Az alkotók kiragadnak, sűrítenek és merészen párosítanak. A Roncsfilm valódi bűntényekből, újsághírekből és helyi sztorikból összeálló epizódok tömör füzére. A környezet ábrázolása realisztikus, már-már szociografikus igényű, a hangvétel azonban burleszkes groteszk. Tipikus arcok bukkannak fel, egy részüket profi színészek alakítják, mások amatőrök, viszont mindenki a saját személyiségéből építkezve improvizál. Az eseményeket gyakran több szemszögből látjuk és a szereplők még a bűnügyi tudósítások modorában, suta nyelvezettel is rekonstruálják nekünk, egyre röhejesebb ellentmondásokkal. A vizuális világ pedig szándékoltan csúnyácska, ami tökéletesen illik a fentiekhez.
A rendszer talán változik, de ezek a figurák ugyanúgy élik az életüket, mint eddig. Próbálnak valahogy boldogulni és kitörni, mégsem nagyon történik velük semmi. Néha besokallnak, vagy csak szimplán egymásba botlanak, aminek mindig erőszak a vége. A konfliktusok kicsinyesek, hirtelen robbannak és groteszk módon eszkalálódnak. Kés villan, törik az üveg, lángra kap a fater. Egy kis ordibálás, némi vér, könnyű testi sértés és minden megy tovább a maga útján. Nincs elemezgetés, nincs erkölcsi tanulság, nincs előre. A Roncsfilm ennyiben a nagy történelmi változások univerzális állapotrajza. Rendszerek jöhetnek és mehetnek, a magukra maradó kisemberek élete nagyon nem változik. Mert mintha nem is nagyon változhatna semmi.
A berlini fal leomlása pont annyira absztrakt a számukra, mint a tévében futó reklámok. A kocsma hátsó bejáratát és az áhított reggeli felest eltorlaszoló téglafal ellenben nagyon is valós. Hőseink törvényszerűen ez utóbbit döntik le a film ikonikus jelenetében, hiszen a kocsma a valódi otthon. Ahogyan a zseniálisan tudálékos rezonőr (a filmkritikus Bikácsy Gergely utánozhatatlan orgánumával) megfogalmazza, a kocsmában nincs balhé, hiszen ide mindenki hazajár. Végül persze ezt is felgyújtják, ahogyan a nevelgetett disznót sem tudják megenni, mert véletlenül felrobbantják. A Roncsfilm idején papíron beköszöntött ugyan a szabadság és a végtelen lehetőségek kora, miközben nincsenek kézzel fogható ideák, célok, irányok. A mélyben ez a kínzó elveszettség, általános hiány lüktet, ami a filmre aggatható tragikomikus jelző első felét adja. Az artikulálatlan frusztrációra adott megoldási kísérletek kicsinyessége pedig a másodikat.
A Roncsfilm utánozhatatlan hatása egymás ellen dolgozó minőségek izgalmas párosításából születik. A néhány utcát felölelő helyszínen látszólag zajlik az élet, mégsem változik semmi. Az egyes epizódok önmagukban tulajdonképp elkeserítőek, ám a folyamatos ismétlődés és sűrítés miatt egymás hatását felerősítve abszurddá válnak. Az itt látott emberi sorsok szomorúak, az alkotók mégsem szánalommal, hanem megértéssel és humorral fordulnak feléjük. A közeg dokumentarista ábrázolása, a hivataloskodó nyelvezet szatirikussá válik. A mély alkotói empátia miatt nem rajtuk, hanem jobb híján velük nevetünk. A merész, gyakran avantgárd hatásukat mutató képi világ pedig ennek a miliőnek az organikus leképezése, így szinte természetesnek érezzük.
Harminc évvel később a rendszerváltás történelemmé merevedett és a józsefvárosi környék is végleg dzsentrifikálódott. A salétromos belső udvarok helyén posztmodern irodaházak állnak, a Gólya ma szövetkezeti alapon működtetett közösségi ház, Poci-féle városi disznók errefelé már nem legelészhetnének. A Roncsfilm mégsem veszített semmit az érvényéből, hiszen az átlagember ma is ugyanolyan könnyen robban, mint akkoriban. Elég csak a saját hétköznapi tapasztalatainkra gondolni, tömegközlekedésen, boltokban, hivatalokban.
Az eltelt idő persze törvényszerűen nemesíti is a filmet. A Roncsfilm egyre inkább várostörténeti kuriózum, a Szomjas György és Grunwalsky Ferenc által kitalált roncsfilmezés pedig önálló fejezetként kanonizálódott a magyar film történetében. A mából nézve a bevágott reklámok is izgalmas felhangokat kapnak. A nyugati klipek esztétikája alapvetően változott, a Postabank későbbi történetét ismerjük, a SZÜV számítógépes hirdetései pedig egészen különösek a mai fül számára. Szintén izgalmas rétegeket pakol a filmre, milyen karriert futott be később például a már itt Kapaként hivatkozott Mucsi Zoltán, a jeleneteit alapjaiban formáló Szőke András, vagy épp Fábry és Badár Sándor.
Nyilvánvalóan adja magát az a gondolatkísérlet, vajon lehetne-e ma Roncsfilmet forgatni és ha igen, az milyen lenne? Az biztos, hogy a kamerát ma inkább a külsőbb kerületekben vagy vidéken kellene letenni, de az elkeseredett kitörési kísérletek ugyanolyan logikát követnek, mint anno. Annyi persze biztosan változott, hogy a kicsinyes konfliktusokat a fejekben uralkodó általános káosz helyett már sokkal erősebben áthatják a napi politika folyamatosan mélyülő árkai. A film alcíme („vagy mi van ha győztünk?”) ennyiben profetikus, hiszen harminc éve harcban állunk és állítólag folyamatosan győzünk, a Roncsfilm mélyén kísértő általános frusztráció és céltalanság mintha mégsem csökkenne. Jöhetnek rendszerek és dőlhetnek mindenféle falak, mégis úgy tűnik, ezek a kisemberek valójában sosem győzhetnek.
