Ennek valószínűleg az az oka, hogy a cseh-szlovák-magyar koprodukcióban készült film forgatókönyvét a cseh Klára Vlasáková írta, vagyis Grosan Cristina először dolgozott nem saját ötlet alapján készült történetből. Ez egyszerre izgalmas feladat és nagy kihívás is lehetett a rendezőnek, különösen, hogy egy olyan zsánerben készítette, amihez kevés (kelet-)európai alkotó nyúl: szerzői dráma, apokaliptikus sci-fi elemekkel vegyítve. A rendező korábban a Melankólia című európai világvégefilmhez hasonlította, hiszen itt sem a túltolt látvány, és nem is az elkerülhetetlen természeti katasztrófa, sokkal inkább az emberek közötti kapcsolatok kerülnek középpontba.
Persze a Hétköznapi kudarcok nem egy Melankólia-másolat. Grosan Cristina filmje meg nem határozott időben játszódik, és három különböző életkorú nőre fókuszál, akiknek megvannak a saját, személyes problémái, mindezt három plusz egy részre bontva: először bemutatva külön a főszereplőket, majd a mindhármukat érintő, és egymás sorsait összesodró finálét.
Hana (Taťjana Medvecká) nemrég lett özvegy, gyászát nem tudja kiadni magából, hiába jár olyan társaságba, ahol hozzá hasonlók próbálnak megküzdeni szerettük elvesztésével. Munkahelyéről is elbocsátják, amit hasonlóan közönyösen tűr. Csak egy robot kutya tartja benne a lelket, amit el kell vinnie megjavítani. Tereza (Nora Klimešová) tinédzser, akinek szülinapi zsúrját a szülei erőltetik, mert úgy gondolják így majd barátokra lel. Ám a nemi identitását kereső lány sokkal szívesebben tölti az idejét macskájával, mintsem menő lányok társaságában, akik gúnyt űznek belőle. Silva (Beáta Kaňoková) leszbikus párkapcsolatban él kisfiukkal, akit épp felfüggesztettek iskolai verekedésért. A depressziós nő vergődik a szülői felelősség terhével, és még a fiát is otthagyja egy játszóházban, hogy végre a saját gondolataival lehessen.
Három nő, három különböző élethelyzet. Mikroproblémák, amik az élet részei, és amik még úgy is fontosabbak a szereplőknek, hogy körülöttük a világ éppen összedőlni látszik. Bár a forgatókönyvbe még a járvány előtt kezdtek az alkotók, a covid valamennyire formálta, illetve aktualizálta a történetet. Akárcsak 2020-ban mi mindannyian, a Hétköznapi kudarcok hősei is átértékelik, mi is az igazán fontos. Egy születésnapi buli? Egy állás? Egy rosszalkodó kisgyerek? Így vagy úgy, de mindegyik karakter szeretetre és megértésre vágyik, kapcsolatra valakivel vagy valamivel, ami az ember legalapvetőbb igénye.
A szereplők a világvége-hangulatot adottnak veszik, ami ellen nem lehet küzdeni, de helyzetükben rosszul érzik magukat és szeretnének elmozdulni, csak azt nem tudják hogyan. Az a bizonyos természeti katasztrófára olyan jelek utalnak, mint a földrengések, spontán robbanások és égések, vagy a rózsaszínné váló égbolt. Nem lényeges, mert az emberek hozzászoktak, tehetetlenek ellene, így inkább próbálják tovább élni az életüket és alkalmazkodni.
Ebben a kontextusban erősödnek fel korosztályos problémák, a gyászfeldolgozás folyamata, az anyaság nehézségei, a szülői irányításkényszer, a depresszió, a szexuális vonzalommal járó bizonytalanságok és a gátlások. A sok negatív érzelem, a feszült konfliktusok és a vergődő szereplők azonban nem jelentik azt, hogy ne lehetne boldog vége a filmnek. De vajon miért kell egy ennyire szélsőséges külső esemény, hogy végre felismerjük, mi is az igazán fontos az életben?
Mindezekhez rendkívül jó színészeket találtak az alkotók. Nem használnak túlzó gesztusokat, egyediek, de könnyen lehet az érzéseikkel azonosulni, maguknak valók, de együttérzünk velük. Ugyan női főszereplőket látunk, de ettől nem válik női filmmé a Hétköznapi kudarcok, mert férfi karakterekkel sem változna az üzenete.
A nemzetközi koprodukcióban a cseh színészek mellett feltűnik a magyar romkomokból is ismert Kerekes Vica, mint Tereza túlgondoskodó édesanyja, aki hiába akar jót a gyerekének, a saját fejével gondolkodva teszi azt. Szerepének súlya már-már negyedik főszereplővé teszi, aki gyereke iránt érzett szeretete mellett megérteni nem tudja a lányt, mert nem engedi közel hozzá. Hasonlóan meghatározó szereplővé válik a kisfiú (Adam Berka), akin édesanyja frusztrációja jön ki az agresszív reakcióin keresztül, amibe gyermeki dühe is közrejátszik.
Grosan Cristina filmjeiben hozzászoktunk az abszurd helyzetekhez, a váratlan humorhoz, a nagyon személyes pillanatokhoz, a bájosan esendő főszereplőkhöz, a Hétköznapi kudarcok azonban híján van ezeknek. Pedig nagyon sok helyzetben vártam volna a rendező humorát, ami nem csorbította volna a film komolyságát. Ráadásul éppen hogy megcsillantja ezeket a helyzeteket, de nem süti el a poént, mintha visszafogná a saját stílusát. Még a látványvilág sem a rendezőtől megszokott, hacsak nem a rózsaszín eget vesszük figyelembe. Sokkal játékosabb, színesebb, bátrabb világalkotáshoz szoktunk tőle, itt viszont elmaradnak azok a tulajdonságok, amiért annyira szeretjük a filmjeit és a helyükbe a steril, rideg, személytelen enteriőrök és körülmények kerülnek.
Ha picit jobban érvényesültek volna Grosan Cristina rendezői kézjegyei, emlékezetesebb lenne a Hétköznapi kudarcok, és jobban a szívünkhöz nőnek a karakterei. Mindemellett érdekes kísérlet arra, hogyan lehet úgy használni a sci-fi zsánerét, hogy annak csak a látványelemei jelennek meg, konfliktusait a családi melodrámákból kölcsönzi.
