K.G.: Ennek a mostani boomnak megvolt az előzménye. Ha nagyon vissza akarunk menni az időben, akkor igazán a 80-as években kezdődött a kicsit cinikusan „designer drámáknak” nevezett sorozatokkal. Ezek már nagyon ki voltak találva, pontosan megtervezett célközönséggel, sokkal erősebb alkotói és kreatív igénnyel, mint korábban a televíziós műfajokban. A 90-es évekre tehető a televíziózás mostani aranykorának a kezdete, amikor az amerikai HBO berobbant az Oz-zal, a The Sopranos-szal (Maffiózók) vagy a Szex és New Yorkkal. Egy egészen új, korábban elképzelhetetlen televíziós nyelvet hoztak létre. Más volt, mint a mozi és nagyon más, mint az addig jellemző tévés narratívák.
A kétezres évek elején több kábelcsatorna is megpróbálta lefordítani magának ezt az HBO-s sikert. A szárnypróbálgató, vagy éppen új piacot és kitörési pontot kereső tévés csatornák kreatív vezetői ebben a receptben látták meg a követendő mintát, és megpróbálták létrehozni a saját maguk megfelelőjét. Ekkor készült a Shield (Kemény zsaruk), vagy a Mad Men (Reklámőrültek) is. Aztán beindult a hógolyó-effektus, és az amerikai kommerszebb tévécsatornák is követni kezdték a „receptet”, hiszen nem csak hogy nézőket vitt el tőlük, de elég komoly brandet is adtak a csatornáknak az igényes egyedi fejlesztésű sorozatok. Később Európában is felfigyeltek erre, hogy ilyet mi is szeretnénk, több-kevesebb sikerrel megpróbálták leutánozni, vagy a maguk képére formálni. A kérdés az volt, hogy hogyan lehet úgy elkészíteni a sorozatokat, hogy ne csak az egyszerű koppintása legyen az amerikai sikereknek, hanem egy egészen új vonulat jöjjön létre.
Az Aranyélet forgatásán, Mátyássy Áron instruál (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: De ha létre is jött az új narratíva, a filmes technológiát és formanyelvet beépítették magukba ezek az alkotások. Összefolyik a két műfaj?
K.G.: Mindenképpen, de ez csak egy dolog. A Shield-nek például ez a nyers vizuális nyelve, hogy olyan mintha roncsolt film lenne, ideges vágásokkal, a kézikamera kiemelt szerepével, saját stílust teremetett, ami nem sokkal később a mozikból is visszaköszönt. Most már ott tartunk, hogy a mozi próbálja azokat a narratív és sokszor gyártási megvalósítási technikákat imitálni, amit a televízió fejleszt tökéletesre.
Filmhu: Az HBO Europe történetében mikor jött el az a pont, amikor úgy döntöttek, hogy szerte a világon, és itt nálunk is saját fejlesztésű fikciós műsorok gyártásába fog?
K.G.: 2005 körül ez már világos volt, de azért évek kellettek ahhoz, amíg eljutottunk idáig. Az HBO Europe egy teljesen külön egység, független entitás a nagy HBO zászló alatt, de a legtöbb helyi HBO területen gyártanak már saját produkciót, talán a dél-amerikaiak kezdték el először az Egyesült Államok után. Ez nem passzió, erre egész egyszerűen szükség van. Ahhoz hogy meghatározzuk és elkülönítsük a saját márkánkat a piacon a többiekétől, muszáj saját gyártást létrehozni, muszáj narratív tartalmat gyártani, mert ez határozza meg leginkább egy csatorna arculatát. Ráadásul ennek olyan nívójúnak kell lennie, hogy ne legyen minőségbeli ugrás egy amerikai sorozat után vetítve. Mi a Társas játékkal csatlakoztunk a tévés aranykorhoz, gyártási minőségben mindenképpen.
Filmhu: A verseny diktálja tehát a saját tartalmak gyártását, az előfizetők megtartását és megszerzését. Tényleg akkora verseny lenne itthon is?
