A feleségem története eredeti angol nyelven a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában debütált a világ előtt, és a szeptemberi miskolci bemutató is bizonyos értelemben világpremier volt, hiszen itt lehetett először megnézni a magyar nyelvű változatot. A CineFest keretében megrendezett sajtótájékoztatón kiderült, a szokásosnál jóval több kreatív energiát mozgósítottak az alkotók a szinkron készítésekor, Enyedi Ildikó például személyesen felügyelte a munkafolyamatot.
„Újra kell fogalmazni a filmet” – foglalta össze a rendező, mit jelent számára a szinkronkészítés. „Amikor bejelentettem, hogy mindenképpen én szeretném csinálni, elsápadt Böszörményi Gábor (a Mozinet igazgatója - a szerk.), és szerintem Móni is” – pillantott a mellette ülő producerre. Később még hozzátette: „Fontos volt számomra Füst Milán miatt, illetve amiatt is, hogy magyarok vagyunk: legyen egy saját filmünk a saját nyelvünkön.”
A feleségem története alkotói a miskolci premieren / fotó: CineFest
A rendező Báthory Orsolya szinkronrendezőt kérte fel a közös munkára, akit régóta ismert, és nagyon kedvel: „Összekapaszkodtunk, és a fantasztikus színészek segítségével megpróbáltunk egy eredeti hanggal bíró filmet létrehozni, amelyben kicsit furán mozog a színészek szája. Az volt a cél, hogy úgy szólaljon meg, mintha eredeti lenne a hang, ehhez viszont a szinkronnál többre volt szükség, a színészeknek újra kellett fogalmazniuk a szerepeket.”
Kurta Nikét Léa Seydoux szerepére Báthory Orsolya ajánlotta. Enyedi elmondta, hogy sok meglepetés érte a színészek kiválogatásakor, hiszen rendezőként nála a fizikum és a hang szétválaszthatatlan, a szinkronrendező viszont csak a hangra összpontosít. Seydoux szerepére kilenc színésznőt hallgattak meg: „Niké azonnal természetesnek hatott, a jelenet lényegéről szólt az, ahogy megszólalt.”
A szót Báthory vette át, aki a szinkronizálás tipikus hibáira hívta fel a figyelmet: „Ugyanolyan orgánumú színészt kérnek, és sokszor még azt is elvárják, hogy ugyanolyan legyen az intonáció és a dallam. Ez amerikai filmeknél szokott előfordulni.” Sajnálkozva mesélt arról, hogy bizonyos esetekben szolgai másolatot kell készíteniük, ehhez képest felszabadító érzés volt Enyedivel dolgozni.
Kurta Niké szinkronizál / fotó: Csata Hanna
A kedvéért még kivételt is tett, ugyanis negatív tapasztalatai miatt két éve megfogadta, hogy nem készít több utószinkront magyar filmhez: „Elmondtam Ildikónak, ha bármelyikünk azt érzi, nem tud szót érteni a másikkal, azt rögtön jelezzük, mert különben nincs értelme a közös munkának. Aztán jó munkakapcsolat jött létre, most éreztem először azt, hogy úgy tudok dolgozni egy magyar rendezővel, hogy ugyanazt halljuk és ugyanazt látjuk. Olyasmi született meg, ami külföldi filmnél ritkán történik, a szinkronszínészek a magukévá tették a szerepet, és hozzáadták azt, ami a sajátjuk.”
„Életem egyik legizgalmasabb munkája volt. Olyan érzés volt, mint amikor zenélni kell” – kezdett bele Kurta Niké, milyen élmény volt, Enyedi Ildikó megfogalmazását kölcsön véve, együtt dolgoznia Léa Seydoux-val. „Olyan a lénye, mintha egy Bach-művet kellene játszani. Pontosan meg van határozva, hány másodpercem van és milyen ütemben kell, ő hegedül, én csellón játszom, Ildikóval pedig kitaláljuk, hogyan tudnak ezek a hangszerek a legszebben együtt szólni. Azért nyúlok ilyen furcsa költői képekhez, mert nagyon érzéki és intuitív volt az egész munkafolyamat.”
