Ennek tükrében különösen érdekes, hogy Gothár Péter (Ajándék ez a nap, Megáll az idő, A részleg, Magyar szépség) lágermeséjét, a Magyar Filmszemle-fődíjas Haggyállógva Vászkát (1996) ő fényképezte, hiszen ez egyfajta szatírája a kommunizmusnak. A film új, kísérleti formanyelvet teremt a sztálinista időkben Szentpéterváron játszódó, népmesei elemekből építkező szürreális történetben. Mese ez valóban, amelyben Gothár Leningrád (azaz Szentpétervár) főkormányzóját, Zinovjevet (Szergej Ruszkin) szerepeltetve groteszk módon reflektál a közelmúltra. Az eredeti történetből átemelt hősök – Vászka, a pityeri tolvaj (Makszim Szergejev) és Ványa, a falusi rabló (Jevgenyij Szigyihin) – egymással szövetségre lépve meglovasítják a párt cári időkből felhalmozott vagyonát, hogy aztán Luvnyával (Válja Kaszjanova) bőségben élhessenek. A nagyúr őrjöng, a vörös brigadérosok (ha éppen józanok) fejvesztve rohangálnak, de a tömlöcből elővezetett Fegyka, a vén mestertolvaj (Borisz Solomonovics) tanácsai célra vezethetnek. Levágatik az Aranyszarvú Éppenséges Szovjet Kecskebak, eldördül az Auróra ágyúja, de a mese miként is végződhetne másként, mint boldogan, míg az őrült dühében tomboló hatalom felemészti önmagát. A szegénylegények győznek a kommunizmus felett? Ez a groteszk parafrázis betalál. És a film nem csak formai nyelvezetében, de a mesélő (Máté Gábor) szövegével fúzióra lépve amolyan vidám-szomorú érzést hagy a gyomorban.
Mese ez valóban
Haggyállógva Vászka a Fényíró Filmkubban
A BKF Fényíró Filmklubja már külsősök számára is látogatható. Ennek apropóján indítottuk el cikksorozatunkat, melyben a BKF diákjai számolnak be az eseményről. Ezen az estén Gothár Pétertől a Haggyállógva Vászkát vetítették, a vendég pedig a filmet fényképező Gózon Francisco volt, akivel Szabó Gábor és Erdély Mátyás, operatőr beszélgetett.
Haggyállógva Vászka
A Haggyállógva Vászka Gothár két nagyobb munkája között készült, egészen kis költségvetésből. Az eredeti történetet egy orosz író, Mariana Kozireva novellája szolgáltatta, épp ezért a rendező egy olyan mesebeli városban képzelte el a filmet, mint Szentpétervár. A forgatás húsz napig sem tartott, a stáb öt főből állt. Őket egy büfébusz szállította Oroszországban, és ez a busz egyben a szállásuk is volt. A projekt mögé a Fiatal Művészek Stúdiója állt, amely a BBS-hez hasonlóan annak idején egy egész filmes generációt indított el. Nem volt vetítési kötelezettség, úgy voltak vele, hogy a végén majd eldől, adásképes-e. Ez szinte korlátlan szabadságot nyújtott az alkotóknak – mesélte Gózon Francisco, aki a filmet kazettákra forgatta. Ez hatással volt a minőségre, de olcsó módszer lévén a nyersanyag nem kötötte őket, és a film egyfajta előfutára volt annak a kornak, amelyben már kézikamerával is lehetett filmet csinálni. Francisco médiumnak érezte magát egy ihletett állapotú csapatban, amelynek felszabadultságát azóta is visszasírja.
A kinti forgatási körülményeket a büfébusz jól jellemzi. Kameramozgató technika híján találtak ott egy orosz mérnököt, aki látván, hogy nincs pénzük, felajánlotta félkész utángyártott eszközparkját. Ezeket a film kedvéért sebtiben befejezte, igaz, a farth vagy a daru helyenként szétestek. Nyomás azonban nem volt rajtuk, így az első két nap feszültebb légköre után (Gothár nem egy hagyományos munkamódszerrel dolgozó rendező) már szívesen kísérleteztek. A beszélgetésen elhangzott sok hajmeresztő és vicces, technikailag is érdekes történetből a tömörség kedvéért csak egyet emelnék ki. Szerettek volna a filmbe légi felvételeket, ehhez pedig minden nagyobb gond nélkül szereztek egy második világháborús helikoptert (az Auróra cirkálót is simán odaadták, sőt, még el is sütötték), amely a róla biztosíték nélküli kötélen lógó operatőrrel, rajta pedig a kamerával és fején egy működésképtelen rádiós sisakkal szállt fel a pétervári égboltra. A pilóta látszólag egy végstádiumos alkoholista volt (a bőre már belilult), csörlőt sem használtak, hanem kézi erővel húzták-vonták Franciscót. Mindenesetre a szép képek azért nem készültek el, mert a gépnek hirtelen el kellett hagynia a légteret, és amikor nekilódult, az operatőrt a kamerával együtt hozzácsapta egy falhoz, utóbbi pedig ripityára tört. Hiába, az oroszok annyira nem aggódnak az emberanyag miatt, mint mi.