K.G.: A verseny most már nem a mozicsatornák között zajlik, hogy ki tudja hamarabb behozni az amerikai blockbustereket. Ma már annyi lehetőségük van az embereknek a szórakozásra, az internet révén különösen, hogy inkább már minden más időtöltési formával kell versenyezni. Tehát nem egy nagyon direkt versenyről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy létre kell hozni egy olyan arculatot, ami minden mástól megkülönböztet. Magyarországon sajnos más csatornák vonakodva invesztálnak a minőségi sorozatgyártásba, pedig az élesebb konkurenciaharc ebben az esetben minden piaci szereplőnek, és a közönségnek is jót tenne. Az a cél, hogy az HBO neve hallatán a minőségi filmek és minőségi sorozatok jussanak az eszünkbe, olyan magyar produkciókkal, amelyek sehol máshol nem láthatók. Az amerikai nagy filmeket egy idő után máshol is meg lehet nézni, a mi sorozatainkat csak nálunk.
Filmhu: A magyar fejlesztések mennyire magyarok?
K.G.: Teljesen. Ez arról szól, hogy magyar alkotókkal és színészekkel olyan tartalmat hozzunk létre, ami közvetlenül a magyar nézőhöz szól. Az, hogy formátumokkal kezdtünk (Társas játék, Terápia) csak egy kezdeti szükség volt, hogy meglévő alapokra építhessünk, hogy hatékonyabban és gyorsabban tudjunk fejlődni. Hiszen nem volt itthon ennek igazán múltja. A régmúltban volt persze, de a mai alkotók azokban már nem vettek részt, nem volt tapasztalatunk abban, hogy hogyan kell saját sorozatokat létrehozni. A Társas játék második évada már teljesen magyar fejlesztés volt. És egyre kevésbé van relevanciája a formátumoknak.
Krigler Gábor a forgatáson (fotó: Stalter György)
Filmhu: Az Aranyélet mennyiben formátum? Vagy teljesen saját fejlesztés?
K.G.: Érdekes a története. Még formátumként került hozzánk, eredetileg egy finn sorozat volt, amit adaptációként kezdtük el fejleszteni. Tematikáját, témafelvetését tekintve szerintem az egyik legjobb pilot, ami nem angol nyelvterületről származik. Azonnal megéreztem benne, hogy olyan kérdéseket boncolgat, amik itthon is nagyon érvényesek, és még érvényesebbé tehetők. Az írócsapattal el is kezdtük fejleszteni, és ahogy dolgoztunk rajta, egyre több minden billegett benne, éreztük, hogy ez, vagy az mégsem így működik Magyarországon. Alakítgattuk, formálgattuk, és amikor a vezetőségnek megmutattuk, azonnal rámutattak a dramaturgiai bizonytalanságokra.
Döntenünk kellett, hogy vagy hagyjuk az egészet, vagy elfelejtjük az eredetit és újra építjük az elejétől. Személyesen engem nagyon érdekelt a téma, ez a sztori és mindaz, ami a magyar társadalomról elmondható általa, így hát vettünk egy nagy levegőt, fogtuk az alap kiindulópontokat, a családot, akikről szól, és elkezdtük újra gondolni, hogy mitől lesz ez teljesen magyar. Szétszálazva, majd újravarrva építettünk valamit, ami teljesen unikális. Az első részben még van hasonlóság a finn sorozathoz, a másodiktól már szinte semmi sincs.
Filmhu: Melyek ezek az igazán magyar sarokpontok, ha lehet erről beszélni? Vagy ugyanúgy érthető a környező országokban?