Kurta Niké / fotó: Baski Sándor
Mindig hallotta Seydoux hangszínét és tónusát, és izgalmas feladat volt számára, hogy mennyire igazodjon, illetve térjen el tőle. Felidézte, hogy volt olyan rész, ahol Enyedi konkrétan mást kért Nikétől, mint amit a francia színésznő csinált: „Azt éreztem, hogy mást játszom, mint ő. Ugyanoda tartottunk, csak egy teljesen másik úton.” Enyedi szerint a színésznő a saját személyiségén átszűrve a jelenet lényegét tudta megfogni.
Mécs Mónikában négy éven keresztül angolul élt A feleségem története, és mikor végül magyarul is megnézte, először furcsa élmény volt, de aztán azt érezte, hogy a szinkronnal egy újabb réteg rakódott a filmre: „Jelentéstöbblettel bírtak azok a mondatok, amiket eddig angolul hallottam. Újfajta élvezeti értéket adott, hogy az anyanyelvemen hallottam a filmet.”
A rendező, az operatőr és a látványtervező kapcsolata
Enyedi Ildikó volt Rév Marcell osztályfőnöke az SZFE-n. „Kicsit féltem is, amikor felkért erre a munkára, és ezt igyekeztem nem mutatni” – emlékezett vissza az operatőr. „Nem nevezném tanár-diák kapcsolatnak, ami köztünk volt, de mégiscsak ő volt az osztályfőnököm, akire felnéztem. Ez aztán viszonylag organikusan és jó tempóban alakult át munkakapcsolattá. Életem egyik legjobb forgatása volt, ritkán lehet ennyire koncentráltan dolgozni színészekkel, mint Ildikónál és továbbra is rengeteget tanultam tőle. Jókor hallgat meg, és jókor engedi el a füle mellett, amit mondok.”
Enyedi Ildikó, Mécs Mónika, Kurta Niké, Báthory Orsolya és Rév Marcell / fotó: Baski Sándor
Az operatőr szerint a felkészülés legfontosabb része az volt, hogy sokat beszélgettek Enyedivel. Azt tűzték ki célul, hogy a regényhez hű adaptációt készítsenek, ezért sokat beszéltek arról, mit jelent számukra Füst Milán könyve, és ebből mit akarnak átadni a film által: „Számomra az a legfontosabb, hogy értsem, a rendező milyen filmet akar csinálni. Utána már megtalálja az útját a film, és a gyakorlati kérdésekben nehezebb lesz hibázni.”
A felkészülés alatt rengeteg korabeli fotót gyűjtöttek, főleg a húszas évekből: „Ebből a legtöbb fekete-fehér fotó volt, és egy pontig úgy volt, hogy a film is fekete-fehér lesz. Aztán viszonylag hamar a színes mellett döntöttünk, amiből egy teljesen más film következett, hiszen már a díszleteket is máshogy kell berendezni egy fekete-fehér, illetve egy színes film esetében.”
Enyedi számára mindkét út nagyon vonzó volt, végül két helyszínt emelt ki, amelyek miatt a színes film mellett tette le a voksát: „Az egyik fő érv a hamburgi kikötő raktárvárosának a mélyvöröse, a másik pedig a tenger volt. Ez a két nagyon erős elem színesben tud igazán megnyilvánulni.”
Láng Imola / fotó: CineFest
Láng Imola látványtervező – aki már az Oscar-jelölt Testről és lélekről idején is együtt dolgozott Enyedivel – korán csatlakozott be a felkészülésbe: „Hosszú napokon át Ildikó lakásán ücsörögtünk és beszélgettünk. Először figyelmesen hallgattam, aztán elindult egy vizuális párbeszéd.” A rendező és az operatőr is képekkel illusztrálta, mire gondolt. Együtt térképezték fel a film akkor még csak a képzeletükben létező helyszíneit és tájait, amit később mindenki a saját munkájára koncentrálva meg is valósított. Láng szerint ez a lehető legideálisabb munkakezdés egy látványtervező számára.
„Nagy szerencsém volt, hogy Ildikó és Marci is remek térlátással és pontos alaprajzismerettel rendelkezik, ez felgyorsította a folyamatot. Hamar eljutottunk oda, hogy nagyjából tudtuk hogyan fognak kinézni a díszletek, és csináltuk a terepszemléket. 1:20-as méretarányú makettet építettem, amivel aztán Ildikó és Marci hosszú estékre egyedül maradtak a lakásban, és asztali lámpával és a figurák különböző elhelyezésével kísérleteztek.”
