Adott egy meghatározhatatlan országbeli, többnyelvű metropolisz, ahol új járvány üti föl a fejét. A kór a vakság egy különleges válfaját okozza, olyat, amelytől az ember előtt nem elsötétül a világ, hanem „nagy fehérség” telepszik rá. Egy autóvezető hirtelen, minden átmenet nélkül megvakul, miközben zöldre vár egy közlekedési lámpánál. Egy idegen siet a segítségére, aki váratlan fordulattal ellopja az autóját. A kifosztott vak továbbadja a fertőzést feleségének is, majd orvosának és az összes betegnek a váróteremben. A városban terjedni kezd a titokzatos „fehér kórság.”
Az állam miniszterelnöke szükségállapotot rendel el és megkezdődik a fertőzöttek karanténba zárása. A helyszín egy városszéli, elhagyatott elmekórház, ahol a gettóba szorított társadalom nem csak az őt brutális hidegvérrel kezelő katonasággal kerül konfliktusba, hanem a saját lealacsonyodásával is hamar szembe kell néznie – a forrásokban szűkölködő zárt világ mindennapjai rivális csoportok kegyetlen harcaiba torkollnak. Az események elharapózását az egyedüli látó, a fertőzött orvos után szökött, annak a betegségre immunis felesége (Julianne Moore) szemein keresztül látjuk kibontakozni, aki menet közben heroikus figurává nő.
 |
| Vizuális eszközökkel minél érzékletesebben |
Nagyjából ez az a szinopszis, amely a Screen Daily és a Variety hasábjain megjelent kritikákból kirajzolódik az Isten városa (2002) és Az elszánt diplomata (2005) rendezőjének új alkotásáról. A két lap kritikusai,Fionnuala Halligan és Justin Chang mintha összebeszélve vonták volna meg egyenlegüket a filmről. Mindketten elmarasztalják a rendezőt, amiért az szerintük mindenek előtt arra koncentrált, hogy vizuális eszközökkel minél érzékletesebben megelevenítse a Nobel-díjas író regényének apokaliptikus atmoszféráját. Nem pusztán a fizikai és társadalmi környezet degradációjának fokozatosabb kibontását hiányolják, hanem azt is fölróják az alkotónak, hogy a film erőteljes képiségét nem egészíti ki egy, a regényre jellemző metaforikus, az emberi tapasztalatot általánosan megragadó jelentéssík.
A lapok szerint Meirelles képsorai impresszív képekben mutatják be, hogy a kórház steril folyosói hogyan alakulnak át emberi ürülékkel borított nyomortanyává, a kihalt város utcáit hogyan lepi el a szemét és az ember maga hogyan alacsonyodik le ebben a környezetben – mindkét elemző külön kitér egy brutális, csoportos nemi erőszakot ábrázoló jelenetre. A film ugyanakkor a nyers naturalizmus mellett expresszionista operatőri eszközöket is alkalmaz, például gyakoriak az éles fehér fénnyel játszó, időnként az egész vásznat elárasztó effektek, felidézve a filmbeli vakok szemszögét.
 |
| Képtelenek pótolni Saramago szövegét |
Mindkét publicista megemlíti az egyik karakter (Danny Glover) időnként megjelenő narrációját. Halligan azt állítja, hogy ezek a – néha a regényt idéző – részek csak érzékelhetőbbé teszik, hogy Mereilles menet közben „szem elől tévesztette a regény központi gondolatát”, addig Chang szerint maguk is „képtelenek pótolni Saramago szövegének filozófiai kitérőit, fanyar humorát és elmés megnyilvánulásait”. Chang kritikája alapvetően a prózai alapanyag „átható erejét, tragikus dimenzióját és az egzisztencialista színezetét” állítja szembe a filmbeli „stilisztikai fordulatok túláradásával”, Halligan pedig még ennél is továbbmegy: többször is kijelenti, hogy Mereilles befejezése kifejezetten melodramatikus lett.
A két szerző azt is megállapítja, hogy a főszereplő Moore messze a legkimagaslóbb teljesítményt nyújtja a filmben, habár Halligan a többi karakter háttérbe szorulását részben a forgatókönyv tömör szerkezetének tulajdonítja. Ezzel együtt díjra esélyesnek látja Moore alakítását, miközben Changgal együtt arra számít, hogy maga a film sem a kritikusok, sem a közönség előtt nem fog jelentősebb sikert aratni.