K.G.: Szerintem univerzálisan érthető, de nekünk többet mondanak ezek a dolgok. Egy családról szól, akik húsz éve stiklikből, apró-cseprő bűnözésből élnek. Szépen lépegetnek felfelé a társadalmi ranglétrán, van egy kertes házuk, két autójuk, idilli helyen vannak. A főhőst az édesapja halála ráébreszti arra, hogy az ő apja nem így élt, nem ezt várta tőle, és inkább kilépne a mókuskerékből, és tisztességesen szeretne élni. A családja persze nem nézi ezt jó szemmel, főleg a felesége, aki hozzászokott már az „aranyélethez”, és a gyerekek sem, akik egészen eltérő módokon reagálnak az apjuk ambíciójára, illetve most szembesülnek azzal, hogy miből éltek eddig. Szépen lassan egy tökéletes vihart ver fel az elhatározás, és egyre nehezebbé válik a családnak, hogy kimaradjon a stiklikből. Rajtuk keresztül gyakorlatilag arról beszélünk, hogy ma Magyarországon mennyire nehéz tisztességesen megélni. Kezdve onnan, hogy elfogadjuk-e ha valaki nem ad számlát egészen odáig, hogy mi nem adunk, vagy éppen elfogadjuk-e, hogy a főnök átutalja a minimálbért és zsebbe adja a többit. Szembesülünk a frusztráló mindennapjainkkal és kérdés, hogy mennyire akadálya ez a boldogságunknak, vagy éppen sokaknak mennyire ez az út a boldogság felé.
(fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Akkor ez egy rendszerváltás-tabló is?
K.G.: Abszolút. Mindenképpen arról szól, hogy hogyan jutottunk el ide. Egy kicsit kapargatjuk a múltat is, de majd inkább a második évadban szeretnék jobban belemenni abba, hogy honnan kezdődött ez az egész. Aktuálisnak tartom és nagyon szórakoztatónak. Egy zsáner, egy krimi, akciójelenetekkel, thriller-jelenetekkel, ami ennél többről is szól, de ha mondjuk, valaki ezt nem akarja észrevenni, vagy nem akar tudomást venni róla, primér szinten is működik a történet.
Filmhu: Lesznek benne szerethető karakterek is, vagy csupa botladozó, külsőségekre hajtó figurát ismerünk majd meg?
K.G.: Én azt gondolom, hogy nagyon szerethetők a karakterek. Ugyanúgy, ahogy ők bele vannak kényszerítve egyfajta életstílusba és modorba, úgy szerintem a legtöbben bele vagyunk. Igaz, hogy ők egy extrémebb szintre viszik mindezt, de nem gondolom, hogy alapból rossz ember lenne a főhős, vagy a család. Azt hiszem, hogy nagyon kötődhetünk hozzájuk.
Filmhu: Milyen terveitek vannak ezzel a sorozattal? Csak Magyarországon terjesztitek, vagy a régióban is?
K.G.: Abban bízunk, hogy a régióban is, és szerte a világon, mert reményeink szerint, amit most létrehozunk az nemzetközi szinten is megállja a helyét. A román kollégáknál elkészült egy eredetileg ausztrál sorozat adaptációja, az Umbre, ami teljesen más lett, mint az eredeti volt, hiszen összehasonlíthatatlan a két világ, és szerte a világon komoly érdeklődést váltott ki.
Filmhu: Mit fejlesztetek még?
K.G.: Most éppen nyolc fejlesztés zajlik, projektenként más és más emberekkel, de év végéig azt szeretném, ha tíz lenne, és így is maradna, hogy mindig legyen tíz fejlesztendő projektünk, sokféle zsánerben. A Terápia 3 idén már elkezd forogni, Tasnádi Istvánékkal írjuk és Székely Csabát is behoztuk a csapatba, dolgozunk a First Draft forgatókönyvíró pályázatunk győztes munkáján is, Fazekas Máté Gyilkos halom című krimi-thrillerén. Ez a Délvidéken játszódik, a már-már rabszolgasorsban tartott román vendégmunkások és a helyiek viszonyáról szól. A Társas játéknál a zsánerből adódóan ugyan kevésbé jött ki, de nekünk itt az HBO-nál nagyon fontos, hogy magyar problémákról beszéljünk, minden más most futó projektünknél is ez a szempont.
Ónodi Eszter és Thuróczy Szabolcs jelenetben (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Mennyire fontosak a női karakterek a sorozatok fejlesztésénél?