Sokországos koprodukció
„Ennél a filmnél sokkal többet kellett filléreken izgulni, mint a Testről és lélekről esetében, ami nagyságrendekkel kevesebbe került” – árulta el Enyedi. Ennek okát a producer részletezte: kevesebb pénzt kaptak a Nemzeti Filmintézettől, mint amennyire pályáztak, a hiány társasági adóval együtt pont annyi volt, mint a Testről és lélekről teljes költségvetése, 600 millió forint. Innentől kezdve minden kreativitásukra szükség volt, hogy kijöjjenek a pénzből, illetve Mécs póttámogatást is kért az NFI-től. Összesen végül 1,18 milliárd forintot kaptak gyártásra a filmintézettől.
Enyedi Ildikó és Mécs Mónika / fotó: Baski Sándor
„Az a cél vezérelt, hogy Ildikó vízióját megértsem, támogassam, amiben csak tudom, és a legjobb tudásom szerint toljam előre a szekeret” – foglalta össze Mécs Mónika a saját feladatát, aki szerint felemelő és embert próbáló pillanatokból is bőven volt a film készítése folyamán. Magyarország, Franciaország, Németország és Olaszország koprodukciójaként készült el A feleségem története, és minél több ország száll be egy produkcióba, annál több probléma merülhet fel, annál nehezebb a különböző érdekek összeegyeztetése.
Balázs Ádám zeneszerző is ott ült az asztalnál, aki a Testről és lélekről alkotógárdájában is benne volt, most viszont csak a munka vége felé csatlakozott a filmhez. „Koprodukciós okokból iszonyú fájdalmas döntést kellett hoznunk, kellett találnunk egy olasz zeneszerzőt” - emlékezett vissza Enyedi. “Találtam valakit, nyolc hónapon keresztül szenvedtem intenzíven, és amikor már szegény Móni megnyugodott volna, nagy cirkuszt okoztam azzal, hogy megkértem Ádámot, hogy embertelenül rövid idő alatt mégis csak ő szerezzen a filmhez zenét.”
A zeneszerző-váltás hátterét a producer világította meg: „Mint egy puzzle-t, úgy kell összerakni egy koprodukciót a sok helyről jövő pénzekből. Ez egy érzékeny munkafolyamat, kisakkozni, melyik munkatársat melyik országból hozzuk. Mindenki a saját területén akarja elkölteni a pénzt, tehát a finanszírozás olasz részét olasz munkatársakra költi a produkció. Ildikóval próbáltuk a rendező közvetlen munkatársait Magyarországról válogatni, de muszáj volt bizonyos pozíciókat átengedni, így lett a zeneszerző olasz. Örültem, hogy Ádám visszajött, eredetileg volt egy olyan tervünk, hogy ő lesz a zeneszerző. A zeneszerző leváltása jogi problémákat okozott, de megoldottuk őket.”
fotó: Baski Sándor
A sokországos koprodukciók komplikáltságára Láng Imola is hozott egy példát: van például egy olyan jelenet, amely egy hamburgi kapualjból indul, aztán egy Bartók Béla útról nyíló lépcsőházban mennek fel, és végül a fóti stúdióban felépített műtermi lakásba lépnek be a szereplők. A különböző országokban található helyszínek összefűzése komoly tervezést igényelt.
Egy másik jelenetben kinéz a műtermi lakás ablakából Gijs Naber, ehhez a külső felvételt Hamburgban vették fel. De mivel a külsőt hónapokkal előbb rögzítették, az abban látszó függönynek már akkor meg kellett lennie, amikor a műtermi lakás még el sem készült.
Ennél jóval extrémebb példával állt elő a rendező: „Van egy nagyon rövid jelenet a film elején, amikor a tisztiszolga tálcán viszi fel az ebédet Störr kapitány kabinjába. Ez három országban, tizenegy helyen forgott, és abból az üvegpohárból, amit meggondolatlanul a kellékes a tálcára tett, csak egy volt. Szegény fiú számára a következő hónapok rémületben teltek, mert azzal a pohárral szárazdokkban, jégtörő hajón és díszletben is rohantak, és nem törhetett el. Amikor az utolsó snittet is felvették ehhez a jelenethez, pezsgőt bontott.”
A feleségem története szeptember 23-tól látható a magyar mozikban.
