Baukó Attila alias Azahriah még csak 22 éves, de már a leghallgatottabb magyar előadó. YouTube megtekintéseinek száma meghaladja a háromszázmilliót, havonta hétszázezren hallgatják Spotifyon, májusban pedig három egymást követő napon töltötte meg a Puskás Ferenc Stadiont. Idő kérdése volt, hogy filmet is csináljanak róla.
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy abszolút laikus vagyok Azahriah zenéjét illetően.Azonban a film állítólag nem csak rajongóknak készült, hanem ahogy azt a rendező, a Krúbi és Beton.Hofi klipekről ismert Mazzag Izabella mondta az Indexnek: „arra jó, hogy kedvet kapjunk Azahriah-hoz.” Ilyen szempontból pedig ideális tesztalany vagyok. Amennyire lehetséges, előítéletek nélkül sétáltam be a moziba, ahol meglepetésemre nem is én voltam a legidősebb.
Mint potenciális új rajongó, szívesen hallottam volna többet a fiatal művész gyökereiről és útjáról a csúcsra, illetve titokban reméltem, hogy kitérünk majd botrányaira is (2022-ben például egy mobil vécé mögött kapták lencsevégre kellemetlen helyzetben a szolnoki palacsintafesztiválon). De a Mi vagyunk Azahriah gyakorlatilag mentes az életrajzi adalékoktól, nincs se bildung, se bulvár, illetve az előadói formációjuk extrovertáltabb fele, a szintén elképesztően népszerű Desh is alig bukkan fel.
Fotó: Színfolt Film
Ehelyett a cselekményt a Tripla Puskásként emlegetett teltházas koncert-trilógiára való felkészülés keretezi. A készítők nyilvánvalóan nem tipikus promóanyagot akartak gyártani szemcsés gyerekkori felvételekkel, néhány interjúval és koncertfelvétellel – bár ezekből is akad bőven, pulzálnak a panelházakat imitáló LED-falak a Puskás színpadán, tinilányok hordái rohannak át kapukon, Azahriah menedzserei hosszan részletezik, milyen nehéz volt igazi sztárt csinálni a gyerekből. Mazzag Izabella viszont a dokumentumfilmes részeket is egyfajta tiktok-esztétikával itatta át, illetve hozzáadott egy teljesen formabontó, musicaleket idéző játékfilmes szálat Ionescu Raul és Juniki Noémi főszereplésével.
Azahriah tudata megmagyarázatlan módon és okból egy párhuzamos univerzumban élő, másik testbe kerül (Ionescu Raul). A zenész érthető módon elsőre megijed, majd egy lemezboltban dolgozó lány (Juniki Noémi) segítségével mindent megtesz, hogy visszakerüljön saját világába, hiszen mindjárt koncertje lesz a Puskásban. A visszatérés nem várt nehézségekbe ütközik, Azit pedig egyszerre vonzza az új testtel járó anonimitás és nyomasztja távolléte a saját világából.
Ez a nyakatekert Nem férek a bőrödbe-hommage mintha a stressz feldolgozásáról szólna. A művész akarja is, nem is a hírességgel, nagykoncerttel, dokufilmmel járó figyelmet, teljesen érthető módon megijeszti, hogy soha többé nem élheti már egy átlagember életét.
A multiverzum-ötlet alapvetően érdekes (főleg, mivel az interjúkból is sokszor az jön le, hogy Baukó Attila nem repes az örömtől, amiért film készül róla, ez sokkal inkább a zenész karrierútját egyengető menedzser-triumvirátus, a Supermanagement ötletének tűnik), de az egész játékfilm-szál leginkább azt a célt szolgálja, hogy egy sor híresség vendégszereplésével (többek között Thuróczy Szabolcs, Puzsér Róbert és L.L. Junior is feltűnik) emeljenek a film nívóján. A betétdalos részek önmagukban hatásosak, de maga a sztori nincs jól megírva, és bár törekszik humorral elfedni ezt, csak annyira vicces, amennyire a celebeket hasonló módon szerepeltető reklámok szoktak lenni: egyáltalán nem.
Mi vagyunk Azahriah / Fotó: Színfolt Film
Az alkotók is érezhették, hogy valami nem működik, mert egy feszült jósnős jelenet egyszer csak ledönti a negyedik falat és felfedi önmagát, mint egy rosszul megrendezett film részlete. A forgatás megszakad, kihoznak egy Yettel-reklámtáblát, színészek és stábtagok bélyegzik egymást kölcsönösen dilettánsnak, majd veszekszenek hangosan a történet értelmén és a befejezés lehetetlenségén. Aztán az egész közjáték, amilyen váratlanul kezdődött, véget is ér. Ez a szerzői önreflexió egyrészt megsüvegelendő, másrészt viszont a tény, hogy a film tudatában van saját hibáinak, sajnos nem teszi semmissé őket.
Ez a történet– bár látszólag ezt néha elfelejti – mégiscsak az evilági Azahriah-ról szól, és messze a legérdekesebb dolgok akkor hangzanak el, mikor őt hallgatjuk. A film üzenete, hogy Baukó Attila azért hiteles művész, mert valóban a zenéért zenél, nem pedig az azzal járó materiális javakért vagy figyelemért, és annyiban mindenképp hatásos, hogy ezt el is hisszük neki.
A rajongók valószínűleg teljesen más szemmel látják majd, de a Mi vagyunk Azahriah-t eklektikus, inkoherens alkotás, ami nagy erőkkel, de sikertelenül próbálja elfedni PR-jellegét. Nem sikerült összefésülni a szálakat, és bár a végeredmény kétségkívül nem koncertfilm, se nem portré, és sem doku, de jobb, és érdekesebb lenne, ha csak egy lenne ezek közül.
Minden hibája ellenére a film a két legfontosabb dolgot világossá teszi Azahriah-ról. Egyrészt, hogy tehetséges zenész, egyedi vízióval és magnetikus karizmával. Másrészt, miután másfél óráig nézzük és hallgatjuk, minden kétséget kizáróan egyértelművé válik, hogy egy jó ember. A film legerősebb jelenetében egy jótékonysági koncert után elhangolt kölcsöngitáron, rögtönzött mikrofonállvány mögött játszik el egy számot a hátrányos helyzetű gyerekeknek, akik nyilván ismerik a szövegeit. Frissítő olyan posztmodern popsztárt látni, aki rendelkezik a virtuóz hangszeres játékhoz szükséges képességekkel. Ha már szükségünk van rá, hogy tömegesen piedesztálra emeljünk zenészeket, (és láthatóan van), akkor jó, hogy őt emeljük, és nem valaki kevésbé tehetséges embert.