K.G.:Borzasztóan. Nekem ez megint csak egy vesszőparipám. Még több mindent elmond rólunk, mint társadalomról, mint emberekről az, hogy hogyan kezeljük a nőket, mint a kis stiklijeink. Van konkrétan egy sorozattervünk, aminek ez a témája, persze megint csak egy zsáner-köntösbe bújtatva, de erről keveset szeretnék most elmondani, mert még abszolút fejlesztjük. Annyit elárulok, hogy vidéken játszódik és nekem ez áll a szívemhez a legközelebb. Kis közösségi szinten, kicsiben azt a kérdést teszi fel, hogy mi van akkor, ha a nők megelégelik a másodlagos szerepet, hogy mindenféle abúzus éri őket, lelki és fizikai szinten, és mi van akkor, ha a kezükbe veszik a sorsukat. Hihetetlen egyedi koncepciónak tartom, nagy kedvencem, ilyet még sehol nem láttam, bízom benne, hogy hamarosan gyártásba kerülhet. Egyébként a Terápia 3 kapcsán is előjön ez a téma, ott is van három nagyon erős női karakter.
Filmhu: Mennyi ideig dolgoztok egy sorozaton, mielőtt forgatni kezdtek?
K.G.: Így öt év saját fejlesztés után az általános tapasztalat az, hogy egy sorozat kifejlesztése alsóhangon egy év. Most megpróbálkozunk egy új módszerrel, ahol az alapkoncepció és a történet nagyjából ki van már találva, és ha minden úgy alakulna, ahogy tervezzük, akkor 7-8 hónap alatt kifejleszthető lenne egy sorozat. Nagyon szorosan együtt dolgozunk az írókkal, sokszor be kell jönniük, átbeszélünk mindent, epizódonként, évadonként outline-t készítünk, ez egy nagyon megfeszített munka.
Filmhu: Mit szeretnétek elérni, milyen ambícióitok vannak?
2017-től szeretnénk megduplázni a gyártásaink számát. A cél, hogy minden évben bemutassunk egy már futó sorozat új évadát, és egy új sorozatot egyszerre.
Krigler Gábor a forgatáson (fotó: Stalter György)
Filmhu: Te forgatókönyvíró is vagy, mennyire tudod ezt most kamatoztatni, mennyire szállsz be az írásba?
K.G.: Íróként kimondottan nem. Olyasféle feladatoknál, amit az elejétől én kezdtem el, például az Aranyéletnél sokkal jobban belefolyok a munkába. Kicsit hasonlít a szerepem arra, amit Amerikában úgy neveznek, hogy show runner, benne vagyok az összes kreatív döntésben, és az is előfordul, hogy átírok jeleneteket, vagy belenyúlok egy kicsit a forgatókönyvbe. Máskor, ha valaki saját ötletet hoz, ennyire direkt módon nem avatkozom be a forgatókönyvbe. Sokkal inkább az a jellemző, hogy nagyon szorosan együtt dolgozunk, együtt építjük fel az egész struktúrát. Az én pozíciómban hagyományosan nem kell írónak lenni, ez sokkal inkább dramaturgi, tanácsadói feladat, hiszen itt kvázi produceri munkát is végeznem kell. Tudni kell, hogy mi fog a legjobban működni egy HBO sorozatban, hogy mit akarunk, és milyen lehetőségeink vannak. De az, hogy író vagyok, szerintem nagyon sokat segít. Együtt érzek az írókkal, látom, hogy mit élnek át, amikor küzdenek valamivel, és emiatt egy szorosabb kötelék van közöttünk, nagyobb a bizalom.
Filmhu: Mit tartasz sikernek?
K.G.: Ha létrehozunk valamit, amiről azt gondoljuk, hogy különleges, hogy ilyen még nem volt ezen a piacon, és az összes alkotóból kihoztuk a legjobbat: az írókból, a stábból, a színészekből, akkor azt gondolom, hogy az már siker, még mielőtt bemutattuk volna. És ha a bemutató még közönség és kritikai elismeréssel is jár, az aztán az abszolút csúcs. Ha pedig utána el is tudjuk adni a nemzetközi piacon, az a végső fő ambíciónk. Ha ezek közül egy is összejön, azt már sikernek gondolom.
(a címlapfotót Stalter György készítette)
