konkrét történelmi személyeken alapulnak (a rendezői alteregót inkább csak utólagosan, ügynök múltjának fényében lehet bennük felfedezni), de Klaus Maria Brandauer minden esetben képes teljes mértékig a sajátjává tenni őket, érzékletes megformálásukkal az osztrák színész Dobai Péter és Koltai Lajos operatőr mellett Szabó István legfontosabb alkotótársai közé sorolandó.
