Hajdu 2016-ban készített először függetlenfilmet, szinte nulla költségvetésből, saját lakásában, családja, barátai és tanítványai közreműködésével, egyik korábbi kamaradarabja adaptációjaként, Ernelláék Farkaséknál címmel, amely elhozta a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Itt a testvéri viszonyok kerültek középpontba, amikor Farkasékhoz hirtelen betoppannak a bálványozott külföldön kudarcot vallott, hazakullogó Ernelláék, illetve a házigazdák párkapcsolati problémái, egy erős személyiségű, sok energiával bíró ovis gyerek szüleinek mindennapi fásultsága és a kisgyerekneveléssel járó kiéleződött konfliktusok. A 2024 tavaszán bemutatott Kálmán-napban már nagyobbak a gyerekek, iskolába járnak, fizikailag nincsenek is jelen a cselekmény alatt. Ekkor már lenne lélegzetnyi idejük a szülőknek egy picit újra egymásra is figyelni, de nem biztos, hogy ez még mindig megy nekik, vagy hogy még szeretnének egyáltalán.
Kálmán-nap
Fél évvel később, 2024 őszén debütál az Egy százalék indián, amely hasonló sémára épül, mint az első két alkotás, de itt a forgatókönyv három házaspárt hoz össze egy szűk térben, és ugyanúgy kicsit kellemetlen az egyik házigazdának a vendégek jelenléte. Bár a CineFesten bemutatott filmben gyermektelen házaspárok gyűlnek össze, mégis az első két alkotásban felrajzolt ív lezárásaként tekinthetünk rá, a kapcsolatok kiüresedésének eredményét láthatjuk. Az egyes szereplők számára tragikus pillanatokat örökítenek meg a trilógia filmjei, de fájóan ismerősek és mindennapiak mindenkinek, aki nevelt kisgyereket, próbált újra egymásra találni a szülői lét zavaros első éveit követően, vagy évtizedes együttélés után vált el.
Mindhárom film színházi előadásként már kiforrott, mire vászonra került, így az előadások során volt idejük kitapasztalni, mi működik jól, mi kevésbé, és bár Hajdu mindig is mestere volt a könnyed, természetes dialógusoknak, a trilógia egyes részeiben láthatóan a színpadi előzmény is segített abban, hogy otthonosan mozogjanak a szituációkban a szereplők. A Kálmán-nap humora is fel-fel villan a zárófilmben, és a rendező maga is visszautal a trilógia első darabjára, amikor a szereplők kifejezetten hosszan értekeznek az Ernelláék Farkaséknál művészi értékeiről.
Egy százalék indián
Hajdu, mint általában, most is régi, összeszokott színész barátokkal játszik együtt, akik az előző filmekben különböző felállásokban alakítottak házastársakat. Az Egy százalék indián férfi karaktereinek barátsága régi, ám az évtizedek alatt eltérő társadalmi osztályokba sodródtak, és társat is ennek megfelelően választottak: Andris (Hajdu Szabolcs), a házigazda egyetemet végzett és oktatói állást vállal Mexikóban – épp oda költöznének a temetés másnapján –, felesége, Zsuzsa foglalkozását ugyan nem ismerjük, de intellektuálisan is párja Andrisnak (sőt, sokszor túl is szárnyalja őt), Árpi (Szabó Domokos) alsó középosztálybeli életet él, és néhány éve került össze öntudatos színésznő barátnőjével, Nikivel (Tóth Orsi), Rajmund (Gelányi Imre) pedig teljesen lecsúszott, gyógyszerkísérletekben vesz részt, hogy eltartsa magát és feleségét, Csibit (Tankó Erika), akit nem csak érzelmileg, de fizikailag is bántalmaz.
Az Egy százalék indián az előző két alkotástól eltérően nem lassan építi fel a konfliktusokat, már szinte a kezdetektől szélsőséges indulatok dúlnak a szereplők között, akik ugyan eltérő amplitúdóval, de szinte folyamatosan összetűzésben vannak egymással. A legösszetettebb párkapcsolati problémát a Hajdu Szabolcs és Pető Kata által alakított házigazdákkal élhetnénk át, akik finom színészi játékukkal húznak bele széteső kapcsolatuk utolsó próbálkozásaiba, de Rajmund szélsőségesen erőszakos, szinte karikaturisztikus, és igencsak hangos figurája éppen úgy ül rá a történetre, uralja le Andrisék életterét, ahogy elsodorja a másik öt szereplő finomabb rezdüléseit.
Azonban Hajdu Szabolcs és színésztársai tehetsége elvitathatatlan, minden mozdulatuk és hangsúlyuk hiteles, ahogy a rendező eddigi filmjeiben is megszokhattuk, egy másodpercre sem zökkent ki minket bármilyen hamisság, ráadásul az emberi kapcsolatok bemutatásának egyik legnagyobb magyar mestere most is pontos képet ad arról, hogy húsz év után hogyan mehet gallyra egy kapcsolat.
Hajdu állandó alkotótársa talált Bántó Csaba operatőr személyében, akivel már a Kálmán-napon, az Ernelláékon és a Békeidőn is együtt dolgozott, és aki kézikamerájával itt is ugyanúgy hozza létre az intimitás érzését, mintha mi magunk is ott lennénk, mintha rólunk beszélnének a képek. Most azonban 4:3-as formátumban és fekete-fehérben tárja elénk a konfliktusokat, ami bár sok alkotás esetében jó atmoszférát teremt, az Egy százalék indiánban kis távolságot idéz elő, elidegenít a látottaktól. Az operatőr a miskolci ősbemutató után elmesélte, hogy sok vita volt a stábban azzal kapcsolatban, hogy ne legyen-e színes a végső változat, mielőtt győzött a fekete-fehér koncepció. Kár, mert színesben a Pető Kata által megformált Zsuzsa kívülállósága, és döntése is nagyobb hangsúlyt kaphatott volna, hiszen ő volt az egyetlen, aki nem ment el a temetésre, aki a fekete gyászruha helyett hétköznapi viseletben van.
Az Egy százalék indiánt sokkal inkább érdemes a trilógia záró darabjaként megközelíteni, mint önálló alkotásként, hiszen itt már a hősök baráti és szerelmi kapcsolataik törmelékei között tántorognak, és ahogy Hajdu maga is sokszor nyilatkozta, ez a film egy művészi (és magánéleti) korszak lezárása. Mi pedig kíváncsian várjuk, hogy a mágikus realizmusban is otthonosan mozgó rendező vajon legközelebb visszatér-e a mesei világhoz, vagy valami teljesen újba kezd.
Az Egy százalék indián október 10-től látható a hazai mozikban a Budapest Film forgalmazásban.