Esti Kornél csodálatos utazása
A mérnök az eszkábált eszközeivel nagy hasznára volt a csapatnak, különösen azért, mert Gothár a mechanikus módszereket preferálta. Aki látta a filmet, az tudja, hogy egészen exkluzív operatőri megoldások vannak benne, például a farthkocsira felállított színész, ahogy együtt gurul a kamerával, vagy a forgatható asztalok és székek. Egyes felvételeket technikailag egyszerűbben is el lehetett volna készíteni, de a rendező ragaszkodott a látványhoz (így a filmvégi lakodalmi jelenetben valóban száz embert ültetett az asztalhoz, holott ez kijátszható lett volna). Erdély Mátyás örvendett annak, hogy a „pixelháborúk korában”, ahol „jövőre már a híradót is 4K-ban nézzük”, is lehet egyszerű felbontásban jó filmet nézni. Amikor túlságosan a minőségre megyünk rá, nem lesz lelke a képnek, életidegenné válik, kiveszik belőle az áttétel, és megszűnik interpretálni. „Ősi küzdelem ez a technológiát fejlesztő mérnökök és az operatőrök között, ami már a Kodaknál elkezdődött a nyersanyag tökéletesítésével” – mondta Szabó. – „A filmnek nem az a feladata, hogy reprodukálja a valóságot, hanem, hogy fogalmivá tegye”.
Külön kérdés tehát a film minőségének születése. Jeles András azt mondta róla, hogy „olyan, mint egy festmény”, a Magyar Filmlabor dolgozói pedig, hogy „életükben nem láttak ilyen ronda képet”, és kérték, hogy ne írják ki őket a stáblistán (a producertől is kaptak dorgálást). A minőségkeresés jelen esetben a minőségrontással történt, „néha szétesett a kép, de épp ez mentette meg a filmet a gagyitól”, egy nevelt szem észreveszi benne a minőséget. Felmerült a kérdés, hogy a videóanyag mégis miként került filmre. Francisco besurrant a laborban abba a szobába, ahol ez az úgynevezett top secret technológia volt, amit digiline-nak hívtak. Itt érte a döbbenet, amikor meglátta, hogy egy monitor és egy cső segítségével kockánként vették fel a képernyőről a képet. Nos, ennyi volt a nagy titok. Az effektek, melyek most gombnyomásra működnek, akkor komoly munkálatokat jelentettek. A felvételeket mesterségesen roncsolták, hogy archív hatást keltsenek. A koszokat, karcokat külön azzal a rossz kamerával vette fel egy vászonról, amivel forgattak, ezekkel mindig kockáról kockára kellett játszani.
Iszka utazása
Erdély mikor látta a filmet, akkor nem gondolta, hogy tetszeni fog neki, „de megcsapta a szabadság szele”. „Annyi minden van, amit az ember nem ismer, nem lát, és egyszer csak minden megváltozik egy filmélménnyel, még maga a filmhez való viszony is.” Szerinte az ember fiatalon is nyitva kell tartsa a szemét, ő igazából idősebben nyitottabb lett, és több mindenben meglátja az értéket. Ritkának tartja, hogy ennyire összetalálkozzon anyag, írás, rendező és operatőr, mint ennél a filmnél. Fő erényeinek a szabadságát, lazaságát és nemtörődömségét tartja, amivel a magyar filmre jellemző görcsösséget teljesen átlépi és örömfilmezéssé válik. Szabó Gábor maga is azt tapasztalta sok rendezőnél, hogy amikor a televízióba forgatnak, akkor sokkal felszabadultabban dolgoznak, mint a játékfilmeknél (holott a tévét sokkal többen nézik).
Gózon Francisco mesélt még arról az öt évről, melyet visszatérése után Venezuelában töltött a Hugo Chávez nevével fémjelzett új rendszerben. Itt egyébként Andy Vajna is felkereste a magángépével (A miniszter félrelép forgatása miatt), de képtelen volt őt megtalálni Caracasban, mert Franciscónak nem volt mobiltelefonja. Ekkoriban a Venezuelai Állami Televízió elnökségi tagja volt, de elmondása szerint a tévét nem sikerült megreformálniuk. Ráadásul családja bajba került, és veszélyessé vált volna számukra az országban maradni, így visszatért Magyarországra. A mostani filmpolitikai helyzethez nem fűz véleményt, mert úgy véli, nem elég tájékozott hozzá, ő Zebegényben remeteéletet él. Mindenesetre úgy gondolja, hogy a millió csatornával elveszett az, hogy van egy film, melyet mindenki látott és mindenki beszél róla. Ez a közösségi élmény mára felhígult, a kezdeti időkben máshogy volt. Mostani munkájáról elárulta, hogy Magyarország XX. századát egy hétköznapi famílián keresztül mutatja meg, amelyben sokan ráismernek majd magukra és saját családjukra. „Aki csak élni szeretett volna, az is végigszenvedte ezt a XX. századot.” A filmet a németalföldi kis mesterek műveihez hasonlította, amely nem akar nagyot fogni, hanem kis gyöngyszem marad.
