A film producere, Mel Brooks, aki kezdetben Alan Parkerre bízta volna Az elefántember megrendezését, később nagyon keményen küzdött azért, hogy a Hollywoodban akkor még szinte ismeretlen Lynch rendezhesse a filmet. Az elefántember-t végül a Paramount Pictures hozta forgalomba, akik aztán nem bánták meg döntésüket, hiszen nyolc Oscar-díjra (köztük a legjobb film és legjobb rendezés díjára) jelölték az akkor még angolnak hitt Lynch második játékfilmjét. Persze, ahogyan az lenni szokott, Az elefántember egyetlen díjat sem kapott az 1980-as gálán, mert az Oscar-bizottság a Paramount Pictures másik esélyesnek tartott filmjét, Robert Redford rendezői debütálását, az Átlagemberek-et díjazta inkább. Mel Brooks erről másnap csak annyit mondott: „Tíz év múlva az Átlagemberek legfeljebb, ha a kvízkérdések közt szerepel. Az elefántember-t viszont nézni fogják.” És milyen igaza volt.
 |
| "Tíz év múlva az Átlagemberek legfeljebb, ha a kvízkérdések közt szerepel. Az elefántember-t viszont nézni fogják.” |
Több mint huszonöt év távlatából csak még nyilvánvalóbb Az elefántember értéke, filmtörténeti súlya ma már megkérdőjelezhetetlen. Lynch mesterien lavíroz a különböző műfajok veszélyes határterületein, úgy, hogy közben véletlenül sem lép rossz helyre: Az elefántember egyszerre hibátlan és lírai életrajzi film, érzékeny dráma és precízen visszafogott horror. A Straigth Story – Az igaz történet (1999) mellett ez a film a másik kakukktojás az amerikai rendező eddigi életművében, olyan értelemben legalábbis, hogy ezekben a filmjeiben alig-alig találhatunk a Lynchre olyannyira jellemző (rém)álomszerűségre vagy tudathasadásos történetre utaló nyomokat. Vagyis Az elefántemberAz igaz történet-hez hasonlóan szokatlanul konvencionális film (Lynchhez képest főleg), mindkettő hagyományos narrációval és lineáris történetvezetéssel él, igaz, Az elefántember-ben azért találhatunk néhány olyan szuggesztív jelenetet, amelyek finoman ellenpontozzák a rendezőtől szokatlan szabálykövetést.
Ilyen például a film elején és végén látható jelenetsor, amelyek mintegy keretbe foglalja John Merrick, az elefántember történetét. Először Merrick anyjának arcát látjuk, ahogyan átmenetelnek rajta az elefántok, miközben különböző gőzgépek zaja hallatszik. Majd szemtanúi leszünk annak, ahogy a nőt „megtámadja” az egyik állat, a nevetséges legenda szerint ugyanis Merrick anyját terhességének negyedik hónapjában egy megvadult elefánt teperte le. Legvégül pedig - a születés illetve a később fokozatosan elburjánzó mutáció metaforájaként is értelmezhető - gőzfelhő csap fel, majd gyereksírás hallatszik. A film zárójelenetében szintén Merrick anyjának arcát láthatjuk, illetve azt, ahogyan a gőzfelhőt beszippantja a csillagos űr. A film második felében még egyetlen ilyen jelenetsor látható, ami ennyire tudatosan lóg ki a filmből, és pontosan ezért olyan hatásos. Ebben a jelenetben az alvó Merrick fejét és kezét láthatjuk, majd azt, ahogyan a kamera a levetett csuklya egyetlen szemnyílásán át az ismeretlen sötétbe hatol, hogy utána a csövek mentén egy másik, földalatti világba kalauzoljon bennünket, ahol a gépekkel dolgozó munkásokat illetve a megerőszakolás nyomasztó, lassított pillanatait láthatjuk. Ezekre a döbbenetes képsorokra mondhatnánk csak azt, hogy ízig-vérig lynchesek; hipnotikus erejük és meghökkentő, merész képzettársításaik miatt lettek összetéveszthetetlen védjegyei a szokatlan filmeket készítő rendezőnek.
Amíg a Radírfej (és általában a többi Lynch-film) esetében szimbolikus, viszonylag nehezen megfejthető alkotással van dolgunk, addig Az elefántember teljesen tiszta allegória, amelynek értelmezése sokkal kevésbé problematikus. A forgatókönyv, amelyet Christopher De Vore, Eric Bergen és David Lynch írt, két olyan hiteles könyvön alapul, amelyek John (valójában az eredeti keresztneve Joseph volt) Merrick életét dolgozzák fel. Az egyik Sir Frederic Treves, Merrick orvosának The Elephant Man and Other Reminiscences című munkája, a másik pedig Ashley Montagu The Elephant Man: A Study in Human Dignity című könyve, amelynek csak bizonyos részleteit használták fel a forgatókönyvírók.
 |
| Test és lélek, jóság és gonoszság, szépség és csúfság konfliktusa |
A film nagy vonalakban követi Merrick (1862-1890) nyomorúságos életének legfontosabb eseményeit. Az elefántember története nem más, mint modern mese, amelynek középpontjában test és lélek, jóság és gonoszság, szépség és csúfság példázatos konfliktusa áll. Hiszen a film során úgy fedezzük fel az állatként kezelt Merrickben megbúvó jó tulajdonságokat, hogy közben az őt körülvevő emberekről derül ki, valójában ők a szörnyetegek. Lynch jó ideig késlelteti a torz test látványa okozta megrendülést, de a mutáció okozta sokk aztán úgy múlik el fokozatosan a nézőben, ahogyan részese lesz Merrick egyre durvább megaláztatásainak. Ez a film annak az ősi közhelynek a megindító illusztrációja, hogy a visszataszító külső mögött is rejtőzhet kivételes szellem. Éppen ezért archetipikus alakok népesítik be a filmet, gondoljunk akár a jóságos színésznőre, Mrs. Kendalra, aki a Rómeó és Júlia egy rövid jelenetének eljátszásával a művészet és szerelem, vagyis a humánum részesévé teszi Merricket, vagy akár az embertelenül gonosz Bytes-ra, aki csak kihasználja és kíméletlenül veri a szerencsétlen testet. Mivel Az elefántember az emberi méltóság és moralitás mibenlétére kérdez rá, mélyrétegeiben keresztény szellemiségű film, úgy, hogy közben tartózkodik a direkt vallásosságtól (az egyetlen ilyen jelenet, amikor Merrick váratlanul a 23. zsoltárt kezdi szavalni).
Lynch filmje sötét és kiábrándító tanulmány a morálról, ami ebben a történetben gazdát cserél: kiderül ugyanis, hogy a megbélyegzett és félkegyelműnek tartott elefántember sokkal inkább erkölcsi lény, mint körülötte bárki más. Merrick életének stációi az emberré válás fájó mozzanatai: a film elején az elefántember nem más, mint cirkuszi látványosság, akit ugyanúgy bámulnak a járókelők az utcán, mint az orvosok a kórházban, a film végére azonban ő maga is nézővé válik. És csak ekkor, miután a színházi előadás véget ért és kórházi szobájában befejezte a Szent Fülöp székesegyház makettjét, dönt úgy, hogy életében először úgy alszik el, mint a normális emberek – fekve, pedig tudja jól, hogy ezzel megöli magát. A rituális öngyilkosság alatt Samuel Barber Adagio For Strings című műve hallható (a film kiváló zenéjét John Morris szerezte), először a filmtörténetben, annak ellenére, hogy ezt a darabot elsősorban a hat évvel későbbi Szakasz tette igazán emlékezetessé, hogy azután közkedvelt és agyonhasznált zenei alapanyaga legyen a különböző filmeknek.
Az érzelmes és éppen ezért sok buktatót magában rejtő történet ellenére Lynch nagyon ügyesen kerüli a különböző kliséket, a giccset és a pátoszt. Kiváló színészeinek köszönheti ezt leginkább, akik tökéletes átéléssel és hihetetlen profizmussal alakítják karaktereiket. A vívódó Anthony Hopkins, mint Dr. Treves legalább annyira lenyűgöző, mint John Hurt, akinek Christopher Tucker bravúros maszkja miatt különösen nagy kihívás volt ez a szerep (eredetileg Lynch akarta elkészíteni az elefántember maszkját, de végül nem sikerült megbirkóznia a nehéz feladattal, nem úgy, mint a Radírfej babája esetében, amit sokak szerint egy bebalzsamozott szarvasmarha embrióból készített – erről ő rejtélyes módon sosem nyilatkozott). Hurt egy évvel korábban írta be nevét kitörölhetetlenül a filmtörténetbe, amikor eljátszotta Kane űrhajóst A nyolcadik utas: a Halál-ban (emlékszünk mindannyian: az ebédjelenetben az ő mellkasából tör elő először az ópiátfüggő svájci festő, Giger világklasszis űrszörnye), de Az elefántember-ben még emlékezetesebb az alakítása: az ormótlan maszk miatt mimikájának jelentős része nélkül, szinte csak a hangjával, testtartásával és mozdulataival keltette életre lélegzetelállító módon Merrick esendő figuráját. Persze nem szabad Anne Bancoftról (Mrs. Kendal), John Gilgeudról (Carr Gomm) vagy Freddie Jonesról (Bytes) sem megfeledkeznünk, akiknek makulátlan játéka legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a főszereplőké.
|
|
Az elefántember sokkal inkább erkölcsi lény, mint körülötte bárki más |
Huszonegy évvel Lynch fekete-fehér látomása után az Alan Moore és Eddie Campbell képregényéből készített A pokolból (2001) című közepes filmben (ami amúgy egy érdektelennek semmiképp sem nevezhető teóriával áll elő Hasfelmetsző Jack rejtélyét illetően) újra felbukkan John Merrick, igaz, csak néhány pillanat erejéig. De amíg a Hughes fivérek filmjében az elefántember csak puszta látványosság, olcsó és hatásvadász vizuális effekt, addig Lynch humanista filmjében valóban a torz külső mögé láthatunk. Az elefántember utazás az emberi lét ismeretlen dimenziójának a mélyére, ahol mindannyiunknak tudomásul kell vennünk: semmi esély a gyógyulásra. És mégis, mindezek ellenére Lynch filmje – szinte példanélküli módon -- az emberséget és a szeretetet hirdeti. Hasonlíthatatlan film.
